Védelem automatizmusok estek ki az EU–USA kereskedelmi „megállapodásról” folytatott éjszakai tárgyalások során
A hajnali órákban megállapodás született Strasbourgban, amelynek értelmében az Európai Unió elfogadja Donald Trumpnak az Egyesült Államokba irányuló exportra kivetett vámjait, miközben cserébe szinte semmit sem kap. A Baloldal frakció ezt a megállapodást politikai megadásnak tekinti egy kiszámíthatatlan amerikai elnök zsarolási taktikájával szemben, amelyet az Európai Bizottság gyenge tárgyalásai követnek.
Mivel a fenyegetések továbbra is Grönland, Spanyolország és az amerikai csapatok európai jelenléte felett lebegnek, amelyet alkupozícióként használják fel, az EU–USA megállapodás értelmében az EU exportjára 15%-os vámok, az USA importjára pedig 0%-os vámok vonatkoznak. Eközben Európa kénytelen lesz több mint 1 billió euró értékben amerikai olajat, cseppfolyósított földgázt és védelmi termékeket vásárolni.
A tegnap esti tárgyalásokon, amelyen Martin Schirdewan, a Baloldal frakció társelnöke (Die Linke, Németország) is részt vett, az Európai Parlament elvetette a megállapodáshoz javasolt összes automatikus védelmi mechanizmust, miközben minden ellenintézkedést is felhígítottak, ami azt jelenti, hogy kizárólag a Bizottságnak lesz hatásköre beavatkozni, ha, vagy amikor Trump megszegi a megállapodást.
A jelenlegi jogalkotási szöveg a politikai akarat hiányát mutatja a Kényszerítés Elleni Eszköz következetes alkalmazására. Ami még rosszabb, a megállapodás esetleges felfüggesztését lehetővé tevő rendelkezést a jogállamiság vagy a területi integritás megsértése esetén teljesen eltávolították.
Még az acélvámok tekintetében sem nyújt a kompromisszum kellő tervezési biztonságot iparunk számára. A Baloldal frakció továbbra is az egyik olyan politikai erő, amely egyenesen ellenzi ezt a megállapodást, ami azt érdemli, hogy az Európai Parlament végső szavazásán egyértelműen elutasítsák.
Néhány nappal ezelőtt Claudia Sheinbaum Pardo elnökasszony bejelentette, hogy az Egyesült Államok a 2018. január 1. és a múlt év május 13. között felmerült, Mexikó által benyújtott 269 kiadatási kérelem közül egyet sem elégített ki. Ebből a számból 36 kérelmet elutasítottak, 233 pedig még mindig függőben van. Az egyik ilyen eset Dámaso López Serrano, alias „El Mini Lic” ügye, akit a nyomozások szerint a La Jornada újság sinaloai tudósítója, Javier Valdez meggyilkolásának szellemi szerzőjeként azonosítottak.
A bűntény elkövetésének kilencedik évfordulóján a gyászoló özvegy, Griselda Triana ismételten felszólította az amerikai hatóságokat, hogy tájékoztassanak López Serrano Mexikónak történő kiadatási eljárásának előrehaladásáról. Triana kijelentette, hogy a bevallottan bűnös és elítélt drogdíler továbbra is élvezheti az Egyesült Államok igazságszolgáltatási rendszerének kiváltságait, és évek teltek el anélkül, hogy hivatalos információt kaptak volna a kiadatási kérelemről.
El Mini Lic López Serrano esete nyersen mutatja be, hogy milyen típusú bűnözőket véd Washington azáltal, hogy figyelmen kívül hagyja a mexikói kéréseket. Ugyanakkor ez egyben példa arra is, hogy a valóságban milyen messzire mennek az amerikai igazságszolgáltatási szervek a bűnözőkkel való alkudozásban, amikor a büntetlenség tényezőiként működnek; teljesen önkényesen csökkentik, elengedik vagy akár semmissé teszik a büntetéseket.
Ahogy ebben a lapban is említésre került, El Mini Lic 2017-ben adta fel magát az Egyesült Államok kormányának, miután apja kísérlete a Sinaloa-kartell ellenőrzésének megszerzésére kudarcot vallott. Az ország hatóságai védett tanúi státuszt biztosítottak neki, és szolgálataiért bőségesen megjutalmazták: 2022-ben új személyazonosságot hoztak létre számára, hogy megvédjék riválisaitól (és a mexikói igazságszolgáltatástól), lakhelyet biztosítottak neki, és szabadlábra helyezték. Annak ellenére, hogy 2024-ben az FBI letartóztatta, mert három kilogramm fentanil Los Angeles-i partnerének történő átadását szervezte, az ügyészek megújították a korábban aláírt „együttműködési megállapodást”.
Az ellentmondás a Fehér Ház és számos amerikai hírszerző ügynökség által Mexikónak a szervezett bűnözés elleni küzdelemre vonatkozó követelései, valamint az amerikai jogrendszer általi szelektív és önkényes jogalkalmazás között még nyilvánvalóbbá válik, ha emlékeztetünk arra, hogy Donald Trump kormánya a kábítószer-kereskedelemnek szentelt szervezeteket, beleértve a Sinaloa-kartellt is, terrorszervezeteknek minősíti. Ez azt jelenti, hogy az ügyészeknek, bíráknak és bármely más hatóságnak tilos tárgyalásokat folytatnia e csoportok tagjaival, és hogy számukra kiváltságokat adni – a saját törvényeik szerint – a terrorizmussal való együttműködésnek számít. Ennek ellenére a bűnszervezet egyik elítélt védelmezőjét, a volt hondurasi elnököt, Juan Orlando Hernández-nek maga Trump adott kegyelmet önkényesen decemberben. Az igazságszolgáltatás akadályoztatásának e láncolata miatt világosan kell látnunk, hogy ki az, aki bűnözőket rejteget és védelmez.
Ezenkívül elengedhetetlen megkétszerezni az erőfeszítéseket annak érdekében, hogy Dámaso López Serranót és más bűnözőket kiadják Mexikónak, ahol a jogállamiságnak megfelelően kell őket megítélni, az amerikai bíróságokon normalizált, átláthatatlan és bűnrészes alkuk nélkül. Hangsúlyozni kell, hogy Javier Valdez meggyilkolása nemcsak ellene és szerettei ellen elkövetett bűntett volt, hanem az átláthatóság, a véleménynyilvánítás szabadsága és olvasói tájékozódáshoz való joga ellen is.
Létezik egy híres opera John Adams és Alice Goodman tollából, amelynek címe Nixon in China („Nixon Kínában”). A mű az amerikai elnök, Richard Nixon történelmi pekingi látogatásáról szól, amelyre 1972 februárjában került sor.
A hírhedten antikommunista Nixon megpróbálta rávenni Mao Ce-tungot, a kínai forradalom vezetőjét, hogy a hidegháborúban álljon át az amerikai oldalra.
Ez a húzás, amelyet később a demokrata elnök, Jimmy Carter is folytatott, hozzájárult ahhoz, hogy a stratégiai egyensúly a Szovjetunió ellen billenjen.
Lehet, hogy egyszer majd készül egy Trump Pekingben című opera is az amerikai elnök múlt heti kínai látogatásáról.
Nixon útja egy olyan geopolitikai fordulatot segített elő, amely lehetővé tette, hogy az Egyesült Államok a 20. század végére vitathatatlan kapitalista hegemónná váljon. Most azonban egészen más történetet láttunk.
Az eltelt évtizedekben hatalmas változás történt a világgazdasági erőviszonyokban. 1972-ben az Egyesült Államok adta a globális feldolgozóipari hozzáadott érték 25–30 százalékát, míg Kína csupán 4 százalékot. 2024-re az amerikai arány 10 százalékra csökkent, míg Kínáé 30 százalékra nőtt.
Az irónia az, hogy olyan amerikai elnökök, mint Ronald Reagan és Bill Clinton ösztönözték Kína integrációját a világpiacba. Azt hitték, ez fokozatosan egy liberális kapitalista társadalommá alakítja majd a kínai államkapitalizmust, amely alárendelődik az Egyesült Államoknak.
Ehelyett Kína Hszi Csin-ping vezetése alatt tovább erősödött, megerősítve elutasítását az Egyesült Államok vezette „szabályalapú világrenddel” szemben, és számos más gazdaságot is bevonzott saját kereskedelmi és beruházási hálózatába.
Az Egyesült Államok fő megmaradt versenyelőnye eddig a Silicon Valley high-tech dominanciája volt. A kínai vállalatok azonban már most vezető szerepet töltenek be egyes jövőiparágakban – például az elektromos járművek terén –, és gyorsan zárkóznak fel olyan területeken is, mint a mesterséges intelligencia vagy a fejlett chipek.
A konzervatív kommentátor Ross Douthat a The New York Times hasábjain azt írta: „Amennyiben a valódi hidegháborúval való összehasonlítás releváns, Kína sokkal erősebb anyagi vetélytárs, mint amilyenné a Szovjetunió valaha válni tudott.
És az eddig sikertelen iráni játszmánk következtében az amerikai keményhatalmi pozíció veszélyesebbnek tűnik, mint valaha.”
Donald Trump már 2016-os első elnökválasztási kampányában riadót fújt a kínai fenyegetés miatt az amerikai hegemóniára nézve.
Ám tavaly kénytelen volt visszavonulót fújni a masszív vámemelések ügyében, miután Hszi Csin-ping elzárta a ritkaföldfémek szállítását, amelyek termelésében Kína dominál. Emellett az Egyesült Államok és Izrael kudarca Irán legyőzésében megmutatta, hogy a katonai technológiában zajló drónforradalom aláássa a Pentagon erejét.
Így a szokásos fenyegetőzés és hencegés helyett egy sokkal szerényebb Trumpot láthattunk Pekingben.
Ja Ian-csong, a Szingapúri Egyetem szakértője a Financial Timesnak azt mondta: „Optikai és retorikai szempontból valószínűleg Hszi tűnt erősebbnek. Trump úgy nézett ki, mint aki könyörög, szüksége van valamire Hszitől, miközben az összes dicsérete viszonzatlan maradt.”
Trump kérvényezőként érkezett. Azt szerette volna, hogy Hszi vállalja amerikai Boeing repülőgépek és amerikai szójabab vásárlását. Konkrét kötelezettségvállalást azonban nem kapott. Abban is reménykedett, hogy Kína nyomást gyakorol majd Iránra a Hormuzi-szoros újranyitása érdekében – ami önmagában is az amerikai katonai erő hanyatlásának jele.
De miért segítene Hszi Trumpnak? Az iráni háború katasztrófája folyamatosan rombolja az amerikai presztízst és hatalmat. Vagy inkább: miért tenné ezt ingyen?
Hszi nyilvánosan világossá tette az árát, amikor kijelentette: „A tajvani kérdés a legfontosabb ügy a kínai–amerikai kapcsolatokban. Ha rosszul kezelik, a két ország szembekerülhet egymással, sőt akár konfliktusba is sodródhatnak, ami rendkívül veszélyes helyzetbe taszítaná az egész kínai–amerikai viszonyt.”
Peking eltökélt abban, hogy befejezze Kína újraegyesítését az amerikaiak által támogatott Tajvan szigetének magába olvasztásával. Trump azt mondta, még mérlegeli, hogy eladjon-e 12 milliárd font értékű fegyvert Tajvannak.
Bárhogyan is dönt, az ázsiai katonai egyensúly Washington ellen fordul. Az iráni drónok és rakéták a Közel-Keleten az amerikai bázisok többségét kiiktatták.
Kevés kétség fér hozzá, hogy egy Tajvan körüli háború esetén Kína ugyanezt megtehetné az Egyesült Államok nyugat-csendes-óceáni bázisainak többségével is. Az Egyesült Államok korántsem bukott el teljesen – pénzügyi téren továbbra is domináns hatalom. De egyértelműen meggyengült.
Tania Cruz, az egészségügyi első miniszterhelyettes kijelentette, hogy több millió ember számára nélkülözést és nélkülözést okozni nem más, mint népirtás.
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) legfőbb döntéshozó testületének, a 79. Egészségügyi Közgyűlésnek a plenáris ülésén elhangzott beszédében Tania Cruz, Kuba egészségügyi első miniszterhelyettese leleplezte, milyen hatások érik a szigetország egészségügyi rendszerét az Egyesült Államok által bevezetett teljes üzemanyag-embargó miatt, amely a már egyébként is megszigorított gazdasági blokádhoz járul hozzá.
„Ez egy olyan intézkedés, amely súlyosan érinti egészségügyi rendszerünket, rendkívüli károkat okozva ezzel minden kubai családnak, gyermekeinknek, időseinknek és betegeinknek” – mondta Cruz, hozzátéve: „emberek milliói számára nélkülözést és rendkívüli nehézségeket okozni nem más, mint népirtás, ami megérdemli a WHO összes tagjának elítélését.”
