Trump

Az Egyesült Államok katonai lábnyomának kiépítése Ghánában

Az Egyesült Államok jelenléte Afrikában jóval nagyobb egyetlen támaszpontnál. Ez egy hozzáférési pontokból álló hálózat, amely lehetővé teszi az amerikai csapatok gyors és rugalmas bevetését afrikai területen.

2008 februárjában, Accra tűző délutáni napja alatt George W. Bush, az Egyesült Államok elnöke egy kis újságírócsoport előtt állva nevetve utasította el a keringő pletykákat. Az Egyesült Államoknak – állította – nincs szándékában katonai támaszpontokat építeni Afrikában. „Badarság” – mondta. A hanyag, elutasító szó megmaradt, ahogyan az ilyen szavak gyakran megmaradnak, amikor a hatalom magaslataiból hangzanak el. Megjegyzésével le akarta zárni a kérdést, de a történelem, mint mindig, nem engedelmeskedik az ilyen utasításoknak.

Egy évtizeddel később, 2018 márciusában Ghána parlamentje megerősítette a védelmi együttműködési megállapodást az Egyesült Államokkal. Ezúttal nem volt nevetés. A terem előtt szakszervezeti tagok, diákok és ellenzéki politikusok álltak táblákkal: „Mit is fogadtak el?” A megállapodás teljes szövege részletekben keringett, összefoglalva a hivatalos közleményekben, amelyek „partnerségről” és „képességfejlesztésről” beszéltek. A teljes dokumentum elolvasása, amely ma már nyilvánosan hozzáférhető, olyan záradékokat tár fel, amelyek a diplomácia szép szavai mögé voltak rejtve. Gondos olvasásra a megállapodás sokkal beszédesebb történetet mesél el, mint az azt kísérő biztosítékok.

A megállapodás elég ártatlanul kezdődik az együttműködés nyelvén, de hamarosan megváltozik a hangneme. Ghána kormánya „akadálytalan hozzáférést és használati jogot biztosít az Egyesült Államoknak a megállapodás szerinti létesítményekhez és területekhez” (5. cikkely). A kifejezés megtévesztően nyugodt. A Kotoka Nemzetközi Repülőtéren, ahol az amerikai erők működnek, ez a záradék anyagi formát ölt: repülőgépek érkeznek és távoznak, felszereléseket raknak ki, és a személyzet olyan helyeken mozog, amelyek Ghánához tartoznak, de a gyakorlatban az Egyesült Államok irányítja őket. A megállapodás nem nevezi ezt támaszpontnak, mert nem kell. Ezt a szuverenitásról való lemondást tisztázza a megállapodás, amikor lehetővé teszi az amerikai katonai és polgári személyzet számára, hogy „az Egyesült Államok kormánya által kiállított igazolvánnyal” lépjenek be Ghánába és hagyják el azt – vagyis vízum nélkül –, és engedélyezi számukra, hogy fegyvereket vigyenek be az országba és onnan ki (3. cikkely), miközben mentesíti őket minden adó fizetése alól (9. cikkely). Ezenkívül az amerikai repülőgépek és járművek „mentesülnek minden ellenőrzés alól” a ghánai hatóságok részéről (11. cikkely). A felszínen Ghána szuverenitásának visszavonása az amerikai szükségletekkel szemben a régi gyarmati szerződéseket idézi, amelyek gyarmati hatalmaknak kiváltságos övezeteket biztosítottak afrikai földeken.

Amikor a megállapodást 2018-ban a parlament elé terjesztették, a kisebbségi frakció azzal érvelt, hogy a kormány beleegyezett, de „az ország gyakorlatilag semmit sem nyer belőle”. Dominic Nitiwul, Ghána védelmi minisztere azt mondta a parlamentnek, hogy az Egyesült Államok 20 millió dollárt fizet a ghánai fegyveres erőknek cserébe. A kisebbségi frakció válaszolt: „Nem látjuk, hogy ez az összeg hogyan minősülhet közvetlen haszonnak, amelyet nemzetként ebből a megállapodásból merítünk, amely olyannyira aránytalanul az USA javára tolja el.” Az akkori, Nana Akufo-Addo elnök (2017–2025) vezette kormány – a Hazafias Párt (New Patriotic Party) – amellett érvelt, hogy az Egyesült Államok segíteni fog stabilitást hozni a Száhel-övezetbe és Nyugat-Afrikába. Ez lényegében azt jelentette, hogy az afrikai országok úgy döntöttek, hogy többé nem védik meg saját földjeiket, hanem átadják azokat külföldi katonai beavatkozásnak.

Új katonai beavatkozás

2008-ban Bush elnök azt mondta, hogy az Egyesült Államokat nem érdekli támaszpont építése. Ez nem volt teljesen téves. Az Egyesült Államok nem nagy, állandó létesítményeket épített, hanem egy hozzáférési pontokból álló hálózatot (repülőgépek, logisztikai központok, együttműködési biztonsági helyszínek), hogy lehetővé tegye az amerikai csapatok gyors és rugalmas afrikai bevetését.

A Száhel-övezetben, ahol a külföldi katonai jelenlét drámaian megnőtt az elmúlt évtizedben, az instabilitás nem csökkent. Ha valami, akkor ez elmélyült. A fegyveres csoportok elszaporodtak. A puccsok elterjedtek. A polgári lakosság viseli a terheket. A külföldi erők jelenléte nem kezelte a konfliktusok kiváltó okait (szegénység, egyenlőtlenség, a gyarmati határok öröksége, klímakatasztrófa). Ehelyett katonai megoldásokat rétegzett alapvetően politikai problémákra. Ghána, amelyet régóta a stabilitás szigetének tekintenek, most ennek a viharnak a szélén áll.