Cruz elmagyarázta, hogy bár az ország garantálja a népesség 100%-a számára az egyetemes és ingyenes villamosenergia-hozzáférést, az energiaellátás stabilitásának hiánya megduplázta a csecsemőhalandóságot, amely elérte a 9,9 ezreléket (1000 élveszületésre vetítve), és beszámolt arról is, hogy a rákos gyermekek túlélési aránya 85%-ról 65%-ra csökkent.
A tisztviselő elmondta, hogy az országban jelenleg a műtéti várólistákon több mint 100 300 beteg szerepel, közülük 12 000 gyermek. Megjegyezte azt is, hogy 16 000 embernek van szüksége sugárterápiára, és 3000-en szorulnak hemodialízisre – ezek olyan alapvető szolgáltatások, amelyek energiaellátás stabilitását igénylik, ami a Karib-térségbeli országban jelenleg nem garantálható.
Cruz kijelentette, hogy a kihívások ellenére Kuba Nemzeti Egészségügyi Rendszere nem omlott össze, és továbbra is újjászervezi magát ellenálló képességgel és erőforrások optimalizálásával.
Ezenkívül a vezető egy rendkívül súlyos helyzetre is figyelmeztetett: leleplezte, hogy Kubát közvetlen katonai agresszió fenyegeti az Egyesült Államok részéről. Ezt a lehetséges eseményt brutális és civilizálatlan cselekedetnek nevezte, amelyet semmi sem igazolhat, és felszólította az összes békét szerető nemzetet, hogy mozgósítsanak az agresszió megakadályozása érdekében, megerősítve, hogy a kubai nép megvédi szuverenitását és függetlenségét.
Beszéde végén Cruz köszönetét fejezte ki a nemzetközi szolidaritásért, és megerősítette a sziget humanista elveit, emlékeztetve a 2014-ben Nyugat-Afrikába az Ebola elleni küzdelemre kivezényelt három orvosi brigádra, és biztosította, hogy továbbra is támogatni fogják a Globális Dél más országait az egészséghez való emberi jog védelmében.
A közgyűlés, amely május 23-ig tart, évente egyszer ülésezik a svájci Genfben, hogy döntéseket hozzon a WHO politikájáról, jóváhagyja a költségvetést, és kinevezze a szervezet főigazgatóját, egyéb intézkedések mellett.
A találkozó során Cruz találkozott az Egészségügyi Világszervezet főigazgatójával, Tedrosz Adhanom Gebrejeszusszal, aki kifejezte csodálatát a Karib-térségbeli nemzet iránt.
Peru választási kihívásai egy sokkal mélyebb politikai válságot tükröznek az andokbeli országban.
Az elemzők már egy ideje azt állítják, hogy három alapvető kategória létezik a perui helyzet megértéséhez, különösen Pedro Castillo Terrones, a vidéki tanár 2021-es elnökválasztáson aratott népszerű győzelmét követően. Most, 2026-ban, amikor az április 12-i választási folyamat nagyobb instabilitást váltott ki, megerősíthetjük, hogy a válság, a puccs és a társadalmi konfliktus kategóriái továbbra is relevánsak az ország helyzetének megértéséhez.
A válságok konvergenciája
Minden olyan értelmezés, amely nem foglalkozik a válságok konvergenciájával, amelyet Peru már évek óta átél, eleve kudarcra van ítélve. Ez a válságkonvergencia a következők egyidejű – az adott pillanattól függően változó intenzitású – bekövetkeztéből áll: politikai válság (innen ered, hogy az elnökválasztás első fordulójának győztese a szavazatok mindössze 17%-ával szerezte meg a pozíciót), gazdasági és társadalmi válság (amelyet felerősített a COVID-19 perui hatása, egy olyan országban, ahol a világon a legmagasabb volt a halálozási arány), környezeti válság (olajszennyezések a perui partoknál, az ipar környezeti hatása az Amazonasban és a El Niño-jelenség) és kulturális válság (a nyílt rasszizmus, amely 2021-es Castillo elnökké választása óta vált láthatóvá).
A legutóbbi választások nemcsak a válságok fennmaradását erősítik meg, hanem bizonyos területeken elmélyülését is. A politikai válság nemcsak a szavazólapon szereplő példátlan számú elnökjelölt (35) miatt súlyosbodott, hanem azért is, mert a válság mára konkrét intézményekben is gyökeret vert, mint például a Nemzeti Választási Eljárások Hivatala (ONPE). Az említett választási testület elnökének, Piero Corvettónak a lemondása – annak ellenére, hogy a pozíció jogilag lemondhatatlan – Rafael López Aliaga jelölt vezette „új jobboldal” erői általi zaklatás miatt, új forgatókönyvet teremt a második választási forduló előtt. Ami egykor a Roberto Sánchez által képviselt népi tábor harca volt a nép akaratának védelméért – különösen az úgynevezett „mély Peruban” –, az most úgy alakul, mint egy olyan progresszív és „centrista” erőket tömörítő vita, amelyek a válságban lévő intézményrendszer védelmére törekszenek.
Végül a Perui Légierő 24 darab F-16-os vadászrepülőgép közelmúltbeli beszerzése a Lockheed Martin amerikai cégtől 3,5 milliárd dollár értékben, annak ellenére, hogy Peru jelenlegi elnöke, José María Balcázar kifejezte ellenkezését – amellett érvelve, hogy egy ilyen tranzakciót a 2026-os választások megválasztott elnökének kellene véglegesítenie –, tovább súlyosbította a politikai válságot. Minden perui előtt világossá vált, hogy Peruban nem az elnök irányít, hanem az Egyesült Államok Nagykövetsége és annak technikai és politikai személyzete – ebben az esetben a Gazdasági és Pénzügyminisztérium (MEF) tisztviselői.
Puccs
A fent leírt strukturális válságra a vezető elit 2021 óta adott válasza ugyanaz: az államcsíny. A 2022. december 7-i, Pedro Castillo elnök elleni parlamenti puccsot követően a puccsstratégia folytatódott.
Idén, az elnökválasztás kezdeti eredményeit követően a választási csalás vádját ismét felvetette a Rafael López Aliaga jelölt vezette Népi Újraalapítás Párt, mivel ő több tízezer szavazattal maradna le a második fordulóról, a Together for Peru párt elnökjelöltje, Roberto Sánchez mögött. A mai napig a puccsstratégia pozitív eredménye Piero Corvetto, az ONPE elnökének lemondása, míg a negatív eredmény az, hogy a legfelsőbb választási hatóság megtagadta a további választások kiírását, amint azt Peru „új jobboldala” követelte.
A puccs ebből a javasolt elemzési modellből kiindulva abból áll, hogy azonosítunk egy konkrét cselekvést, amely Peru osztályharcából ered: egy hatalmas perui csoport, főként az Andok és az Amazonas területén élők népakaratának szelektív érvénytelenítését egy másik, a limai fővárosi területen koncentrálódott perui csoport által.
Ebben az esetben érdemes kiemelni a puccsstratégia két aspektusát. Először is, ezúttal a stratégia egy befolyásos televíziós hálózat (América, amelynek fő részvényese az El Comercio csoport) és a DATUM közvélemény-kutató cég szervezett és elfogult beavatkozásával kezdődött, amelyek figyelmen kívül hagyva a választási hatóságok ajánlásait, közzétettek egy közvélemény-kutatást – a gyors számlálás módszerét használva –, amely López Aliacát a 2. helyre, Roberto Sánchezt pedig az 5. helyre sorolta. Másodszor, az előző pontra építve, Rafael López Aliaca híveit mozgósításra és a „választási csalás” elítélésére szólította fel. Egyértelmű, hogy a választások törlésének vagy újak kiírásának célja ürügyként szolgál egy olyan bázis megtartására, amelyet rasszista, szolgalelkű és erőszakos jelszavakkal mozgósítanak, miközben egyengetik a politika jogiasításának útját.
Társadalmi konfliktus
Ahogy az uralkodó osztályok államcsínnyel válaszolnak a válságra, úgy Peru dolgozó népe elsősorban annak társadalmi dimenziójában – abban a vonatkozásában, amellyel mindennapi életükben szembesülnek – reagál rá. A választási helyzet a társadalmi válság több olyan kritikus pontja körül bontakozik ki, amelyeket érdemes kiemelni, hogy részben megmagyarázzuk bizonyos szavazási mintákat.
Egyrészt a globális geopolitikai kontextus és a növekvő üzemanyagárak hatása több millió peruit érintett az élelmiszer- és közlekedési költségek növekedésén keresztül; ezért kezd újjászerveződni és mozgósítani az egyetemista diákmozgalom Peru különböző részein, tiltakozva a diákok közlekedési díjának emelkedése miatt. Hasonlóképpen, ez a globális környezet a műtrágyaárak 100%-os növekedéséhez vezetett, ami közvetlenül érinti a családi gazdálkodást folytató több mint 2 millió perui kisüzemi gazdálkodót. Ezek azok a kérdések, amelyek a szakszervezeti, társadalmi és politikai szektorok közül a legtöbb szerveződési és mozgósítási jelet mutatják.
Másrészt az országos kontextusban a közbiztonság továbbra is az egyik fő követelés marad, csakúgy, mint az egészségügyi ellátórendszer válságához és olyan betegségek kitöréséhez kapcsolódó egészségügyi kérdések, mint a tüdőgyulladás, a kanyaró és a leptospirózis. Sajnos ezek a kielégítetlen igények a mai napig nem mutatják a szerveződés vagy mozgósítás jeleit, kivéve a közlekedési ágazatot – a szervezett bűnözés elsődleges áldozatait –, bár ezek az erőfeszítések nem voltak jelentős hatásúak.
Ezen a ponton a nemzeti szuverenitás – amelyet a PetroPerú állami olajvállalat privatizációs kísérletei és az F-16-os vadászrepülőgépek beszerzése kérdőjeleztek meg – jelentős bomlasztó elemet képvisel a kollektív tudatban, potenciálisan kiváltva az elmozdulást a társadalmi tiltakozás vagy elégedetlenség felől a politikai küzdelem felé a júniusra tervezett elnökválasztás második fordulója előtt, Keiko Fujimori és Roberto Sánchez között.
Írta: José Carlos Llerena Robles jogász, egyetemi tanár és kutató.
Miközben Trump ezen a héten Pekingbe érkezik, a Nagycsarnokban aláírt egyetlen megállapodás sem fogja elfedni az Ázsiában kiépülő külföldi katonai infrastruktúrát és Washington új hidegháborúját.
Pekingben ezen a héten kilenc év után először rendeznek amerikai állami látogatást Kínában, a világ szeme láttára. A Népi Nagycsarnok nyitva áll Donald Trump előtt, aki tizennyolc amerikai vezérigazgatóval – köztük az Apple, a Tesla, a BlackRock, a Boeing és az Nvidia képviselőivel – utazott. Csütörtökön állami bankettet tartanak, majd pénteken teázás és ebéd következik.
Peking utcáin „a Fenevad” már a múlt héten biztosította a motoros konvoj útvonalát, miután C-17-es szállítógéppel Trump érkezése előtt repülték be, hogy találkozhasson a kínai elnökkel, Hszi Csin-pinggel. A nemzetközi mainstream sajtó enyhülésként tálalja a washingtoni és pekingi viszonyt. Trump tettei azonban mást sugallnak.
Egy másik Kínával való találkozás
Az utolsó amerikai állami látogatás Kínában szintén Trumpé volt, 2017 novemberében – az USA által kikényszerített kereskedelmi háború kezdetekor, amely Biden alatt elmélyült, második elnöksége idején pedig tovább erősödött. Az a Kína, amely akkor fogadta, még épphogy tanult reagálni a támadásokra. Az a Kína, amely most fogadja, kilenc évet töltött azzal, hogy diverzifikálja exportpiacait, kiépítse ellátási láncának autonómiáját, kifejlessze a visszaszorításhoz szükséges technológiai előnyt, miközben a globális Dél országai felé fordult. Trump sikertelen vámháborúja Kína ellen végül saját gazdaságának és népének ártott többet, mint Kínának, és Peking ritkaföldfém-exportra vonatkozó korlátozásai végül visszavonulásra kényszerítették Trumpot. A delegációban utazó tizennyolc amerikai vezérigazgató – köztük Tim Cook, Elon Musk és az Nvidia vezetője, Jensen Huang – azért jött, mert vállalataik nem tudnak működni a kínai piac nélkül. Az amerikai feltartóztatás gazdasági eszközei nem hozták meg a kívánt eredményt Washington számára.
A háború Irán ellen
Február 28. óta az illegális amerikai–izraeli háború Irán ellen – amely hat héttel elhalasztotta ezt a csúcstalálkozót – megölte Irán legfelsőbb vezetőjét, Ali Hameneit és több ezer iráni civilt. Eközben Libanonban több mint 2700 civilt öltek meg, ahol az amerikai–izraeli csapások folytatódnak.