A katonai jelenlét e csendes konszolidációjával szemben a kontinensen átalakuló politikai táj áll. Nairobiban új beszélgetések bontakoznak ki. Franciaország, a nyugat- és közép-afrikai gyarmati hatalom régi őre, megpróbálta átnevezni a kontinenssel fenntartott kapcsolatát csúcstalálkozók és stratégiai átpozícionálás révén, miközben csapatokat von ki a Száhel-övezetből a jelenléte elleni népi felkelések hulláma után. A diplomáciai és stratégiai figyelem Kelet-Afrika felé való áthelyezése – amelyet Franciaország Nairobiban megrendezendő Afrika Előre Csúcstalálkozója (Africa Forward Summit) szimbolizál májusban – nem az imperialista érdekek visszavonulását, hanem átalakulását jelzi. Ugyanakkor az antiimperialista erők, szakszervezetek és népi mozgalmak saját találkozóikat szervezik ugyanabban a városban (a Pánafrikanizmus Csúcstalálkozója az Imperializmus Ellen – Pan-Africanism Summit Against Imperialism), eltökélten, hogy nevén nevezzék ezt a pillanatot: nem partnerség, hanem küzdelem. A hivatalos csúcstalálkozók árnyékában ezek az összejövetelek ragaszkodnak ahhoz, hogy Afrika nem csupán színtere a nagyhatalmi manőverezésnek, hanem a politikai küzdelem helyszíne is, ahol a szuverenitás nyelvét alulról írják újra.

Ami tehát előttünk áll, az nem egy elszigetelt megállapodás Ghánában, hanem egy kontinentális minta, amely a Száhel-övezettől egészen Guineáig, és most Kelet-Afrika felé húzódik. Ugyanazok az érvek ismétlődnek a biztonságról, stabilitásról és partnerségről. Ugyanazok a záradékok jelennek meg: hozzáférés, mentesítések, kivételek. De az ellenállás is ugyanúgy jelen van. Niamey utcáitól Ouagadougou-n át Accráig Dakarig egy új nemzedék kezdte megkérdőjelezni a külföldi hadseregek állandó jelenlétét afrikai földön. A közelgő nairobi antiimperialista összejövetel nem csupán egy találkozó; ez egy kísérlet arra, hogy ezt a szétszórt elégedetlenséget egy politikai projektbe tömörítse. Feltesz egy kérdést, amely messze túlmutat Ghánán: biztosíthatja-e Afrika önmagát anélkül, hogy feladná önmagát?

2018-ban a Nemzeti Demokratikus Kongresszus (NDC – National Democratic Congress) főtitkára, Johnson Asiedu Nketia azt mondta a sajtónak, hogy ha pártja hatalomra kerül, „felfüggeszti a megállapodást, és messzemenő felülvizsgálatot kezdeményez”. Pártjából Samuel Okudzeto Ablakwa, a parlament rangos tagja erőteljes hangnemű levelet írt az elnöknek: „A megállapodás kérdésében tanúsított hallgatása nagyon szokatlan, és őszintén tanácstalanok vagyunk.” Az NDC 2025-ben hatalomra került, Ablakwát pedig külügyminiszterré nevezték ki. Annak ellenére, amit Asiedu Nketia és Ablakwa mondott 2018-ban, az új kormány nem kezdeményezett nyilvános felülvizsgálatot, és nem vonult vissza a megállapodástól. Ghána Szocialista Mozgalma (Socialist Movement of Ghana, SMG), amely 2018-ban részt vett a megállapodás elleni küzdelemben, most kampányt indított annak hatályon kívül helyezésére. Kwesi Pratt Jr., az SMG főtitkára azt mondta nekem: „Az Egyesült Államok ghánai előretolt műveleti bázisa (Forward Operation Base) elleni fokozódó küzdelem nem a 2018-ban elfoglalt álláspontunk igazolása, hanem az imperialista erők és helyi ügynökeik megtévesztésének leleplezése. Egyben a Kwame Nkrumah, Ahmed Sékou Touré és Modibo Keita által megkezdett szuverenitási harc folytatása is.”

A 2008-as délután szelleme tovább kísért. „Badarság” – mondta Bush. Nem lesz támaszpont. Valójában nincs támaszpont, de van valami, ami ennél is nagyobb: egy nyitott ajtó a katonai beavatkozásra. Ma az olvasható dokumentumok beszédesebbek, mint Bush megjegyzései. Megmutatják a hozzáférés, kiváltságok és mentesítések mintáját, amelyek együttvéve valami vitathatatlant alkotnak. Afrika jövőjét nem az ilyen megállapodások záradékai fogják megírni, hanem az azokat megtámadó küzdelmek.

Írta: Vijay Prashad
forrás: Globetrotter

Álljunk le a techmilliárdos haverok védelmével!

Az Európai Parlament vitát tartott a DMA (Digitális Piacokról szóló Jogszabály) végrehajtásáról, és április 30-án plenáris ülésen szavaz a határozatról. Miért vitatjuk még mindig ezt a szöveget, miután az előző ciklusban megszavaztuk és elfogadtuk? Mert az Európai Bizottság meghajlik Trump fenyegetései előtt és a tech-guruknak nevezett barátai előtt.

Trump sérteget. Trump fenyeget. Trump szankciókat vet ki. Trump háborúkat indít. Az Európai Bizottság pedig gratulál magának: „Ez a legjobb alkufolyamat, amit az Egyesült Államokkal köthettünk.” A Google, az Apple, a Microsoft, az Amazon, a Meta, a TikTok és mások nem akarnak megfelelni az európai szabályoknak, mi pedig azt várják tőlünk, hogy rájuk hallgassunk Európa digitális függetlenségének rovására.

Leila Chaibi baloldali képviselő (Engedetlen Franciaország) a plenáris ülésen kijelentette: „Tele van a hócipőm azzal, hogy az Európai Bizottság meghajlik az Egyesült Államok előtt. A DSA és a DMA olyan törvények, amelyeket mi, itt, ebben a teremben szavaztunk meg, és minden alkalommal ugyanaz a produkció. Hogy ne ingereljük Sam bácsit, a Bizottság mindig ugyanazt a stratégiát követi: húzza a vizsgálatokat, késlelteti a szankciók bejelentését, és a bírságokat minimalizálja. A nagy techcégek panaszkodnak, Washington adja az utasításokat, Brüsszel pedig engedelmeskedik. A Bizottság ezt diplomáciai óvatosságnak nevezi, de valójában szabályozási behódolás, mert a törvény, amelyet nem hajtanak végre, halott törvény. Az európai digitális szuverenitás nem valami, amit egyszerűen kikiáltanak, hanem meg kell építeni. És mindenekelőtt úgy épül, hogy végrehajtjuk a törvényeinket, habozás nélkül, különbánat nélkül, minden törvényünket, mindenki számára, beleértve Donald Trump barátait is.”

Mario Furore baloldali képviselő (M5S, Olaszország) a plenáris ülésen kijelentette: „A digitális piacokról szóló jogszabályt azért hozták létre, hogy korlátozzák a nagy platformok hatalmát és igazságosabb piacokat biztosítsanak. De az elfogadása után közel négy évvel alig vagy semmi sem változott. Az elindított eljárások nem hozták meg a várt eredményeket, és ma egy új, még veszélyesebb fenyegetéssel nézünk szembe: a kiadói és újságírói világ elleni támadással, amit említettem. Ily módon a demokráciánk a megsemmisülés kockázatával néz szembe. Felszólítjuk az Európai Bizottságot, hogy alkalmazza a digitális piacokról szóló jogszabályt ezekre az új, veszélyes eszközökre is, amelyeket szabályozni kell, mert a Bizottságnak meg kell értenie, hogy ha nem tart lépést a mesterséges intelligenciával, fennáll a veszélye, hogy elkésik.”

A Baloldal frakció védi a polgárok érdekeit. A Baloldal megadóztatja a gazdagokat. A Baloldal tovább fog küzdeni!

EP Baloldal frakció

Dél-koreai törvényhozók elítélik az Egyesült Államok kísérleteit a bírói szuverenitás aláásására

Az USA nyomást gyakorolt annak megakadályozására, hogy jogi eljárás induljon az Egyesült Államokban székelő dél-koreai e-kereskedelmi óriás ellen egy adatvédelmi incidens miatt, azzal fenyegetőzve, hogy korlátozza a védelmi együttműködést, és kereskedelmi akadályokat állít fel.

Dél-Korea országgyűlésének 96 képviselője – különböző politikai pártokból – közös levelet írt alá, amelyben elítéli az Egyesült Államok azon kísérleteit, amelyek szerintük beavatkoznak az ország belügyeibe, és „sértik annak bírói szuverenitását”.

Jelentések szerint az USA fokozza a nyomást az országra, hogy szüntesse meg a folyamatban lévő vizsgálatot a Coupang ellen – amely egy az Egyesült Államokban bejegyzett, a dél-koreai e-kereskedelmi piacot uraló vállalat –, amelyet több mint 33 millió koreai érzékeny személyes adatainak kiszivárogtatása miatt folytatnak.

A törvényhozók kedden, április 28-án, a szöuli Nemzetgyűlésben tartott sajtótájékoztatón bejelentették, hogy a levelet még aznap eljuttatják az Egyesült Államok szöuli nagykövetségére – számolt be a The Korean Times.

A dél-koreai törvényhozók szerint az USA rosszindulatúan próbál egy hazai vállalati vizsgálatot diplomáciai eszközökkel megzavarni, ami a dél-koreai „jogállamiság aláásását” jelenti, és elfogadhatatlan.

A dél-koreai parlamenti képviselők azt is hangsúlyozták, ha ezt az amerikai kísérletet vitán felül hagyják érvényesülni, az veszélyes precedenst teremtene minden multinacionális vállalat számára, hogy diplomáciai csatornákat használjon a jogi folyamatok befolyásolására.

A levél aláírói között vannak a Koreai Demokrata Párt (DP), az Újjáépítő Koreai Párt, a Jinbo Párt és a Szociáldemokrata Párt képviselői.

A Nemzetgyűlés elnöke, Woo Won-shik szintén kifejezte országa nemtetszését az amerikai lépéssel kapcsolatban, azt „a belpolitikába való beavatkozás egyértelmű állásfoglalásának” nevezve.

Válasz a levélre az amerikai képviselőházi republikánusok részéről

Jelentések szerint a kiszivárgott érzékeny személyes adatok – például nevek, email-címek, telefonszámok és rendelési előzmények – Dél-Korea teljes lakosságának csaknem kétharmadát érintették a Coupang adatbázisából tavaly.

Miután az adatkiszivárogtatás híre 2025 december elején nyilvánosságra került, a dél-koreai kormány részéről erőteljes fellépést követeltek a céggel szemben.

A dél-koreai bűnüldöző szervek jelenleg vizsgálják az adatvédelmi incidenst, ami jelentős bírsághoz vagy más jogi lépésekhez vezethet a vezetéssel szemben.

A 2010-ben alapított Coupang-ot több éve nagyon súlyos munkajogi jogsértésekkel és szakszervezetellenes intézkedésekkel is vádolják.

Nemrég 54 republikánus képviselő írt alá közös levelet, amelyben azzal vádolta a Lee Jae Myung vezette, Dél-Koreában kormányzó Demokrata Pártot és az ország bűnüldöző szerveit, hogy elfogultak, és szándékosan az Egyesült Államokban székelő cégeket célozzák meg.

Lee Jae Myungot, a Demokrata Párt jelöltjét 2025-ben választották elnökké, miután elődjét, Yoon Suk-Yeolt (Népi Erő Pártja) 2024 decemberében egy puccskísérlet miatt elmozdították hivatalából.

Megválasztása óta a Lee-kormány mérsékelte elődje agresszív álláspontját Észak-Koreával szemben, és megpróbálta egyensúlyba hozni kapcsolatait Kínával, ami elégedetlenséget váltott ki Donald Trump amerikai kabinetjében.

A republikánus képviselők levele azt állította, hogy a Demokrata Párt kormánya „baloldali” és „kínabarát”, és az amerikai cégek elleni támadások dollármilliárdos veszteséget okoztak az amerikai gazdaságnak.

A levél aláírói jelezték, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek annak érdekében, hogy a dél-koreai kormány „beszüntesse a Coupang és más amerikai vállalatok üldözését”.

A tágabb kétoldalú kapcsolatok befolyásolása

Sajtóértesülések szerint az Egyesült Államok hivatalosan kérte a dél-koreai kormányt, hogy biztosítson jogi védelmet Kim Bom-Szuknak, a Coupang alapítójának, és védje meg őt az országban történő esetleges letartóztatástól, azzal fenyegetve, hogy ellenkező esetben felfüggeszti a biztonsági megállapodásokat Szöullal.