Az amerikai–izraeli agresszióra válaszul iráni rakéták és drónok tizenöt amerikai katonai létesítményre csaptak le Katarban, Bahreinben, Kuvaitban, Jordániában, Szaúd-Arábiában és az Egyesült Arab Emírségekben – egyedül az Al-Udeid légitámaszpontot 44 rakéta és 8 drón találta el, 217 épület rongálódott meg vagy semmisült meg, a helyreállítási költségeket pedig körülbelül 5 milliárd dollárra becsülik. A háború tizenegyedik hetében, az amerikai tengeri blokád és bombázások ellenére Irán fenntartotta ellenállását, és a háború nem úgy alakult, ahogy Washington előrejelezte. Világossá tette, amit a térségbeli háborúellenes mozgalmak régóta hangoztatnak: a fogadó nemzeteknek eladott támaszpontok nem pajzsok, hanem célpontok.
Az érkezése előtti napokban Trump „szemétként” utasította el Teherán békejavaslatát. Május 11-én – távozása előestéjén – az amerikai pénzügyminisztérium további tizenkét személyt és céget szankcionált az Irán–Kína közötti olajkereskedelem miatt, és ugyanezen a napon egy amerikai szenátori csoport arra szólította fel Trumpot, hogy hagyjon jóvá egy újabb, 14 milliárd dolláros fegyvercsomagot Tajvan számára.
Peking nem hallgatott. Május 2-án, válaszul a korábbi amerikai szankciókra, amelyek öt kínai finomítót érintettek, Kína először hívta életbe a szankciók elleni úgynevezett blokkoló szabályait (Blocking Rules), amelyeket 2021-ben vezettek be: az amerikai intézkedéseket „kínai területen nem szabad elismerni, végrehajtani vagy betartani”. A kínai külügyminisztérium illegálisnak és egyoldalúnak nevezte őket, nemzetközi jogi alap nélkül. Bár az ellenállás nem volt feltétel nélküli – a kínai bankokat csendesen arra utasították, hogy korlátozzák kitettségüket a szankcionált finomítókkal szemben –, a nyilvános álláspont egyértelmű. Ugyanebben a hétben a kínai külügyminiszter, Vang Ji fogadta pekingi hivatalában Irán külügyminiszterét, Abbasz Aragcsit. Kína továbbra is Irán legnagyobb kereskedelmi partnere és olajának fő vásárlója.
A feltartóztatás architektúrája
Irán nem az egyetlen háborús háttér. A térségben az amerikai katonai jelenlét infrastruktúráját bővítik és gyorsítják. Trump látogatásának hetében ért véget a Fülöp-szigeteki történelem legnagyobb közös hadgyakorlata – a Balikatan 2026 – hét ország tizenhétezer külföldi katonájával, japán hajóelhárító rakétákkal Fülöp-szigeteki területen, valamint egy új amerikai üzemanyagraktárral az ország déli részén. Közép-Luzonban a Fülöp-szigetek 4000 hektárt adott át New Clark Cityben a Pax Silica Kezdeményezésnek – egy amerikai ellenőrzésű csúcstechnológiai zónának, amely amerikai szokásjog alapján működik, diplomáciai mentességet élvez, és 99 évre megújítható bérleti szerződéssel rendelkezik.
Április 28-án Xavier Brunson tábornok, a koreai amerikai erők parancsnoka a Japan Times-nak azt nyilatkozta, hogy Washington egy „gyilkos hálót” (kill web) épít – egy hálózatos rendszert, amely Dél-Koreát, Japánt és a Fülöp-szigeteket egyetlen architektúrába olvasztja Kína, Oroszország és Észak-Korea ellen. 2025 augusztusában Trump újságíróknak azt mondta a phjongthekki amerikai támaszpontról, hogy szeretné „megszerezni a föld tulajdonjogát, ahol hatalmas katonai támaszpontunk van” Dél-Koreában – egy olyan országban, ahol az USA 66 katonai bázissal rendelkezik. Japánban a katonai kiadásokat megduplázzák – ez a legnagyobb újrafegyverkezés 1945 óta –, 400 amerikai Tomahawk rakétát vásárolnak, és ezt a projektet a jobboldali miniszterelnök, Takaicsi Szanae folytatta és gyorsította fel. Tajvan számára Trump decemberben 11 milliárd dollár értékben hagyott jóvá fegyvereket – a legnagyobb csomagot a történelemben –, és azt mondta a sajtónak, hogy szándékában áll a fegyvereladásokról tárgyalni – magával Hszivel.
A hiperimperializmustól a „Kezet Ázsiától!”-ig
Amit Pekingben ezen a héten bemutatnak, az nem enyhülés, és a Trumppal utazó vezérigazgatók nem a mérséklet jelei. A Kína elleni gazdasági és katonai agresszió ugyanazon feltartóztatási terv két fele. Ez a hiperimperializmus: egy birodalom, amely gazdasági dominanciájának eróziójával egyre inkább az erőszakhoz folyamodik, ahol Kína és a globális Dél más országai – mint elsődleges célpontok – védik szuverenitásukat. Trump tranzakciós stílusa nem eltérés az amerikai imperializmustól, hanem az a forma, amelyet akkor vesz fel, amikor gazdasági eszközei már nem működnek.
Az El a Kezekkel Ázsiától! kampányt, amelyet április 30-án – Vietnám felszabadulásának évfordulóján – indított el a Nemzetközi Népi Gyűlés (International People’s Assembly) és a térségünkbeli partner szervezetek, a külföldi katonai bázisok eltávolítására szólít fel Ázsiából, az olyan agresszív paktumok felmondására, mint az AUKUS és a Quad, valamint a katonai kiadások népeink szükségletei felé történő átirányítására. A térségünkben kiépített architektúra nem azért jött létre, hogy megvédje az embereket, hanem hogy bekerítse Kínát és fegyelmezze Ázsia többi részét. Miközben Trump ezen a héten Pekingbe érkezik, a Nagycsarnokban aláírt egyetlen megállapodás sem fogja elfedni, hogy kormányzata mit épít a térségben – és az ott élő népek Okinawától Subic-öbölig, Phjongthektől Teheránig látják, ezt a háborús uszítást, és ellenzik azt, követelve: El a Kezekkel Ázsiától!
Írta: Tings Chak, a Tricontinental: Társadalomkutató Intézet (Tricontinental: Institute for Social Research) ázsiai társkoordinátora és a Wenhua Zongheng: A Journal of Contemporary Chinese Thought társszerkesztője. Pekingben él.
A Trump-kabinet nemrégiben tett bejelentése, miszerint legalább 5000 amerikai katonát vonnak ki Németországból, és felfüggesztik a tervezett nagy hatótávolságú amerikai rakéták telepítését, ellentmondásos reakciókat váltott ki az európai országban.
Évtizedek óta a háborúellenes csoportok az amerikai csapatok és nukleáris képességekkel rendelkező rendszerek németországi kivonását követelték, miközben a Tomahawk cirkálórakéták, SM-6 rendszerek és Dark Eagle hiperszonikus fegyverek németországi tervezett állomásoztatását Oroszország ellen irányuló jelentős eszkalációként ítélték el. Ezen telepítések lemondása ezért első pillantásra győzelemnek tűnik. A Reuters jelentése szerint a Pentagon a következő 6-12 hónapban tervezi a csapatlétszám csökkentését, ami az amerikai európai jelenlétet nagyjából a 2022 előtti szintre visszahozza.
Ha azonban közelebbről megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy Németország jelenleg 35-39 000 amerikai katonának ad otthont, és továbbra is az amerikai katonai műveletek központi logisztikai központja a kontinensen. Továbbra is itt található a Ramstein légitámaszpont, a Landstuhl Regionális Orvosi Központ és a kulcsfontosságú NATO-parancsnoki infrastruktúra, amelyek nélkülözhetetlenek az amerikai műveletekhez Európában, Nyugat-Ázsiában és Afrikában. Ezért a bejelentés valódi stratégiai jelentősége nem magában a személyi állomány csökkentésében rejlik.
Ehelyett az amerikai katonai intézményrendszer egyes részei azért bírálták a kivonási terveket, mert Németország továbbra is központi szerepet játszik az amerikai katonai erő kivetítésében, és magas rangú republikánus törvényhozók arra figyelmeztettek, hogy a lépés gyengítheti az elrettentést, és „rossz jelzést” küldhet Oroszországnak.
A német uralkodó osztály számára a tervezett amerikai fegyverek telepítésének látszólagos lemondása (vagy legalábbis felfüggesztése) éppen ezért pusztító: ezt az Oroszországgal szembeni elrettentés fontos elemeként tekintették. A Reuters szerint az európai államok már most terveket dolgoznak ki, hogy maguk „töltsék be a rést”. Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) szinte azonos megfogalmazásban értelmezte a kivonást, azzal érvelve, hogy a döntés „aláhúzza, hogy Európának tovább kell növelnie a védelemre fordított beruházásokat”. A politikai üzenet világos: a német és európai burzsoázia egyes részei nem a feszültségcsökkentés lehetőségeként értelmezik az amerikai lépést, hanem érvként a saját, agresszívabb fellépés mellett.
Ez a folyamat már a legutóbbi bejelentés előtt is zajlott, különösen a NATO–Oroszország konfliktus 2022 utáni eszkalációjának összefüggésében. Azóta Németország a köztársaság történetének leggyorsabb militarizációján ment keresztül. A katonai kiadások drámaian megemelkedtek – 35 milliárd dollárról 2014-ben 114 milliárd dollárra 2025-ben – miközben az elmúlt hónapokban a megszorítások sújtották a német munkásosztályt: szociális, oktatási és egészségügyi vágások, a nyugdíjak megszorításai és a kötelező katonai vizsga bevezetése párhuzamosan erősödtek.
Az amerikai csapatok kivonása nem egyenlő a demilitarizációval
A német háborúellenes mozgalom egyik cikke tömören foglalta össze a dinamikát: az amerikai rendszerek kivonása nem jelent törést a militarizációval, hanem az eszkaláció felelősségét a német és európai tőkére hárítja át.
A „Soha többé háborút – Fegyvereket le!” („Nie wieder Krieg – Die Waffen nieder!”) kezdeményezés egy nyilvános közleményben azzal érvelt, hogy a német kormány és katonai körök már most is felhasználják az amerikai bejelentést, hogy fokozzák a független európai újrafegyverkezésre irányuló felhívásokat. A szervezet üdvözölte, hogy az amerikai első csapásra képes rendszereket nem telepítik Németországban, ugyanakkor elutasította azokat a kísérleteket, amelyek ezeket német vagy európai rendszerekkel kívánnák helyettesíteni, azzal érvelve, hogy Németország már most is európai nagy hatótávolságú rakétarendszerek kifejlesztését tervezi, amelyek hatótávolsága meghaladja a 2000 kilométert.
A közlemény kifejezetten elutasította a Bundeswehr átalakítását arra, amit Boris Pistorius védelmi miniszter többször is „Európa legerősebb hagyományos hadseregének” nevezett. Amint Jörg Kronauer a junge Welt-ben érvel, az amerikai telepítés lemondása csak korlátozott okot ad az ünneplésre, mert az amerikai rakétákat mindig is átmeneti megoldásnak szánták, amíg az európai rendszerek működőképessé nem válnak. Arra figyelmeztet, hogy az amerikai Tomahawk-rakéták hiánya valójában felgyorsíthatja az európai katonai autonómiát és újrafegyverkezést.
A Német Kommunista Párt (DKP) hasonlóképpen megjegyezte, hogy széles körben ismert politikusok és médiumok gyorsan újraélesztették az állítólagos „orosz fenyegetésről” és az őshonos európai „ellenfenyegetés” szükségességéről szóló narratívákat. Az antiimperialista kezdeményezések azzal érvelnek, hogy a Német Szakszervezeti Szövetség (DGB) vezetése nagyrészt alkalmazkodott a militarizációs programhoz: a Kommunista Szervezet (Kommunistische Organisation, KO) azzal vádolta a szakszervezeti szövetséget, hogy a munkások érdekeit a német tőke stratégiai céljai alá rendeli, és azt a hamis illúziót terjeszti, hogy a militarizáció stabil munkahelyekkel és társadalmi pusztítás nélkül is végbemehet – ami nem igaz.
A megtagadók növekvő száma azt mutatja, hogy Németországban nő az ellenállás ezekkel a fejleményekkel szemben: csupán 2026 első negyedévében több mint 2600 fiatal tagadta meg a katonai szolgálatot. A hadkötelezettség elleni iskolás sztrájkok és az ifjúsági háborúellenes mozgósítások is hatalmas mértékben kiterjedtek az elmúlt évben.