Wi Sung Lac, Dél-Korea nemzetbiztonsági tanácsadója a hónap elején elismerte, hogy a Coupang-ügy jelenleg is befolyásolja az ország biztonsági együttműködését az Egyesült Államokkal.

Az USA gyakorlatilag irányítja az ország védelmét, mivel a koreai háború vége óta több ezer katonája állomásozik Dél-Koreában.

Jelentések arra is utalnak, hogy az USA azzal fenyegetőzött, felfüggeszti Dél-Korea tervezett támogatását egy atommeghajtású tengeralattjáró flotta építéséhez, és leállítja egy tavaly aláírt megállapodás végrehajtását, amely szerint engedélyezte volna az országnak a nukleáris dúsítást.

Dél-Korea nem reagált az amerikai fenyegetésekről szóló jelentésekre. Azt azonban megerősítette, hogy az adatvédelmi incidenssel kapcsolatos vizsgálatok folytatódnak.

forrás: Peoples Dispatch

Tricontinental: Párbeszéd a civilizációk között, most éppen

Az, ahogyan Irán képes volt szembeszállni a Nyugattal, a korábban gyarmatosított világban csodálat tárgyává vált. Honnan ered ez az önbizalom?

Üdvözlet a Tricontinentális Társadalomkutató Intézet munkatársaitól.

Az Irán elleni illegális amerikai–izraeli háború legrosszabb napjainak egyikén olyan barátokkal beszélgettem, akik a bombázott civil területeken tartózkodtak. Néhányan közülük tudósok, mások költők és művészek, vannak, akik a kormányzatban dolgoznak, és olyanok is, akik különféle intézményekben. Mindannyian, függetlenül a kormányzathoz fűződő véleményüktől, dacosan kiálltak. Egyetlen ember sem érezte úgy, hogy a világa veszélyben lenne. Hősiesen kitartottak, bátorságuk abból a hatalmas hitből fakadt, hogy az iráni civilizáció ellenállóképes.

Abdel Hamed Ballbaki (Libanon) – Háború (1977)

A marxista és nemzeti felszabadító gondolkodás története meglehetősen összetett a „civilizáció” fogalmával kapcsolatban. A klasszikus marxizmus elutasította azt, mivel a kulturális homogenitás leplével elfedhette a társadalmi megosztottságot, és ezzel tagadhatta az osztályharc szükségességét. Ám ahogy a marxizmus alapvető keretrendszerré vált a második világháborús antifasiszta korszakot követő nagy antikoloniális küzdelmekben, a civilizáció eszméje más jelentéssel tért vissza. A civilizációt az imperializmus elleni kulturális harc értékes terepeként kezdték értelmezni. Eszközzé válhatott a nemzeti folytonosság és a politikai legitimitás számára, nem csupán az osztályuralom ideológiai maszkjává. Ám a civilizációnak ezt az újraértelmezését egy olyan felszabadítási projekt szemszögéből kellett elvégezni, amely hajlandó volt szakítani a civilizáción belüli bizonyos reakciós örökségekkel.

Kína esetében például a kínai marxizmus – amelyet Mao Ce-tung szintetizált a legjobban – ragaszkodott a forradalom előtti Kína legrosszabb örökségeihez, mint a konfuciánus hierarchia és a szexizmus, valódi elszakadáshoz, miközben az osztályharc és az ideológiai átalakulás révén magát a „kínai civilizáció” eszméjét is felhasználta az imperializmus elleni védekezésre és a nemzeti hazaszeretet fejlesztésére.

Az iráni forradalmat (1978–1979) különböző politikai erők vívták, köztük marxisták, akik közül sokat később az újonnan létrejött Iszlám Köztársaság üldözött és megölt. Elnyomásuk ellenére számos marxista eszme bekerült az Iszlám Köztársaság ideológiai keretrendszerébe, akár olyan gondolkodók munkásságán keresztül, akiknek saját kapcsolatuk volt a marxizmussal, mint Ehsan Tabari (1917–1989), Dzsalál Ále Ahmad (1923–1969), Ali Sariati (1933–1977), Bijan Dzsazani (1938–1975) vagy Khoszro Golszorki (1944–1974). Bárcsak többet írhatnék ezekről a gondolkodókról, de ehhez egy egész könyv kellene. A leglenyűgözőbb Golszorki volt, akit a fénykorában öltek meg. A tárgyalásán egy összezavarodott bírónak ezt mondta:

„Szavaimat Mowla [Imám] Hosszein, a Közel-Kelet népei nagy vértanújának egy mondásával kezdem. Én, aki marxista–leninista vagyok, először az iszlám iskolájában kerestem a társadalmi igazságosságot, és onnan jutottam el a szocializmushoz. Ezen a bíróságon nem fogok alkudozni az életemért, de még az élettartamomért sem. Csekély csepp vagyok Irán harcoló népeinek küzdelmeiből és nélkülözéséből… Igen, nem alkudozom az életemért, mert egy harcoló és bátor nép gyermeke vagyok. Iszlámmal kezdtem a szavaimat. Az igazi iszlám Iránban mindig visszafizette adósságát Irán felszabadító mozgalmainak. A Behbahanik, a Kijabánik e mozgalmak igazi megtestesítői. És ma is az igazi iszlám visszafizeti adósságát Irán nemzeti felszabadító mozgalmainak. Amikor Marx azt mondja: »Osztálytársadalomban a vagyon az egyik oldalon halmozódik fel, a másikon pedig a szegénység, az éhség és a nyomor, miközben azok, akik a vagyont termelik, maguk vannak megfosztva tőle«, és Mowla [Imám] Ali azt mondja: »Nincs palota építve anélkül, hogy ezrek szegényednének el«, ott mély hasonlóság van. Tehát nevezhetjük Mowla [Imám] Alit a történelem első szocialistájának, és hasonlóképpen a Szalmán Farszikat és az Abu Dharr Ghaffárikat is.”

A forradalom idejére az iráni baloldal – megosztva a Fedájin gerillák, a kommunista Tudeh Párt és az iszlamista–forradalmi Mudzsahedinek között – megértette, hogy nem döntheti meg a sah uralmát a vallási erők nélkül. De alábecsülték a papság befolyását az iráni társadalomban, beleértve a munkásosztályt is. Ez a téves számítás eredményezte, hogy az iráni forradalom egy éven belül az Iszlám Köztársasággá alakult. Ám ahelyett, hogy egy hétköznapi teokráciát hozott volna létre, a forradalom utáni Irán egy sokkal régebbi civilizációs örökségre támaszkodott, amely egészen Nagy Kürosz (i.e. 559–530) uralmáig és az Akhaimenida Birodalomig (i.e. 550–330) nyúlik vissza – nagyjából kétezer évvel azelőtt, hogy a síizmus a Szafavida Birodalom idején (1501–1736) államvallássá vált Iránban. Ez a régebbi civilizációs örökség játszik alapvető szerepet az iráni társadalomban, lehetővé téve számára a belső különbségek befogadását, és egy mélyebb történelmi legitimitás előhívását a súlyos válságok idején a szuverenitás védelmének alapjaként. 1971-ben a sah hatalmas eseményt rendezett Perszepoliszban, hogy megünnepelje Nagy Kürosz óta fennálló 2500 éves folyamatos civilizációt. Később, Irak 1980 és 1988 közötti iráni agressziós háborúja során, amikor Szaddám Huszein megpróbálta arabok perzsák elleni háborújaként beállítani a konfliktust, az Iszlám Köztársaság elutasította ezt a keretet, és ragaszkodott hozzá, hogy ez inkább a haza védelme (دفاع از وطن, defá az vatan), egy olyan meghódítatlan és nem gyarmatosított föld eszméjére támaszkodva, amelyet népének mindenáron meg kell védenie.

Azok számára, akik nem gyarmatosított társadalmakból származnak, nehéz megérteni az olyan kijelentéseket, mint a „haza védelme” és a civilizációs örökség eszméjének erejét. A gyarmatosítás által az oly sok társadalmi formációban okozott kár hatalmas. A gyarmatosítás ellopja a vagyont, és máshová fekteti be más népek fejlődése érdekében; lekicsinyli a gyarmatosított népek kultúráját, és gyakran megtagadja tőlük saját nyelvüket és saját történelmi küldetésük tudatát. Ezért van az, hogy a globális Dél oly sok embere ámulattal nézi, hogy Irán képes volt szembeszállni az Egyesült Államokkal, és stratégiai értelemben megnyerni a jelenlegi konfliktust.

Azok számára, akik osztoznak ebben a megsemmisülés történetében, látni azt a fajta méltóságot, amelyet olyan társadalmak mutatnak fel, mint Kína vagy Irán, ahol kisebb szükség van arra, hogy kulturális büszkeséget hallucinációkból (kitalált múltak létrehozásával) vagy mások (akár kisebbségek, akár külföldiek) démonizálásával faragjanak maguknak, egyszerűen inspiráló. Az, hogy a kultúra nem semmisült meg teljesen a gyarmatosítás által az ilyen helyeken, lehetővé teszi saját történelmük újraértelmezését és újraépítését anélkül, hogy teljesen belemerülnének a Nyugat hamis ellentétébe (ami gyakran egyaránt tartalmazza az elutasítást és a majmolást). Ez az a fajta önbizalom, amely méltósággal néz szembe az Egyesült Államok pusztító erejével, és bátorsága van visszaküldeni Trumpról és társairól készült Lego-mémeket, amelyek nem üres gúnyolódásról, hanem valódi megvetésről árulkodnak.

1997 decemberében az Iszlám Konferencia Szervezete (OIC) kiadta a teheráni nyilatkozatot, amely előmozdította a „Civilizációk Párbeszéde” eszméjét. Ez közvetlen válasz volt Samuel Huntington 1993-as esszéjére és 1996-os könyvére, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című művére. Ebben a kezdeti, a Foreign Affairs-ben megjelent esszében Huntington megjósolta, hogy „a civilizációk közötti konfliktus lesz a konfliktus legújabb fázisa a modern világ alakulásában”. Huntington szerint a történelem az ideológiák (kommunizmus versus kapitalizmus) összecsapásától a civilizációk összecsapása felé mozdult el (amelyeket vallási-kulturális értelemben „nyugati, konfuciánus, japán, iszlám, hindu, szláv-ortodox, latin-amerikai és afrikai civilizációként” határozott meg). Huntington figyelmeztetett, hogy az új törésvonalak e tengelyek mentén alakulnak ki. Az OIC arra intett, hogy ez a világlátás éppen azt a konfliktust termelheti ki, amelyet állítólag leír, ahelyett, hogy megelőzné, és jobb lenne a civilizációk párbeszédét folytatni, mint a köztük lévő összecsapásra várni.

A teheráni nyilatkozatot az Egyesült Nemzetek Szervezetében (ENSZ) felkarolták, de a nyugati fővárosok termeiben nem, ahol a terrorizmus elleni háború retorikája – amely 2001 előtti – kontrollálhatatlanul fokozódott. A félelem az iszlámtól megszokottá vált, és hamarosan összekapcsolódott a bevándorlóktól való félelemmel, egy kettős félelemmel, amely továbbra is megbénítja Európát és Amerikát. 1998-ban az ENSZ 2001-et a Civilizációk Közötti Párbeszéd Évének nyilvánította, és az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének 2001. október 15. és november 3. között Párizsban tartott 31. Általános Konferenciáján Ahmad Dzsalali iráni filozófust és diplomatát választotta elnökévé, és meghívta Irán elnökét, Szejjed Mohammad Khatamit, hogy szóljon a testülethez. A konferenciára alig több mint egy hónappal az Egyesült Államok elleni szeptemberi támadások után, valamint az Afganisztán elleni amerikai invázió idején került sor, a globális terrorizmus elleni háború részeként. Khatami beszéde ma is erőteljes, arra kérve a világot, hogy ne engedjen a „hamis politikai polarizációknak és megosztottságoknak”. A terrorizmus „a vak türelmetlenség és a brutális erő alattomos egyesülésének eredménye, egy olyan illúzió szolgálatában, amely a maga egész propagandája ellenére nem más, mint a tudat káros tartalmainak kivetülése”.