Eközben a liberális és konzervatív politikusok az amerikai bejelentést érvként használják fel amellett, hogy Európának katonailag függetlenné kell válnia Washington-tól. Még azok a politikusok is, akik korábban a transzatlanti együttműködést hangsúlyozták, most azzal érvelnek, hogy Európának autonóm offenzív képességekre van szüksége. Ez tükrözi a nyugati imperialista blokkon belüli éleződő ellentmondásokat is: Trump szövetségi és katonai kötelezettségekkel kapcsolatos kiszámíthatatlan megközelítése destabilizálta a hosszú ideje fennálló feltételezéseket Európán belül, de ez nem vezet automatikusan demilitarizációhoz.
Ehelyett az európai tőke erőteljes részei arra törekszenek, hogy a válságot felhasználva olyan katonai apparátust építsenek ki, amely képes megvédeni az európai imperialista érdekeket az Egyesült Államoktól függetlenül. Ráadásul a Trump megnyugtatására tett kísérlet már nem tűnik járható útnak: a vámviták (amelyeket eltűrtek, mivel a német autóipar nem képes felvenni a versenyt Kínával) csak arra ösztönözték Trumpot, hogy vámokat vessen ki az egész EU-ra – olyan szabályokat, amelyeket még az Egyesült Államok sem tart be. Az amerikai tőke és a német–európai tőke most nyíltan harcol a piacokért, hangsúlyozza Kronauer.
Ez a forgatókönyv azt mutatja, hogy az „amerikai támaszpontokat ki Európából” követelés nem maradhat elszigetelve az európai újrafegyverkezés elleni fellépéstől. Az amerikai csapatok kivonása – ha a felgyorsított német militarizáció keretében hajtják végre – egy függetlenebb és agresszívabb európai katonai tömb felé való átmenetet jelenthet, ezért hangsúlyozza annak szükségességét, hogy a háborúval, a NATO-eszkalációval szembeni nemzetközi ellenállást összekapcsolják a német újrafegyverkezés és a szociális jogok védelme elleni fellépéssel.
Ahogy a háborúellenes szervezők többször is hangsúlyozták, a kérdés nem az, hogy Európa az Egyesült Államoktól függetlenül militarizálódjon-e, hanem az, hogy hogyan lehet megakadályozni az Atlanti-óceán mindkét partján lévő uralkodó osztályokat abban, hogy a kontinenseket állandó konfrontáció és háború felé sodorják.
A gazdasági válság mellett, amellyel Argentína szembesül, egy sor korrupciós vád is az argentin elnök népszerűségének mélyrepüléséhez vezetett, ami hivatalba lépése óta az egyik legalacsonyabb szintre esett.
Számos botrányt és problémát követően, amelyek hivatali ideje alatt felmerültek, Javier Milei libertariánus kormányának népszerűsége mélyrepülésbe kezdett. A brit Financial Times közzétett egy felmérést, amely szerint az argentinok 63%-a nem ért egyet a szélsőjobboldali vezető teljesítményével.
Argentína jelenleg egy tartós gazdasági válság kellős közepén van, amelynek vége nem látszik. A libertariánus kormány azt ígérte, hogy a hiány csökkentése és az argentin peso dollárral szembeni leértékelődésének lassítása, valamint az állam radikális leépítése gyors gazdasági javuláshoz vezet.
Ennek ellenére nyilvánvalóan Milei ortodox neoliberális politikája további válságba sodorta az argentin piacot. A fogyasztás jelentősen csökkent az inflációs nyomások miatt, amelyeket a kormány nem tudott kezelni. Argentínában, a világ egyik vezető marhahús-termelőjében az emberek a magas marhahúsárak miatt tömegesen kezdtek szamárhúst enni, ami az egész régióban megdöbbenést keltett.
A kabinetfőnököt luxus házfelújítás miatt vizsgálják
A mindennapi élet válságához hozzáadódnak azok a korrupciós botrányok is, amelyek Milei kormányzatát beszennyezték. Milei kabinetfőnöke, Manuel Adorni a nagy médiumok címlapjait uralja, mivel illegális gazdagodás vádjával szembesül.
A számos ügy közül az egyik, hogy Matías Tabar, egy argentin vállalkozó elmondta az ügyet vizsgáló szövetségi ügyésznek, hogy Adorni közel 250 000 dollárt fizetett neki egy Buenos Airestől nyugatra fekvő, exkluzív negyedben lévő ház felújításáért.
Tabar szerint a felújítás tartalmazott egy luxus márvány medencét vízeséssel, valamint munkálatokat a padlón, falakon és fürdőszobákon. Adorni állítólag az egész projektet készpénzben fizette ki, anélkül, hogy számlát kért volna, ami számos kérdést felvet, például hogyan jutott Adorni 250 000 dollárhoz egy luxus vízeséses medence építéséhez, és miért nem létezik ezt alátámasztó adóügyi bizonylat.
Továbbá az Adorni ellen benyújtott feljelentés szerint az ingatlan, ahol a vitatott vízesés épült, állítólag 2024-ben került a tisztviselő tulajdonába körülbelül 120 000 dollárért.
Fényűző utazások és túlzó kiadások
Továbbá jelentések szerint Adorni felesége az elnöki gépen utazott New Yorkba állítólagos hivatali küldetés keretében, annak ellenére, hogy nem tagja a kormánynak. Adorni akkoriban bocsánatot kért az esetért: „Rossz döntés volt, szörnyű döntés. Bár egyetlen dollárjába sem került a kormánynak, nem vettem észre a hibát, és ezért elnézést kérek.”
A jelenleg készülő bírósági nyomozás állítólag figyelembe vesz egy sor olyan kiadást is, amely nem illik egy kabinetfőnök fizetéséhez.
Adorni tagadta az összes vádat, míg Milei kijelentette, hogy teljes mértékben támogatja kabinetfőnökét, és biztos abban, hogy a vádak hamisak. Az elnök elkísérte kabinetfőnökét a Kongresszushoz, ahol Adorni a szenátorok kérdéseire válaszolva ismét tagadta a vádakat.
Közöttük van Marcela Pagano képviselő, aki a kabinetfőnök letartóztatását sürgette állítólagos illegális gazdagodás vádjával. Pagano emellett azt állította, hogy Adorni megpróbálta befolyásolni Tabar vállalkozót a vallomástétele előtt, ami bűncselekmény. Adorni ezeket a vádakat is tagadta.
Botrányok és gazdasági zűrzavar mélyítik Milei népszerűségi válságát
Az Adorni elleni vádakon kívül Milei is kritikákkal szembesült a Hondurasgate-botrányban való részvétele miatt. A kiszivárgott felvételek szerint Milei 350 000 dollárral járult hozzá ahhoz, hogy elősegítse az elítélt drogbáró és volt hondurasi elnök, Juan Orlando Hernández amerikai őrizetből való kiszabadítására irányuló tervet, és támogassa a regionális baloldal elleni dezinformációs kampányait.
Így Milei népszerűsége zuhan abban a valóságban, ahol az embereknek nincs elég pénzük hús vásárlására, miközben a kabinetfőnököt azzal vádolják, hogy negyedmillió dollárt fizetett egy vízeséses luxusmedence építéséért. Ez a két valóság olyan élesen különbözik egymástól, hogy ha beigazolódnak, akár Milei elnök leglelkesebb támogatóját is felháboríthatják.
forrás: Peoples Dispatch
Bár a cikk nem taglalja, de megjegyzendő, hogy Milei neoliberális fasiszta ámokfutását csak Trump 20 milliárd dolláros segélye mentette meg, amellyel konkrétan megvette az argentin választást, és több tízezer argentin munkást rúgtak ki.
Ami megkülönbözteti Abu Dhabi uralkodóit másoktól, az nem a kivételes ravaszság vagy intelligencia, hanem a hajlandóság arra, hogy mélyen behódoljanak az USA-nak, Izraelnek és a Nyugatnak, valamint arra való még nagyobb készség, hogy mindenféle piszkos politikai, média- és biztonsági szerepet vállaljanak számos országban szerte a világon.
A „hatalom korlátozásának” elve szilárdan beépült a hadtudományba és a politikatudományba, ám egy olyan szereplő, mint Izrael, ritkán alkalmazza. Ez nem azért van, mert a döntéshozók ne lennének tudatában, hogy a háború folytatása hiábavaló lehet, hanem mert megközelítésük a dominancia logikáján alapul. Ebben a keretben a másik felet minden tekintetben abszolút ellenségként kezelik.
Isaac Herzog izraeli elnök és Mohamed bin Zayed Al Nahyan, az EAE sejkje
Senki sem tudja az arab világban, hogy Izrael e mentalitás szerint cselekszik. A különbség azonban azok között, akik ellenálltak Izraelnek, és azok között, akik hallgattak agressziójáról, együttműködtek vele, vagy megtagadták az ellenállást, szintén ugyanabból a hatalomfelfogásból ered.
Az ellenálló harcosok nem szorulnak magyarázatra álláspontjukról, amely azon a meggyőződésen alapul, hogy a megszállás csak erővel számolható fel. Ezzel szemben az ellenállás kritikusai azzal érvelnek, hogy az ellenség túl erős ahhoz, hogy szembeszálljanak vele, és az ellenállás ezért öngyilkos vállalkozás. Ez az álláspont gyakran arra a következtetésre vezet, hogy a megalkuvás vagy kompromisszum az egyetlen alternatíva, ahol a gyengébb fél gyakorlatilag megfizeti a biztonsága árát.
Azok az arabok, akik ezt az utat választották, megmutatták nekünk saját hatékonyságukat, Egyiptomtól kezdve, amely népszerűen, majd hivatalosan is elkezdte visszaszerezni Izrael tényleges ellenfelének pozícióját, egészen Jordániáig és a Ramalláh-i Hatóságig, ahol a hatalmon lévők a megszállásból eredeztetik pozícióikat.
Zajed fiai Abu Dhabiban: Izrael önkéntes partnerei
Az arab világban ma új modell jelenik meg azokról, akik nem csupán szövetségnél mélyebb kapcsolatot igyekeznek kiépíteni Izraellel; ezt a modellt Zajed fiai testesítik meg Abu Dhabiban. Olyan meggyőződést tükröznek, amely első pillantásra ideológia jellegűnek tűnik: egy stratégiai szövetség szükségességét Izraellel. Az „érdekek” fogalma itt nem korlátozódik a védelem keresésére – ahogy egyes öbölállamok tették, amikor területeik egy részének amerikai megszállását a világ és a régió erőviszonyainak tükröződéseként igazolták –, hanem Abu Dhabi úgy viselkedik, mintha partnere lenne Izraelnek egy tágabb politikai, gazdasági, katonai és biztonsági hegemónia projektjében, amely Nyugat-Ázsiától Kelet- és Észak-Afrikáig terjed, áthaladva az Arab-félszigeten, Irakon és a Levantén.
Ebben az értelemben Abu Dhabi szerepe az Iránnal, valamint a libanoni, palesztin és iraki ellenállási erőkkel folytatott konfliktusban túlmutat a hagyományos érdekszövetségen; Zajed fiainak önkéntes erőfeszítését jelenti egy kivételes szerep betöltésére. Abból a meggyőződésből cselekszenek, hogy pénzügyi erőforrásaik lehetővé teszik számukra, hogy emberi képességeiket messze meghaladó szerepeket töltsenek be. Olyan országban élnek, amely egyetlen napot sem érne meg, ha az összes nem emírségbeli (a lakosság és a munkaerő 90%-át kitevő külföldi) távozna: nem működne a biztonsági apparátus, nem működnének a kormányzati hivatalok, nem lenne szervezett kereskedelem, nem működnének a bankok, nem lenne szemétszállítás és nem folyna termelés a gyárakban.
Abu Dhabiban egy maroknyi őrült, aki a vagyon és a döntéshozatali hatalom felett rendelkezik, olyan puccsot hajtott végre, amely még apjuk álmait is felülmúlta; apjuk ugyanis a többi emírséggel kötött szövetség állandó uralkodójává tette magát. Mindenféle elképzelhető zsarnokot bevontak, nemcsak hogy megszilárdítsák uralmukat az országban, hanem hogy kiterjesszék pénzügyi, politikai, gazdasági és biztonsági befolyásukat az egész régióban. Ugyanezek a személyek embereik tízezreit választották ki a művelet irányítására, kezdetben Nagy-Britannia, majd az USA teljes felügyelete mellett, mielőtt Izrael vette volna át teljes egészében az irányítást.
Bár az Arab-félsziget királyságai és emírségei számos hasonlóságot mutatnak, ami megkülönbözteti Abu Dhabi uralkodóit másoktól, az nem a kivételes ravaszság vagy intelligencia, hanem a hajlandóság arra, hogy mélyen behódoljanak az USA-nak, Izraelnek és a Nyugatnak, valamint az arra való még nagyobb készség, hogy mindenféle piszkos politikai, média- és biztonsági szerepet vállaljanak számos országban szerte a világon. Sőt, a bizonyítékok arra utalnak, hogy már az izraeli lobbi tevékenységeinek egy részének költségeit is fedezni kezdték az Egyesült Államokban és a Nyugat többi részén, milliárdokat költve arra, hogy támogassanak bármilyen zsoldoscsoportot, amely hajlandó részt venni az izraeli projektben saját országuk és népük rovására.