Amikor terrortámadás történik, Khatami szerint a legrosszabb válasz a bosszú. „A bosszú olyan, mint a sós víz: bár víznek tűnik, inkább fokozza a szomjat, mintsem oltaná, ezzel állandó erőszak-, gyűlölet- és bosszúkitörésekbe bonyolítva a világot.” A bosszú helyett Khatami ragaszkodott hozzá, hogy a párbeszéd „a nemzetközi közösség alapvető szükséglete”.

A párbeszéd felhívása fontos és szükséges, mert a másik lehetőség a megsemmisülés felé sodor minket – egyrészt a kapitalizmus rendszerén keresztül, amely elmélyíti az egyenlőtlenséget és a bolygó pusztulását okozza, másrészt az imperializmus rendszerén keresztül, amely háborúval emészti fel a társadalmakat. De sem a civilizáció, sem a párbeszéd nem fogja önmagában az emberi emancipáció felé terelni a történelmet. Ehhez idővel az osztályharcnak fokozódnia kell, az emberi szükségleteknek felül kell kerekedniük az anyagi egyenlőtlenségeken és hatalmi viszonyokon, és a globális rendszert át kell alakítani ahhoz, hogy megfeleljen összetett sorsunknak, ahelyett, hogy egymás ellen fordítana minket.

Carlos Gutiérrez Cruz (1897–1930) költői érzékenységét a forradalom utáni Mexikó irodalmi áramlatai között fejlesztette ki, beleértve a hazafias Contemporáneos csoportot is, de később szakított velük, ahogy radikálisabbá vált. 1923-ban publikálta a Cómo piensa la plebe, folleto de propaganda libertaria en haikais (Hogyan gondolkodik a csőcselék: Szabadelvű propaganda haikukban) című művét, amely a Mexikóban José Juan Tabladához (1871–1945) köthető haiku formát a kommunista költészet hajtóerejévé tette. Gutiérrez Cruz megértette, hogy nincs értelme megvédeni a nemzetet, ha a dolgozó tömegek semmit sem nyernek belőle. Ezt a gondolatot itt érdemes megismételni: egy civilizációt nem lehet elvontságként védeni. Ha bármit is jelent, akkor a történelmet formálók élő dokumentumaként kell megvédeni. Ahogy az egyik haikujában fogalmazott:

Labriego, la tierra da ciento por uno
y tú ganas uno por ciento.

(Ugaros földműves, a föld százat ad egyből
te meg egyet keresel százból.)

Írta: Vijay Prashad
forrás: Tricontinental

Trump történelmi válsággal néz szembe Iránban

Az Egyesült Államok előtt álló probléma már nem csupán a harctéri sikerekről szól, hanem a rendszerszintű ellenőrzésről

Donald Trump iráni háborúja az amerikai imperializmus történetének legnagyobb válságává vált.

Ez nagyobb léptékű, mint Irak, Afganisztán vagy Vietnám – sőt, még az 1956-os szuezi válságnál is, amely elsüllyesztette a Brit Birodalmat.

Ám Szuezzel ellentétben ez a válság még mindig kibontakozóban van. A válság a katonai eszkaláció, a gazdasági sokk és a geopolitikai széttöredezés olyan mértékű keverékét jelenti, amely messze meghaladja az 1956-osat.

A kérdés már nem egyszerűen az, hogy az USA megnyerheti-e Iránt, hanem hogy képes-e rendet teremteni.

És ez a bizonytalanság az, ami éppen hogy történelmi súlyt ad ennek a válságnak.

Kritikus fontosságú, hogy ez nem egy korlátozott összecsapás. Összefonódik egy egyre ingatagabb Izraellel, amely elbátortalanodott ugyan, de egyben sebezhető is.

Az olyan öböl-menti hatalmak, mint Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek, az USA-val való szövetsége jóval tranzakciósabb jellegű, mint az elmúlt évtizedek bármely pontján.

És ott van annak lehetősége, hogy az iráni rezsim nem behatárolt ellenfélként, hanem megerősödött regionális szereplőként kerülhet ki belőle.

Ebben a forgatókönyvben a Hormuzi-szoros feletti ellenőrzés nem csupán regionális eszköz, hanem globális gazdasági fegyver lesz.

Ugyanakkor az USA szövetségesei körében sodródást tapasztal Európában, akik meg akarják őrizni a liberális imperialista rendet.

A közvélemény az Atlanti-óceán mindkét oldalán élesen fordult szembe egy újabb elhúzódó háborúval.

Az elit kohéziójának és a nép támogatásának ez az erodálódása korlátozza az USA azon képességét, hogy katonai erejét politikai renddé alakítsa.

A tét már nem csupán az Iránnal való összecsapás kimenetele, hanem az amerikai hegemónia teljes felépítésének életképessége.

Ez a tágabb széthullás az egész Öböl-térségre kiterjed. A régóta fennálló alkura – „biztonság” az amerikai támaszpontok befogadásáért cserébe – látható feszültség nehezedik.

Attól tartva, hogy beszippantja őket egy kiszélesedő háborúba, ezek a rezsimek az USA-tól való függőség és a közvetlen célponttá válástól való félelem között vergődnek.

E blokkon belül is törések nyílnak. Az izraeli média jelentése szerint egy de facto megértés született Katar és Irán között, ami tükröződik az Egyesült Államok katari területről indított támadásainak megszűnésében és az iráni önmegtartóztatásban.

A következmények mélyebbre nyúlnak puszta diplomáciai manőverezésnél. Az öböl-menti államokat emlékeztetik arra, hogy az USA stratégiai prioritásaiban Izrael alatt helyezkednek el.

A rezsimek számára a következmények belföldiek is – még a régóta stabilnak beállított rezsimek is a feszültség jeleit mutatják.

Bahreinben a múlt havi suttogások, hogy az uralkodó Al Halifa család készül a kimenekítésre, jól tükrözi a szorongás mélységét.

A külső nyomás és a síita muszlimok magas száma Bahreinben – Iránban is többségben vannak a síiták – természetesen szerepet játszik.

De ez egyben Bahrein belső ellentmondásairól is szól, ahol az arab tavaszt 2011-ben szaúdi katonai erővel fojtották el, és ezek az ellentmondások most kezdenek újra felszínre törni.

Az iráni válság sem korlátozódik a régióra.

Rivalizáló hatalmak aktívan alakítják a pályáját. Oroszország egyaránt profitál a növekvő olajárakból és mélyíti Iránnak nyújtott anyagi támogatását.

Úgy tűnik, hogy Kína a konfliktust tesztpályaként használja – jelentések szerint alkatrészeket szállít, és valós időben tanulmányozza az amerikai rendszereket, taktikákat és sebezhetőségeket.

Ami kibontakozóban van, az nem csupán egy regionális háború, hanem egy laboratórium egy olyan világ számára, amelyben az amerikai dominancia már nem vitathatatlan.

Nincs könnyű kiút Trump számára, aki egy iráni „szikla” és egy izraeli „kemény hely” közé szorult.

Iránnak érdekében áll elhúzni a válságot, míg Izrael nem fogadhat el olyan kimenetelt, amelyben Irán megerősödve kerül ki.

A dinamika további eszkaláció felé mutat, ahogyan azt az USA Hormuzi-szorosra kivetett blokádjánál is láttuk.

Az Egyesült Államok előtt álló probléma már nem csupán a harctéri sikerekről szól, hanem a rendszerszintű ellenőrzésről.

Az egész régióban nőnek az osztályfeszültségek az elnyomás által hosszú ideje a helyükön tartott társadalmakon belül.

Ezek a folyamatok nem szépen, kiszámítható módon bontakoznak ki, de egy változóban lévő régióra mutatnak, ahol a régi berendezkedések szétesőben vannak.

Az Egyesült Királyságban élők számára a következmények azonnaliak. Ez egy mélyen népszerűtlen háború, amelyet csökkenő életszínvonalon és a munkásosztályt érintő további nyomáson keresztül fizetnek majd meg.

Az ellenzék nem állhat meg az elítélésnél – fel kell hogy vegye a megtagadás formáját, az imperialista válság költségeinek viselésének megtagadását.

A forradalmak nem szép, kész csomagokban érkeznek, sem kiszámítható időrendben. A rendszerszintű összeomlás időszakai azonban réseket teremtenek – egyenetlenek, bizonytalanok és vitatottak.

Ami kibontakozik, az magának az USA-vezette hatalomnak a szerkezetében bekövetkező válság, ami az amerikai hegemónia Közel-Keleten való várható végét jelzi.

A forradalmárok feladata nem az, hogy minden kimenetelt biztosan megjósoljanak, hanem hogy felismerjék a réseket – és cselekedjenek azokkal.

forrás: Socialist Worker

A trumpista amerikai techmilliárdos és a neoliberális fasiszta argentin elnök zárt körű találkozója

A találkozóra egy olyan látogatás során került sor, amelyen Peter Thiel úgy döntött, hogy házat vásárol Buenos Airesben. Egyes médiumok szerint a megbeszélés előjátéka lehet egy nagyszabású üzletnek a Palantir és az argentin kormány között.

Peter Thiel, a PayPal társalapítója, a Facebook korai befektetője, valamint a Palantir Technologies alapítója és jelenlegi elnöke Buenos Airesbe látogatott, és találkozott Javier Milei szélsőjobboldali elnökkel. Thiel látogatása nem maradt észrevétlen a dél-amerikai országban, különösen tekintettel a Palantir által felhalmozott hatalmas gazdasági és politikai erőre. A Palantir egy adatgyűjtéssel, integrációval és elemzéssel foglalkozó cég, amely – a New York Times rovatvezetője, Michael Steinberg szerint – a CIA-n keresztül, az In-Q-Telen (az amerikai hírszerző ügynökség befektetési részlegén) keresztül kapott finanszírozást.

Továbbá a Palantir valószínűleg a legbefolyásosabb vállalat az elektronikus eszközök által generált adatok elemzése terén. Jelentős megállapodásokat kötött az amerikai kormánnyal, ami azt jelenti, hogy tevékenységét erős geopolitikai érdekek vezérlik.

Thiel, Donald Trump és JD Vance munkatársa és barátja, családjával érkezett Argentínába, és több napra tervez maradni. Már vásárolt is egy körülbelül 12 millió dollár értékű házat a Barrio Parque exkluzív negyedében, a város egyik legdrágább környékén.

Dél-amerikai látogatása azonban nem tűnik pusztán turisztikai jellegűnek. A múlt héten ebédelt Santiago Caputóval, az elnök személyes tanácsadójával. Mégis az a találkozó váltotta ki a legnagyobb várakozást, amelyen Thiel Mileivel tárgyalt. Az elnök a Casa Rosadában, az elnöki hivatalban fogadta a mágnást, hogy meg nem erősített ügyekről tárgyaljon, mivel a találkozót titkosnak nyilvánították. Thiel és Milei először 2024-ben találkoztak egymással egy Los Angeles-i fórumon.

A La 100 médium szerint az elnöki irodához hozzáféréssel bíró forrás elmondta: Thiel érdeklődését fejezte ki a „Milei-jelenség” iránt, és Argentínát potenciális menedéknek tekinti egy globális válság esetére. A mágnás, aki több alkalommal is kijelentette, hogy „a technológiának felül kell múlnia a politikát”, nem állt a sajtó rendelkezésére a végrehajtó hatalom nemrégiben hozott korlátozása miatt, amely átmenetileg megtiltotta az akkreditált újságíróknak a Casa Rosadába való belépést.

Mi Thiel útjának valódi célja?

Nemrégiben, izraeli útja során Milei megállapodást írt alá Netanyahuval, az úgynevezett Izsák-megállapodásokat, amely információcserét és együttműködést irányoz elő a mesterséges intelligencia területén – olyasmit, amiben a Palantir kifejezetten jártas: arra használja, hogy feldolgozza a hatalmas mennyiségű összegyűjtött adatot, és továbbítsa azon kormányoknak, amelyekkel szerződése van.

Egyes médiumok arra spekuláltak, hogy Thiel látogatása előjátéka lehet egy megállapodásnak az argentin kormány és a techcég között – amit már Milei saját kormányzása alatt is megpróbáltak, Patricia Bullrich volt biztonsági miniszter erőfeszítései révén.