A csend és a behódolás az Abu Dhabiba való belépés ára
Ezzel szemben Abu Dhabi szigorú szabályokat ír elő működésére belföldön, és pontos feltételeket szab mindazok számára, akik kapcsolatba kerülnek vele.
Először, létezik egy benyújtáson alapuló kormányzási modell. Bárki, aki részesülni kíván az „emírségbeli paradicsomból”, köteles elfogadni a szabályokat úgy, ahogy vannak, kifogás vagy felülvizsgálat nélkül. Az ott dolgozóknak ma már ezt a logikát még a családjuk felé is közvetíteniük kell: itt élünk és dolgozunk ezen ország törvényei szerint, és kérdés nélkül be kell tartanunk azokat.
Ez a behódolás nem jelenti például azt, hogy nem szegjük meg a közlekedési szabályokat, vagy hogy tartózkodunk az oktatási tantervek, a pénzügyi piaci szabályozás vagy a piaci árképzés megvitatásától. Sokkal inkább azt jelenti, hogy engedelmeskedünk mindennek, amit az állam adminisztrációja akar. Közelebbről megvizsgálva világossá válik, hogy az elsődleges feltétel a vendég azon tartózkodása, hogy bármit is megvitasson ezen ügyek közül. Az államnak csak akkor van szüksége a véleményükre, ha azt látja, hogy hajlandók végrehajtani politikáját; ezzel biztosítva, hogy azok, akik velük dolgoznak, felelősek legyenek minden káros eszme és elnyomó elem terjesztéséért, hogy magasabb pozíciókba elfogadják őket az uralkodó által.
Másodszor, a behódolás itt azt jelenti, hogy nincs tér alternatív eszméknek vagy párhuzamos vitáknak. Nincs hely különböző intellektuális elméletek, politikai érzékenységek vagy akár független perspektívák cseréjének olyan kérdésekben, mint a társadalmi igazságosság és az emberi jogok. A „vendég” köteles otthoni országában hagyni intellektuális keretrendszerét, és érkezésekor egy utasításlistát kap a repülőtéren, amely megszabja, hogyan egyen, beszéljen és aludjon. Ez eredményezte Zajed fiai által az országukban megvalósítani kívánt összes politikai, média- és kulturális program folyamatos kudarcát. Több száz milliárdot költöttek eredménytelenül, tönkretéve a régóta fennálló arab média intézmények történetét, miután alávetették őket törvényeiknek.
Nézzük meg, mi történt a libanoni „An-Nahar” újsággal, mióta az emírségbeli finanszírozó irányítása alá került, és gondoljunk bele, milyen kaliberű újságírók, kutatók és kommentátorok dolgoznak média-, értelmiségi- és kutatóintézeteikben. Vizsgáljuk meg azok képzettségét és képességeit, akik náluk dolgoznak egyetemi tanárként, bíróként vagy humán tudományok kutatójaként… Mindezek az egyének gyakorlatilag elásták magukat abban a pillanatban, amikor beléptek ezekbe az országokba, és most használhatatlanok.
Harmadszor, folyamatos elvárás, hogy a lakosok ne szólhassanak bele annak az országnak az ügyeibe, amelyben élnek. Az ország lakosa nem beszélhet egy földrengésről, a cégében felmerült vitáról, arról, hogy valakit letartóztattak, mert verssorokat szavalt, amelyeket a biztonsági tiszt nem értett, és ellenséges eszméknek tekintett, vagy hogy egy aktivistát kitoloncoltak, mert lájkolta egy közösségi médiában megjelent bejegyzést, amely ellentétes volt az uralkodó hangulatával.
Kezdenek felemelkedni hangok Sardzsa, Rász el-Haima és Dubaj felől, de az ország uralkodói nem látják magukat kívül az amerikai–izraeli projekten, amely a térség és erőforrásai feletti ellenőrzésre irányul.
Még felkavaróbb, hogy ennek az országnak az uralkodói elvárják lakosaiktól, hogy leheljenek életet a sivatag homokjába, találjanak ki számára az ízlésüknek megfelelő identitást és történelmet, és úgy mutassák be vezetőiket, ahogy azt az uralkodók akarják, nem a saját megértésük vagy tapasztalataik alapján. Továbbá, a lakosoktól elvárják, hogy naponta himnuszt szavaljanak e dicsőség, boldogság, haladás és fejlődés nemzetének dicséretére, táplálva azt az eszmét, hogy a siker egybefonódik az Egyesült Arab Emírségekkel.
Illúzió, fejlesztés és ellenőrzés Libanontól az Öbölig
Libanonban van egy helyzet, amely nagyrészt észrevétlen maradt. A Solidere, az a cég, amelyet a főváros lakosságának és földhöz való jogaiknak rovására építettek, tucatnyi munkást alkalmazott, hogy naponta söpörje a port a közlekedési lámpákról az utcáiban, és tisztítsa a járdákat és az utakat. A látogató dicsérte Libanon ezen elbitorolt részének fényes, felszínes képét, anélkül, hogy megértette volna, hogyan épült. Ezek a látogatók nem látják az alatta lévő károkat, sem az elsikkasztott összegek nagyságát, amelyeket olyan kozmetikumokra költöttek, amelyek soha nem rejthetik el a vagyonteremtés rútságát.
Hasonlóképpen, az Egyesült Arab Emírségekben senkinek sem engedik meg, hogy belépjen azokba a negyedekbe, ahol az indiai, pakisztáni és bangladesi munkások élnek. Tilos a fényképezés és életkörülményeik, egészségügyi létesítményeik és közszolgáltatásaik vizsgálata. Tilos a kérdésfeltevés ezeket a kis épületeket körülvevő magas falakról, ahol emberi húst zsúfolnak össze. És természetesen senki sem szerezhet statisztikákat azokról, akik betegség, elnyomás vagy kínzás miatt haltak meg.
Ma az Egyesült Arab Emírségek, amelyet Zajed fiai uralnak, azon kevesek élvonalában áll, akik részt vesznek az Irán és az ellenállási front elleni háborúban. A további bekapcsolódás felé halad, és minden belső elnyomási formát alkalmazni fog, ezúttal nem a lakosok, hanem a többi emírség polgárai ellen, akik kezdik felemelni hangjukat Dubajtól Rász el-Haimáig és Sardzsáig, és akiket nem kímélt a megaláztatás, amelyet Zajed fiai okoztak. Most nézik, amint országuk ég a Zajed papa halála óta folytatott politikák következtében.
Ezen emírségek sok polgára nagyon nehéz helyzetben találja magát. Nem képesek sem fellázadni egy maroknyi bűnöző ellen, sem azonnal megszabadulni egy kényszerű egységtől, amely pusztán függelékükké tette őket.
Sőt, szélesebb körű aggodalom tapasztalható e meggondolatlan állam szomszédai körében, az Ománi Szultánságtól, amely hallgatott a történelmileg elszenvedett igazságtalanságról, de ma már érzi a lángokat, Szaúd-Arábiáig, amely nem kevésbé érintett, mint Zajed fiai, de úgy gondolkozik magáról, mint olyan állam, amely képes gyámság nélkül élni, áthaladva a többi öbölállamon, amelyek nagyon szenvednek, és nem veszik a bátorság feltenni az igazi kérdést arról, hogyan kezeljék jövőjüket e háború után, amelybe az Egyesült Államok belerángatta őket, és amelyet Izrael ki akar használni, hogy rákényszerítse ellenőrzését a világnak erre a térségére…
Ez a cikk először arab nyelven, az Al Akhbar című lapban jelent meg.
Az iráni külügyminiszter pekingi látogatása során Kína megerősítette egy átfogó tűzszünet szükségességét a térségben, miután az USA–izraeli háborút Irán ellen „illegitimnek” nevezte.
Donald Trump amerikai elnök bejelentette, hogy az „Epikus Düh” hadművelet – a február 28-án Irán ellen indított katonai agresszió – „véget ér”, ha Irán elfogadja a kormányzata által javasolt feltételeket. Május 6-án, szerdai Truth Social bejegyzésében tovább fenyegette Iránt a háború újrakezdésével:
„Ha nem egyeznek bele, megkezdődik a bombázás, és ez – sajnálatos módon – sokkal magasabb szinten és intenzitással fog történni, mint korábban.”
E bejelentés előtt Trump kedden kijelentette, hogy az USA felfüggeszti az úgynevezett „Szabadság Projektet”. Azt állította, hogy „nagy előrelépés” történt a háború Iránnal való lezárásáról folytatott tárgyalások során. A döntés mindössze két nappal az után született, hogy elindították a tervet az amerikai haditengerészet számára a hajók Hormuzi-szoroson át történő kísérésére.
Irán figyelmeztetett, hogy bármely ilyen lépést a tűzszünet megsértésének tekintenek, és ennek megfelelően fognak reagálni.
Az amerikai erők hétfőn megpróbálták megtörni Irán korlátozásait, ami kisebb összecsapásokhoz vezetett; Irán tüzet nyitott az amerikai haditengerészetre és néhány más kereskedelmi hajóra, ami arra kényszerítette őket, hogy megszakítsák az átkelési kísérletet.
Tűz ütött ki továbbá az Egyesült Arab Emírségekben található Fudzsejra olajkikötőjében – állítólag az amerikai drónok csapása miatt, de Irán tagadta, hogy szerepet játszott volna benne.
Az USA javaslatai egy ideiglenes megállapodásra
Különböző médiaszervezetek szerdán arról számoltak be, hogy az USA egy új, egyoldalas megállapodást javasolt Iránnak. A megállapodás azt indítványozza, hogy Irán függessze fel nukleáris dúsítási programját, és mindkét fél oldja fel a hajózási korlátozásokat a Perzsa-öbölben.
Az USA azt javasolja, hogy oldjanak fel minden szankciót Irán ellen, és szabadítsanak fel több milliárd dollárnyi, külföldi számlákon befagyasztott iráni vagyont.
A megállapodás egy későbbi időpontban megkötendő végleges egyezség eredményei alapján módosítható. Várhatóan Irán a következő 48 órán belül válaszol a javaslatra.
Eközben kedden Marco Rubio amerikai külügyminiszter is bejelentette a katonai kampány végét.
„A hadművelet véget ért. Epikus Düh – ahogy az elnök a Kongresszust tájékoztatta, ezzel a szakasszal végeztünk.”
Ugyanakkor spekulációk szerint a bejelentés csupán a Trump-kormányzat kísérlete arra, hogy kijátssza a Kongresszus felhatalmazását a katonai ellenségeskedések 60 napon túli folytatásához.
Rubio azt is állította, hogy az USA most erőfeszítéseit a Hormuzi-szoros kereskedelmi hajók szabad áthaladása előtti újranyitására összpontosítja.
„Az a preferenciánk, hogy ezeket a szorosokat úgy nyissák meg, ahogyan meg kell nyitva lenniük, vissza a régi állapothoz” – mondta Rubio.
Egy illegitim háború
Abbasz Aragcsi iráni külügyminiszter szerdán Pekingben találkozott kínai kollégájával, Vang Jivel. A két ország regionális és kétoldalú kérdéseket tárgyalt, beleértve az Irán elleni USA–izraeli háború sorsát.
Ez Aragcsi első kínai látogatása azóta, hogy az USA–izraeli háború februárban elkezdődött.
Vang Ji az Aragcsival folytatott találkozója során megerősítette országa álláspontját, miszerint az Irán elleni USA–izraeli háború illegális volt, és hangsúlyozta egy átfogó tűzszünet szükségességét.
Vang megerősítette a kínai álláspontot Irán nukleáris programjával kapcsolatban is, hangsúlyozva, hogy támogatják Irán jogát egy békés célú nukleáris programhoz.
Aragcsi kínai látogatása több okból is kulcsfontosságú. Mindössze néhány nappal Trump tervezett kínai látogatása előtt történik.
Trump azzal vádolta Kínát, hogy különböző módon támogatja Irán háborús erőfeszítéseit. Várhatóan Kína támogatását fogja kérni Irán nyomás alá helyezéséhez a Hormuzi-szoros megnyitása érdekében.
Az USA már követelte Kínától, hogy hagyjon fel az ENSZ kezdeményezéseinek blokkolásával a Hormuzi-szoros megnyitása érdekében, sőt, felkérte Kínát, hogy csatlakozzon erőfeszítéseihez a szoros megnyitására.
Kína nem válaszolt egyetlen amerikai meghívásra sem a közös erőfeszítésekhez a szoros megnyitására, fenntartva, hogy a Perzsa-öbölben kialakult különleges helyzet az Irán elleni USA–izraeli háború eredménye, és sorsa a háború végétől függ.
A múlt héten Kína először blokkolta az öt finomítójával szembeni amerikai szankciókat, amiért iráni nyersolajat vásároltak, felszólítva vállalatait, hogy ne ismerjék el, ne hajtsák végre és ne tartsák be azokat.
A múlt hónapban Kína és Oroszország is megvétózott egy ENSZ Biztonsági Tanácsi határozatot, amely elítélte az iráni hajózási korlátozásokat a Hormuzi-szorosban, és felhatalmazást adott a fegyveres erő alkalmazására Iránnal szemben.
Az USA kedden egy újabb hasonló határozatot terjesztett az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé, amely szankciókat vagy akár fegyveres erő alkalmazására való felhatalmazást követelt Iránnal szemben a Hormuzi-szoros megnyitásának elmulasztása miatt.
Az új szankciók mellett Washington gazdasági, kereskedelmi és energetikai blokád alá vonta a szigetet. A kubai elnök hangsúlyozza, hogy Kuba nem jelent fenyegetést az USA-ra, és megígéri, hogy megvédi a hazát minden lehetséges agresszióval szemben.
Az Egyesült Államok kormánya Kuba felé helyezi át katonai figyelmének súlypontját, miközben a tárgyalások Iránnal folytatódnak. Marco Rubio amerikai külügyminiszter május 5-én találkozott Francis L. Donovan tábornokkal, a SOUTHCOM parancsnokával, hogy megvitassák „azokat a fenyegetéseket, amelyek aláássák a biztonságot, a stabilitást és a demokráciát a féltekénken”, majd közzétett egy fotót, amelyen a térkép előtt pózol a tábornokkal.
Május 1-jén, amikor a kubai nép a Nemzetközi Munka Ünnepe alkalmából készült a jellegzetes felvonulásra, Donald Trump amerikai elnök új szankciócsomagot jelentett be Kuba ellen. Washington bejelentette, hogy szankciók sújtják azokat a tisztviselőket, szervezeteket és személyeket, akik Kuba energia-, védelmi, bányászati és pénzügyi szektoraiban tevékenykednek.
Ezenkívül az amerikai kormányzat bejelentette, hogy minden olyan külföldi bankot vagy vállalatot, amely kubai szervezetekkel üzletel, teljesen kizárhat – eszközeik befagyasztásával – az amerikai piacokról, amelyek gyakorlatilag az egész globális pénzügyi rendszert ellenőrzésük alatt tartják.
Végül Washington közölte, hogy szankcionálni fog minden olyan szervezetet vagy személyt, amely korrupciós cselekményekben vagy emberi jogi jogsértésekben bűnrészes – ez egy homályos intézkedés, amelyet az amerikai kormányzat szelektíven használhat fel bizonyos szervezetek célzására.
Kuba jelenleg súlyos energiaválságon megy keresztül, amely a társadalom minden szektorát érinti. A január 3-i támadást, valamint Nicolás Maduro és Cilia Flores bebörtönzését követően az USA betiltotta a venezuelai olaj Kubába történő értékesítését, és január 31-én azzal fenyegetőzött, hogy szankcionál minden olyan országot, amely nyersolajat ad el a szigetnek, amely mindössze 150 kilométerre fekszik Florida partjaitól.
Ezek az újabb kísérletek Kuba megfojtására egy tartós, hosszú távú stratégia részét képezik, amelyet sokan embertelennek, emberi jogokat sértőnek és egyértelműen imperialista jellegűnek tartanak.
Az 1960-as évek óta Washington számos gazdasági és pénzügyi szankciót vezetett be Kuba ellen (ezek közül a gazdasági blokád a legismertebb), emellett fegyveres inváziókat, CIA-műveleteket és a forradalom történelmi vezetője, Fidel Castro meggyilkolására irányuló (és kudarcot vallott) tervek százait szponzorálta.
Mindezen intézkedések célja az 1959-ben a kubai nép által elindított forradalmi folyamat megsemmisítése, amely a történelem legerősebb hadseregének akarata és tervei ellenére is fennmaradt, mind a hidegháború idején, mind azt követően.
Trump újabb fenyegetései
Az új szankciókhoz járulnak Trump elnök legutóbbi fenyegetései, aki kijelentette, hogy „azonnal átveszi az ellenőrzést Kuba felett”. Trump szerint, amint véget ér az Iránnal fennálló konfliktus, a USS Abraham Lincoln repülőgép-hordozót a Karib-tengerre küldheti, „Kuba partjaitól körülbelül 100 méterre”.
Április 28-án egy csoport demokrata szenátor megpróbált határozatot elfogadni, amely korlátozta volna Trump azon képességét, hogy egyoldalú támadást indítson Kuba ellen, de a javaslat nem kapta meg a szükséges számú szavazatot.
Kuba kiáll amellett, hogy megvédi magát
Ezen új fenyegetésekre válaszul Miguel Díaz-Canel kubai elnök a következőket mondta: „Az amerikai elnök veszélyes és példátlan szintre fokozza a Kuba elleni katonai agresszióval való fenyegetőzését. A nemzetközi közösségnek tudomást kell vennie erről, és az Egyesült Államok népével együtt mérlegelnie kell, hogy megengedik-e ezt a súlyos bűncselekményt egy kicsiny, de gazdag és befolyásos, bosszúra és uralomra éhes csoport érdekeinek kielégítése érdekében.”
Ezenkívül a kubai vezető ragaszkodott hozzá, hogy Kuba képes lesz megvédeni magát Washington bármely agressziójával szemben: „Egyetlen agresszor sem, bármilyen erős legyen is, találja Kubát készen állónak a megadásra. Egy olyan néppel fognak szembesülni, amely eltökélt, hogy megvédje szuverenitását és függetlenségét a nemzeti terület minden négyzetcentiméterén. A haza megvédi magát.”
Bruno Rodríguez kubai külügyminiszter a maga részéről így fogalmazott: „Az amerikai kormány ragaszkodik ahhoz, hogy katonai lépéseket kíván tenni Kuba ellen, mert »az ország tönkre van téve … és megtiszteltetés lenne felszabadítani«. Ami cinikus és képmutató, hogy az USA évtizedek óta próbálja gazdasági háborúval tönkretenni az országot.”
Rodríguez washingtoni végrehajtási rendeleteket „népirtónak” nevezte, elítélve az amerikai kampány elhúzódását:
„Mind a gazdasági és energetikai blokád, az új területen kívüli kényszerítő intézkedések, a katonai agresszióval való fenyegetés, mind maga az agresszió nemzetközi bűncselekmény.”
Egyre nő az ellentét Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek között, miközben az EAE Izraelhez fordul védelme érdekében.
Nem tudjuk, hogyan fog lezárulni az iráni háború. De az már most nyilvánvaló, hogy ez egy világtörténelmi jelentőségű esemény.
Egy középhatalom két katonai óriást – az Egyesült Államokat és Izraelt – állított meg. Nem létezik ennél világosabb jele a gazdasági és katonai erőviszonyok változásának, és az abból eredő amerikai imperializmus hanyatlásának.
Kezdjük látni a geopolitikai következményeket.
A múlt héten az Egyesült Arab Emírségek (EAE) bejelentette, hogy kilép a Kőolaj-exportáló Országok Szervezetéből (OPEC).
Szaúd-Arábia, az OPEC vezetője, és az EAE a két vezető öböl-menti állam. A többihez hasonlóan ezek is autokráciák, amelyeket hatalmas mértékben gazdagítottak fosszilis tüzelőanyag-tartalékaik, és hagyományosan nagymértékben függnek az amerikai katonai védelemtől.
Trump és Mohamed bin Zayed Al Nahyan, az EAE elnöke
De egyre nő az ellentét a szaúdiak és az emírségekbeliek között. Amint az Öböl-régió a globális kapitalizmus egyik központjává vált, az EAE kulcsfontosságú közlekedési, szabadidős és pénzügyi csomóponttá alakította át magát. Következésképpen gazdasága diverzifikáltabb, mint Szaúd-Arábiáé, amely továbbra is erősen függ az olajtól.
Mohamed bin Szalmán szaúdi koronaherceg célja e függőség csökkentése. De viszonylag magasan kell tartania az olajárat – körülbelül hordónként 75 dollár körül –, hogy finanszírozni tudja a szükséges beruházásokat. Ez azt jelenti, hogy az OPEC-nek köteleznie kell magát az olajtermelés korlátozására az árak támogatása érdekében.
Az OPEC elhagyása felszabadítja az emírségekbelieket a termelés növelésére.
2024-ben Szaúd-Arábia olyan törvényeket fogadott el, amelyek arra kényszerítik a multinacionális vállalatokat, hogy regionális központjaikat Szaúd-Arábia területére helyezzék át a kormányzati szerződésekre való pályázás feltételeként. Ez fenyegetést jelent az ultra-vállalati Dubaj emírségbeli városállamára.
De a konfliktus ugyanannyira geopolitikai, mint gazdasági. Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek albirodalmak, amelyek versengenek a tágabb régió dominanciájáért.
Különböző feleket támogatnak a Jement és Szudánt szétszakító brutális háborúkban. Tavaly év végén a szaúdiak arra kényszerítették az EAE-t, hogy vonja ki csapatait Jemenből, amely Szaúd-Arábiával határos.
Az iráni háború tovább súlyosbította ezt a konfliktust. Iráni rakéták és drónok minden öböl-menti államot célba vettek. De az EAE-t több mint 2800 rakéta és drón találta el, jóval több, mint bárkit.
Ez tükrözi az EAE közelségét az Egyesült Államokhoz és Izraelhez. Az EAE volt az egyike annak a mindössze négy muszlim államnak, amely aláírta a 2020-as Ábrahám Egyezményeket, elismerve Izraelt.
Az együttműködés Izraellel azóta is fokozódott. A Financial Times szerint Izrael fegyverrendszereket és személyzetet küldött az EAE-ba, hogy megvédje azt az iráni bombázástól. „Nem kis számú katona van a terepen” – mondja egy illetékes. Emírségekbeli repülőgépek részt vehettek Irán bombázásában.
Ezzel szemben a szaúdiak a muszlim világ vezetésére törekszenek. A Gázai népirtás ezért lehetetlenné tette bin Szalman számára, hogy elismerje Izraelt.
Benjamin Netanyahu regionális háborús törekvése arra késztette Szaúd-Arábiát, hogy védelmi egyezményt írjon alá Pakisztánnal. Talán abban reménykedik, hogy ez a nukleáris hatalommal való kapcsolat elriasztja Izraelt.
Pakisztán békét közvetít az Egyesült Államok és Irán között. Mindeközben a szaúdiak szorgalmazzák a tűzszünetet Libanonban. Törökország és Egyiptom a szaúdiakhoz hasonlóan egyre óvatosabb Izraellel szemben.
Másrészről az EAE szakítása az OPEC-kel azt sugallja, hogy szorosabbra fűzi kapcsolatait az Egyesült Államokkal és Izraellel. Egy 3 milliárd dolláros kölcsön törlésével fejezte ki nemtetszését Pakisztán békeközvetítő szerepével kapcsolatban. Ezt a kölcsönt azonnal Szaúd-Arábia pótolta.
A Trump-kormányzat egyik koherensebb célja, hogy növelje az amerikai ellenőrzés alatt álló globális olaj- és gáztermelés arányát, hogy növelje a kitermelést és csökkentse az árakat. Az emírségekbeliek „fúrni, bébi, fúrni” tervei zene Donald Trump füleinek.
Az amerikai hadsereg azon kudarca, hogy megvédje Washington öböl-menti arab lakájait, arra ösztönzi őket, hogy másutt keressenek védelmet. Pakisztán régóta Kína szövetségese. A szaúdiak – miközben nem szakítanak az Egyesült Államokkal – közelebb kerültek Kínához, és együttműködnek Oroszországgal a kiterjesztett OPEC+ kartellben, amely további tíz olajtermelő országot foglal magában.
Eközben Pakisztán regionális riválisa, India erőteljesen támogatta az amerikai-izraeli kampányt Irán ellen. Ezek még nem kristályosodott blokkok, de a globális rendszer törésvonalai egyre tágulnak.
Most, hogy a kapitalizmus visszatér a gyarmatosítás brutális módjaihoz, szükség lehet annak a népek számára legyőzőbb aspektusainak újravizsgálatára, hogy ne tévesszünk össze semmit, és ami a legfontosabb, hogy túllépjünk a rendszer propagandagépezetén. A többé-kevésbé leplezett reklám gyakran elfedi a gyarmatosítás bűneit, és gyakran civilizációs vállalkozásoknak álcázza őket, kiemelve a demokráciát és a fejlődést, amelyet a harmadik világ meghódítása állítólag magával hozott.
Rafael Poch nemrég megjelent cikke a CTXT-ben, „Az erényes birodalom” címmel, abban a rendkívüli érdemben jár el, hogy leírja a gyarmati atrocitásokat, és összekapcsolja azokat európai, illetve a globális Észak álláspontjával a palesztin népirtással kapcsolatban. Továbbá kiemeli, hogy „azt a szerepet, amelyet a 19. században a ‘vadakra’ kényszerített ‘civilizáció’, a ‘kereskedelem’ és ‘kereszténység’ játszott, most az emberi jogok, a nemek közötti egyenlőség és más nemes célok ideológiája tölti be”.
Egy kettős médiaművelet lehetővé teszi a mészárlások eltitkolását, és egyúttal a gyarmati hódítás álcázását az azt igazoló fogalmakkal, egy állítólagosan magasabb rendű jó érdekében, amelyet a meghódítottak soha nem osztottak.
Az első kiemelendő kérdés, hogy a gyarmatokon soha nem létezett semmi a demokráciához hasonló, mivel azokat a hódítók vaskézzel kormányozták, a legkisebb engedmény nélkül a népek felé, amelyeket brutálisan elnyomtak. Poch emlékeztet rá, hogy India feldolgozóipari szektorának lerombolásában döntő szerepet játszott a brit textíliák vámjainak eltörlése, miközben az indiai textíliák eladását adókkal és akadályokkal sújtották.
A második kérdés a gyarmataikon alkalmazott közvetlen és közvetett erőszak. Az 1846 és 1847 körüli írországi éhínség, amelyet „ír holokausztnak” nevez, az éhség és következményei miatt egymillió és kétmillió közötti áldozatot követelt egy nyolcmilliós lakosságból. Míg más európai országok, amelyek szintén szenvedtek a burgonyavész-járványtól, leállították az élelmiszerexportot a veszteségek kompenzálására, a britek nemcsak hogy nem tették ezt, hanem kihasználták az éhínséget a szabadpiaci reformok bevezetésére.
Amint látható, Naomi Klein „sokk-doktrínájának” hosszú múltja van, miközben rettentően időszerű maradt egészen a mai napig. Még ma is, a média szépíti a katasztrófát, akár a népek sértegetésével, akár a „haladást” ígérő intézkedések dicsőítésével.
A harmadik kérdés központi jelentőségű: az emberiség elleni bűncselekmények. Csak Indiában 1880 és 1920 között 100 millió ember halt meg egy alig több mint 200 milliós lakosságból az éhínségek és az elszegényedés miatt. Bengáliában 10 évvel korábban az éhínség a népesség egyharmadát, 10 millió embert ölt meg.
A latin-amerikaiak, és különösen az őslakos és fekete népek ismerjük ezt a történetet, mivel földrészünk egy valódi holokausztot szenvedett el, amely majdnem kiirtotta a nem fehér lakosságot. Ehhez hozzáadhatók olyan borzalmak, mint az ópiumháborúk, amelyek Kínában 150 millió kábítószerfüggőt termeltek, a lakosság minden harmadik tagját.
A negyedik kérdés a rabszolgák felszabadítása, hogy őket munkaerőként használják fel a népek ellen, különösen Nagy-Britannia részéről. Az adatok nagyon beszédesek. Az 1776-ot megelőző 30 évben minden negyedik, Marylandbe érkező bevándorló elítélt volt. 1840-ben Tasmania (Ausztrália déli része) lakosságának a fele rab volt. 1788 és 1868 között (nyolc évtized) 162 ezer elítéltet küldtek Ausztráliába, „deportálva őket, hogy tetszés szerint ölhessék az őslakosokat”.
Bár Poch nem említi, párhuzam vonható a raboknak a gyarmati vállalkozás élharcosaként való felhasználása és a kábítószer-kereskedők által a társadalmi mozgalmak és az ellenálló népek elleni támadásokra kapott jelenlegi ösztönzés között. Egyrészt nyilvánvaló, hogy a narkó nem tud prosperálni vagy fennmaradni állami támogatás nélkül, legyen szó igazságszolgáltatásról, fegyveres testületekről vagy a kormányzat különböző szintjeiről.
Másrészt a tények azt mutatják, hogy egy sokkal kifinomultabb társadalmi mérnöki munkával állunk szemben, mint a gyarmatosítás idején, amely a kábítószer-kereskedelmet a kormányokkal szembenállók ellen igyekszik irányítani. Nem véletlen, hogy egész Latin-Amerikában a kartellek a társadalmi mozgalmakat és vezetőket támadják, általánosítva azokat a módszereket, amelyek láthatóan Kolumbiából indultak. Az a képesség, hogy a kartellek erőszakát az alsóbb osztályok mozgalmai ellen irányítsák, pusztító hatású a népekre nézve, és felbecsülhetetlen segítséget jelent a kapitalizmus megszilárdításához az állítólagos „drogellenes háborúk” révén.
Egy 2025. augusztusi rendezvényen Subcomandante Moisés, az EZLN szóvivője beszélt a kartellekkel szembeni magatartásról. Azt mondta, hogy általában ők is olyan szegények, mint ők, és nincs értelme egy alsóbb osztályok közötti háborút elkezdeni. Fontosnak tűnik ezt megvitatni, hogy állást foglalhassunk egy ilyen jelenvaló és gyötrő valósággal kapcsolatban.
Irán cáfolta azt az állítást, miszerint az USA megsemmisítette több gyorsnaszádját, és azt közölte, hogy két kis polgári hajót vett célba, saját „Freedom Project” (Szabadság Projekt) kudarca felett érzett félelmében és kétségbeesésében.
Legalább öt iráni civil halt meg, amikor az amerikai haditengerészet hétfőn célba vett és lebombázott két, Ománból Iránba tartó polgári teherhajót – jelentette az iráni Tasnim hírügynökség május 5-én, kedden.
Az Iszlám Forradalmi Gárda (IRGC) közlése szerint a hajók polgári árut szállítottak Ománból Irán partjai felé, amikor az amerikai haditengerészet célba vette őket.
Az IRGC a polgári hajók elleni támadást úgy jellemezte, mint az amerikai félelem és kétségbeesés eredménye, miután az USA nem tudta végrehajtani az amerikai elnök vasárnap bejelentett, úgynevezett „Freedom Project” (Szabadság Projekt) tervét.
A civilek halálára válaszul Irán kijelentette: „az amerikaiaknak mindenképpen felelniük kell ezzel kapcsolatos bűnükért”.
Irán hamisnak minősítette az amerikai állításokat is, miszerint elsüllyesztettek több iráni katonai hajót.
„Ahelyett, hogy az IRGC gyorsnaszádjaira lőttek volna, az Egyesült Államok egy kirívó bűncselekmény keretében tüzet nyitott két, polgári árut szállító kis hajóra” – közölte az IRGC a keddi közleményében.
Hétfőn Donald Trump amerikai elnök azt állította, hogy az amerikai haditengerészet több iráni gyorsnaszádot megsemmisített a Hormuzi-szorosban, miután azok megpróbálták megzavarni a „Freedom Project” végrehajtását.
Az amerikai Központi Parancsnokság (CENTCOM) még azt is állította, hogy helikoptereket használtak az iráni kis hajók megsemmisítéséhez.
Trump vasárnap bejelentette, hogy az amerikai haditengerészet hétfőtől megkezdi hajók kísérését a Hormuzi-szoroson keresztül, dacolva Irán március eleje óta tartó blokádjával, mondván, hogy több ország is kérte erre. A lépést „humanitárius gesztusnak” nevezte.
Irán azonban figyelmeztetett, hogy a blokádjával dacoló, a szoroson való áthaladásra tett kísérletet a tűzszünet megsértésének tekintik, és ennek megfelelően fognak eljárni.
Hétfőn, miután egy amerikai hadihajó megpróbált áthaladni a Hormuzi-szoroson, iráni erők két rakétát lőttek ki rá, megrongálva azt, és arra kényszerítve, hogy irányt változtasson – jelentette a Press TV.
Irán visszautasította az amerikai állítást, miszerint segített egy hajónak áthaladni a szoroson, közölve, hogy az előzetes engedélye nélkül egyetlen hajó sem haladt át a Hormuzi-szoroson.
Az is jelentették, hogy Irán figyelmeztető lövéseket adott le néhány teherhajóra a Perzsa-öbölben, miután az USA megtámadta polgári teherhajóit.
Nincs katonai megoldás
A Hormuzi-szorosban kialakult új fejleményekre és Trump fenyegetéseire reagálva Abbasz Aragcsi iráni külügyminiszter kedden hangsúlyozta, hogy „egy politikai válságra nincs katonai megoldás”, és az Egyesült Államoknak óvakodnia kell attól, hogy „rossz szándékúak ismét mocsárba rántsák”.
Azt is mondta, hogy Washington azon kísérlete, hogy hajókat kísérjen át a szoroson, hiábavaló ötlet, és a „Freedom Project nem más, mint a Holtpont Projektje”.
Aragcsi felszólította az Egyesült Államokat, hogy fordítson nagyobb figyelmet a Pakisztánban zajló diplomáciai folyamatra.
Aragcsi figyelmeztetését az Egyesült Arab Emírségekre is kiterjesztette, miután az EAE azzal vádolta Iránt, hogy hétfőn megtámadta fudzsejrai olajkikötőjét.
Irán tagadta részvételét az olajkikötő ellen támadásban, amely során hétfőn tűz is ütött ki, néhány órával az amerikai hajók elleni támadás után.
Később egy névtelen iráni illetékes a helyi médiának azt mondta: „ami [Fudzsejrában] történt, az az amerikai hadsereg kalandorságának a terméke, hogy folyosót teremtsen a hajók illegális áthaladásához a Hormuzi-szoros tiltott vizein”.
Felszólította az amerikai hadsereget, hogy vállalja a felelősséget, és hagyjon fel a „regionális stabilitás meggondolatlan veszélyeztetésével”, mivel a térség bármilyen instabilitása hatással lesz a globális gazdaságokra.
Kedden az amerikai fegyveres erők bejelentették, hogy megerősítették a Hormuzi-szoros déli részének katonai védelmét, további csapatok és katonai felszerelések telepítésével, Trump „Freedom Project” végrehajtására tett kísérletei részeként.
Eközben Aragcsi szerdán Kínába utazik, részeként Irán azon erőfeszítéseinek, hogy fenntartsa a szélesebb körű diplomáciai kapcsolatokat minden partnerével. A látogatás során találkozik kínai kollégájával, Wang Jivel.
A Hondurasgate néven ismertté vált ügyben kiszivárgott WhatsApp-, Signal- és Telegram-hangfelvételek állítólagos összeesküvést és titkos megállapodásokat tárnak fel, amelyben érintett a hondurasi elnök, Nasry Asfura, a volt hondurasi elnök, Juan Orlando Hernández (akit kábítószer-kereskedelemért ítéltek el), Javier Milei argentin elnök, valamint az amerikai és az izraeli kormány, többek között.
2024-ben a volt hondurasi elnököt, Juan Orlando Hernándezt egy amerikai szövetségi bíróság 45 év börtönbüntetésre ítélte, mivel több tonna kokain Egyesült Államokba történő behozatalában játszott szerepet. Meglepő fordulatban Hernández kegyelmet kapott, majd 2025 decemberében Donald Trump elnök szabadon is bocsátotta, aki szerint a volt elnök elleni eljárás üldöztetés és igazságtalanság volt.
A Hondurasgate keretében nemrég kiszivárgott és több médium által közzétett hangfelvételek azonban arra utalnak, hogy Trump kegyelmét a megbuktatott hondurasi volt elnöknek egészen más motivációk vezérelték.
A hangfelvételek szerint a Trump-kabinet, az izraeli tőke és Javier Milei argentin elnök finanszírozásával, a helyi hondurasi elit beleegyezésével olyan tervet szőtt, amelynek célja a volt elnök hatalomba való visszahelyezése, a baloldali ellenzék üldözése, valamint többek között Claudia Sheinbaum és Gustavo Petro progresszív kormányainak lejáratására irányuló kampányok indítása volt. A robbanásszerű felvételek törvényszéki elemzését a Phonexia Voice Inspector végezte, amely megerősítette azok valódiságát és hitelességét.
A Hondurast és egész Latin-Amerikát megrázó hangfelvételek
Az egyik felvételen maga Hernández állítja, hogy Benjamin Netanjahu miniszterelnöknek „köze volt mindenhez” a szabadulása kapcsán. Sőt, ezt is mondja: „A kegyelemhez szükséges pénz még csak nem is tőled jött. Egy rabbikból álló tanácstól és Izrael támogatóitól jött.”
A hangfelvételek arra utalnak, hogy szabadulása csak egy lépés egy olyan tervben, amelynek hosszú távú célja, hogy elhárítsa azokat a hondurasi jogi akadályokat, amelyek jelenleg gátolják Hernándezt abban, hogy visszatérhessen az elnöki székbe.
A volt hondurasi elnök, aki Trumpot egyfajta logisztikai támogatásként említi, panaszos hangon ezt mondja a jelenlegi elnöknek, Asfurának: „Hinni akarok abban, hogy nem fogsz félreállítani, mert nekem köszönhetően ülsz abban a székben. Elnök úr, én leszek az. És számítok a támogatásodra. Mert ezt beszéltük meg Trump elnökkel.”
Ebben a „visszatérési” szellemben María Antonieta Mejía, hondurasi alelnök ezt mondja Hernándeznek: „Készen állunk. Még négy év – ezt most azonnal újra kell kezdenünk mondogatni. Az emberek szeretik Juan Orlando elnököt. Szükségük van rá Hondurasban.” Mejía mellett más nevek is felbukkannak a hangfelvételeken, például Tomás Zambrano, a kongresszus elnöke és Cosette López-Osorio választási tanácsnok, akik egyes szakértők szerint részesei ennek a tervnek.
Mit kapnak cserébe?
A Diario RED, az egyik olyan médium, amely közzétette a hangfelvételeket, közölte: a felvételek egyértelműen jelzik, hogy Trump politikai manőverének – bár azt Roger Stone, az amerikai elnök tanácsadója vezette – több olyan célja is van, amelyek Washington javát szolgálnák:
Egy új amerikai katonai bázis építése Hondurasban
Egy szabadkereskedelmi megállapodás
A Foglalkoztatási és Gazdaságfejlesztési Különleges Övezetek (ZEDE) – más néven „magánállamok” – kiterjesztése, ahol az országok területi szuverenitásuk egy részét magántőkének engedik át. Ezekben a zónákban az ország munka törvénykönyve, minimálbérre vonatkozó törvényei, környezetvédelmi törvényei és más jogszabályai nem érvényesek.
Az amerikai és izraeli mesterséges intelligencia-cégek hondurasi befektetéseit elősegítő jogszabályok megalkotása.
Az egyik hangfelvételen Asfura elnök, mintha csak számot adna tetteiről, ezt mondja Hernándeznek: „Elnök úr [Hernández], öröm beszélni önnel. Már volt zártkörű találkozónk befektetői körökkel, és nagyon pozitívan viszonyulnak a ZEDE bővítéséhez Roatánban és Comayaguában, valamint Palmerolában – készülünk egy újabb Palmerolára, pontosan oda Roatánba, ahol virágzik a gazdaság. Egy bázis, ööö, ezt már letárgyaltuk. Valamint az óceánok közötti projektet is. Átadjuk a General Electricnek.”
Az ellenzék üldözése
Egy másik hangfelvételen a volt elnök és elítélt Hernández, a fő hondurasi tárgyaló, nyomást gyakorol Tomás Zambranóra, a kongresszus elnökére, hogy fossza meg Asfura elnököt a döntéshozatali jogkörétől az ellenzék elleni eljárásokkal kapcsolatban.
Hernández konkrétan arra kéri Zambranót, hogy gyorsítsa fel az eljárásokat azokkal szemben, akik a választási eljárás szabálytalanságait jelentették, valamint mindazokkal szemben, akik panaszt tettek Hernández ellen, és akiknek perei akadályozzák a volt elnök politikai visszatérését.
„Vissza kell szerezned minden hatalmat. És meg is fogod tenni, mert az Elnök [Asfura] nem fogja megtenni. Az elnök elfoglalt, utazgat ide-oda. Barátokat szerez. És a segítség, amit küldök. Elküldtem neked az izraeli embereket; ők küldtek neked pénzt. Én lobbizom itt” – mondja Hernández Zambranónak egy másik hangfelvételen.
Április 16-án a törvényhozás 88 igen szavazattal eltávolította azt a választási tanácsnokot, aki a választási eljárás szabálytalanságai ellen szavazott (Marlon Ochoa), valamint a hondurasi igazságszolgáltatási bíróság (TJE) két tagját. Ezt a tisztogatást a Diario RED szerint már március 25-én megkezdték Johel Zelaya főállamügyész elbocsátásával és Rebeca Obando, a Legfelsőbb Bíróság elnökének kényszerű lemondatásával.
Ez nagy nyugtalanságot keltett az ellenzékben, nemcsak a volt elnök nyilvánvaló közvetlen befolyása miatt a törvényhozói döntésekre, hanem a „lawfare” (az igazságügyi rendszer felhasználása politikai ellenfelek megsemmisítésére) nyílt alkalmazása miatt is Hondurasban, mint az ország jobboldala által alkalmazott taktika. „Ez egy politikai lawfare-művelet, amelyben a hondurasi intézmények az ország saját jogi keretei ellenében lépnek fel, hogy kiküszöböljék politikai ellenfeleiket” – írta a Diario RED.
Ez különösen nyilvánvaló, amikor az ember hallja, ahogy Hernández szadista módon arra kéri Zambranót, hogy használja fel az állam összes erejét a hondurasiak elnyomására. Még a hírhedt kolumbiai drogbárót, Pablo Escobart is megemlíti: „Hondurasban erő kell, logisztika kell, vér kell. Ha kontroll alatt akarod tartani az embereket, el kell nyomnod őket. Szorítsd őket. Erőszakkal válaszolj az erőszakra. Ezt mondja Trump elnök, és képzeld csak el, hogy ő örökké ott lesz. Hogy hogy? Nem tudom, de képzeld csak el, és tedd azt, amit mondok. És ne légy ilyen gyenge… Különben nem tudod elvégezni a munkát. Ezt mondta Pablo Escobar.”
Egy nemzetközi összeesküvés Kolumbia és Mexikó ellen?
A hangfelvételek azonban sokkal több országot érintenek, nem csak Hondurast, az Egyesült Államokat és Izraelt. A Hondurasgate platform által kiszivárogtatott új felvételek szerint a megállapodás része Kolumbia Gustavo Petro vezette progresszív kormánya és Mexikó Claudia Sheinbaum elnök által vezetett kormány destabilizálása is.
E cél eléréséhez – ahogy a hangfelvételeken kiderül – Argentína jobboldali elnöke, Javier Milei – Trump, és így Asfura szövetségese – állítólagosan érintett. Eszerint egy hondurasi közpénzekből és a Milei-adminisztráció által finanszírozott kommunikációs csapat azt tervezte, hogy „médiatámadást” indít Petro kolumbiai és Sheinbaum mexikói kormánya ellen.
Az egyik hangfelvételen Hernández telefonon ezt mondja Asfurának: „Kérem, szükségem van arra, hogy körülbelül 150 000 dollárt utaljon Rosales számlájára, mert kibérlünk egy lakást itt, és berendezünk egy irodát, hogy létrehozzunk egy digitális újságírói egységet. Valaki más innen, az amerikai elnök csapatától intézi majd ezt nekem. Nos, ő az egyik republikánus, aki együttműködik velünk. Egy híroldalt fognak nekünk készíteni.”
Asfura válaszában ezt mondja: „Átutalom neked egy barátom számlájáról. Meglátjuk, tudnak-e készpénzben adni, de magyarázd el – mit kezdünk ezzel? Nekünk ebből mi hasznunk van?”
Mire Hernández habozás nélkül kijelenti: „Felállítunk egy sejtet, Elnök úr. Innen, az Egyesült Államokból, egy információs jellegűt, hogy ne tudjanak nyomon követni minket Hondurasban. Ez egy latin-amerikai híroldal lesz. Beszéltem telefonon Javier Milei elnökkel, és jól sikerült. Nagyon, nagyon, nagyon jól, és úgy gondolom, ezen a ponton nagyszerű dolgokat tehetünk egész Latin-Amerikáért. Vannak ügyek Mexikó ellen, ügyek Kolumbia ellen, és ami a legfontosabb, Honduras ellen – konkrétan a Zelaya család ellen.”
Egy másik hangfelvételen Hernández ezt mondja María Antonieta Mejía hondurasi alelnöknek: „Néhány republikánus támogatásával, hogy megtámadjuk és kiirtsuk a baloldal rákját Hondurasban és egész Latin-Amerikában. Mondtam Asfura elnöknek, hogy sikerült beszélnünk Javier Milei-vel, és ő is hozzájárul 350 000 dollárral. Egy másik nagyszerű barátunk Mexikóból is támogat minket, konkrétan a mexikóiakkal kapcsolatos kérdésekben. Nagyjából készen állunk, és arra várunk, hogy ez erőteljesen előrehaladhasson.”
A kiszivárgott felvételek együttesen egy nemzetközi összeesküvésre utalnak a latin-amerikai baloldal ellen, amely politikai koordinációt, pénzügyi támogatást és médiabefolyást foglal magában. A hangfelvételek felfedik, hogy ez a transznacionális hálózat már befolyásolta a térség választásait, és kísérletet tett a demokratikusan megválasztott elnökök politikai destabilizálására. Miközben Kolumbia és más országok választási eljárások elé néznek, a Hondurasgate súlyos kérdéseket vet fel a szisztematikus külföldi beavatkozással és a magántőke szerepével kapcsolatban a térség politikájának alakításában.
Miközben Trump a háború újraindítása felé lép Iránnal szemben, és katonai akciókat hajt végre a Hormuzi-szorosban, az Egyesült Államokban egyre mélyül a háborúval és a Trump-adminisztrációval szembeni ellenállás.
Az Egyesült Államok és Irán közötti négynapos tűzszünet egyre feszültebbé válik, miután jelentések szerint amerikai hadihajók hat iráni katonai naszádot elsüllyesztettek és több drónt lelőttek a Hormuzi-szorosban. Az incidens éles eszkalációt jelent Donald Trump amerikai elnök vasárnapi bejelentése után, miszerint az amerikai hadsereg megkezdi a kereskedelmi hajók kísérését a szorosban, a „Project Freedom” elnevezésű művelet keretében.
A Fox Newsnak nyilatkozva Trump azzal fenyegetőzött, hogy ha a térségben lévő amerikai hajókat célba veszik, „az irániakat letörlik a Föld színéről”, tovább szítva a feszültséget.
Irán figyelmeztetett, hogy megtorolja, ha Washington megsérti a stratégiai víziút blokádját.
Eközben jelentések arra is utaltak, hogy az Egyesült Arab Emírségekben (EAE) lévő olajkikötőt és egy ománi lakóépületet is célba vettek a május 4-i különálló támadások során. Az EAE azzal vádolta Iránt, hogy ő indította a támadást, de sem Teherán, sem Washington nem vállalta a felelősséget.
Annak ellenére, hogy a felgyorsult folyamat egy újabb katonai konfliktus felé tart, az iráni háború továbbra is mélyen népszerűtlen az Egyesült Államokban. Még az iraki és vietnámi háborúknál is népszerűtlenebb.
Mélyül a politikai válság az Egyesült Államokban
A közelmúltbeli közvélemény-kutatások aláhúzzák a belföldi ellenállás mértékét. Egy Ipsos-felmérés szerint a válaszadók 61%-a úgy véli, hogy Irán megtámadása hiba volt. Több mint 53% negatív anyagi következményekre számít.
Ezeket a következményeket már most érezni lehet. A benzinárak megugrottak, az országos átlag gallononként 4,11 dollárra emelkedett a háború előtti 2,80 dollárról. Egy CNBC-felmérés szerint az Egyesült Államokban élők közel 80%-a tett lépéseket a magasabb üzemanyag- és energiaköltségek kezelésére.
A háborúval szembeni ellenállás egyre inkább összefonódik a tágabb értelemben vett gazdasági elégedetlenséggel. Az Egyesült Államok lakosainak feltűnően magas aránya, 87%-a úgy véli, hogy az ország súlyos megélhetési válsággal küzd. A többség (55%) szerint anyagi helyzete romlik. Ez magasabb arány, mint amit a Gallup az akut gazdasági nehézségek időszakaiban, például a COVID-19 világjárvány és a 2008-as globális pénzügyi válság idején mért.
Úgy tűnik, az Egyesült Államok válságok egybefolyásával néz szembe: az eszkalálódó iráni konfliktus, a növekvő megélhetési költségek, a szövetségi ügynökségek (például az ICE) által végzett, mélyen népszerűtlen bevándorlási jogérvényesítési műveletek, az Epstein-ügyhöz kapcsolódó vádemelések elmaradása, valamint a Trump-kabinet ellen erősödő tiltakozó mozgalom. Ezek és más tényezők fokozták a politikai instabilitást. Megjelentek az általános sztrájkra felszólító felhívások, és Minnesotából kiindulva az ország más részeire is átterjedtek a tömeges leállások.
E háttér előtt Trump támogatottsága tovább csökken. A jelenlegi felmérések szerint a válaszadók 56%-a nem ért egyet az elnök munkájával, ami 5 százalékpontos növekedés március óta.