„Peter Thiel Buenos Airesben van. Úgy tűnik, hogy egy időre Argentínában telepszik le a Palantirral. Ez nem ’befektetés’. Elsöprő digitális gyarmatosítással nézünk szembe: az adataink, az életünk és a jogaink egy amerikai fekete doboz kezében” – mondta Ariel Garbarz argentin mérnök. „A Palantir… hatalmas adatkereszthivatkozást, megfigyelést, profilalkotást és hatalomgyakorlást árul. Szavakkal, mint ’hatékonyság’, ’biztonság’ és ’innováció’ csomagolják be, de ez a Szilícium-völgy illatával fűszerezett, példátlan társadalmi ellenőrzés.”

Hozzátette: „2020-ban az Amnesty International már figyelmeztetett, hogy a Palantir nyakig benne van olyan technológiákban, amelyek megkönnyíthetik a bevándorlókkal szembeni emberi jogi jogsértéseket. Nem telefonokat hallgattak le: a vadászatot szervezték… A Palantir hatalmas adatmennyiségeket használ és dolgoz fel azért, hogy a hatalmon lévők hatékonyabban profilozhassanak, nyomon követhessenek, elemezhessenek és agymosást végezhessenek rajtad. Ez techno-feudalizmus: egyesek feltörnek, mások besorolnak, megint mások célpontként adnak el.”

Technofasizmus vagy technofeudalizmus?

Bár Garbanz jóslatai távolinak tűnhetnek, nem ő az egyetlen, aki figyelmeztet a Palantir veszélyeire. A cég vezérigazgatója, Alex Karp és Nicholas W. Zamiska legfőbb tanácsadó kiadta „A technológiai köztársaság: Kemény erő, puha meggyőződés és a Nyugat jövője” című könyvet, amelyet a cég egy közösségimédia-bejegyzésben foglalt össze 22 tézisben. A könyv egy szövetség létrehozására szólít fel a nagy techcégek és az amerikai kormány között a „nemzetvédelem” előmozdítása érdekében, ezáltal összeolvasztva a nagyvállalatokat – beleértve a mesterséges intelligenciát fejlesztőket is – az állam katonai-ipari komplexumával.

A mesterséges intelligencia technológia ezen militarizálódását – a nemrégiben megjelent szöveg szerint – azzal a felismeréssel kell párosítani, hogy a liberális demokráciának jelentős korlátai vannak a hatékony kormányzáshoz, és a technológiának alapvető szerepet kell játszania ezen kormányzási hiányosságok kijavításában egészen egy „technológiai köztársaság” létrejöttéig – ez a gondolat sokakat arra késztetett, hogy egy implicit technofasizmust lássanak a szövegben.

Ebben az értelemben Thiel argentin látogatása azt mutatja, hogy a nagy techcégek bevonódása – nemcsak az amerikai kormányba, hanem azokba az államokba is, amelyek egyértelműen az amerikai külpolitikához igazodtak – inkább folyamatban lévő valóság, mintsem utópisztikus (vagy disztópikus) technopolitikai törekvés.

forrás: Peoples Dispatch

A Trumpizmus elleni küzdelem

A Baloldal EP frakciója alternatív víziót mutat be a jobboldal legyőzésére

A Baloldal frakció egy mai, az Európai Parlamentben tartott eseményen összehozta a civil társadalmat, a közösségi szervezőket és a politikai vezetőket egy beszélgetésre korunk egyik meghatározó politikai küzdelméről: hogyan szembesüljünk az autoriter populizmus térnyerésével és védjük meg a demokratikus teret az Atlanti-óceán mindkét oldalán.

A Baloldalhoz csatlakoztak az Atlanti-óceán túloldaláról érkező szövetségesek is, köztük az Amerikai Demokratikus Szocialisták (Democratic Socialists of America) és Christian Smalls, az Amazon Munkás Szakszervezet társalapítója.

Estrella Galán baloldali képviselő (Sumar, Spanyolország) kijelentette: „Fontos pillanat az összefogásra, mert ez a szélsőjobboldal számára nem egy egyszerű ötéves választási ciklus. Egy olyan globális offenzívával nézünk szembe, amely közvetlenül támadja a demokráciát, és ezt a támadást egy különös politikai vezető személyesíti meg: Donald Trump. Trump egy nemzetközi gyűlöletprojekt, amelynek célja, hogy a nemzetközi jogot a dzsungel törvényével helyettesítse, és ezt egy politikai és technológiai hatalom közötti, elvetélt szövetség kíséri.”

Kosztasz Arvanitisz képviselőnk (Sziriza, Görögország) kijelentette: „A szélsőjobboldal részéről egy új taktikát és stratégiát látunk, amely a félelem szításán alapul. Ezzel úgy kell szembeszállnunk, hogy a dolgozók oldalán harcolunk. A Bolsonarók és Trumpok által szimbolizált nemzetközi szélsőjobboldal olyan időszakban van, amikor látszólag azt tehet, amit akar. Szövetségeket kötnek a tech szektorral és a tőkével. A mai nap lehetőség arra, hogy elemezzünk, de arra is, hogy bemutassuk a munkavállalói ellenállás európai tapasztalatait.”

Pasquale Tridico képviselőnk (5 Csillag Mozgalom, Olaszország) hozzátette: „A fasizmus Olaszországban így kezdődött: erőteljesen védte a nacionalizmust, fenntartotta a kapitalista rendet, mert a munkásosztály a liberális rend ellen szerveződött. Mussolini egy módja volt annak, hogy »megjavítsák« a korabeli ipari kapitalizmus liberális rendjét. Hasonlóképpen ma Trump a mai betegeskedő kapitalizmust próbálja »megjavítani«. Le kell lepleznünk Trump mai narratíváját, miszerint ő valahogy a dolgozó és középosztály képviselője.”

EP Baloldal frakció

A Globális Dél fizeti meg Trump Irán elleni háborújának árát

Egy ilyen válság a küszködő embereket a töréspontig viheti. De egyben tömeges tiltakozások kiváltó oka is lehet.

Az emberek világszerte egy éhínségre készülnek, amikor Donald Trump Irán elleni háborújának következményei megmutatkoznak.

A Hormuzi-szoros blokádja miatt az olaj ára a háború előtti szint 50 százalékára emelkedett. Ez a helyzet arra kényszeríti a világ országait, hogy üzemanyagforrások után kutassanak.

Az olajszállító tartályhajók nagyjából egy kerékpár sebességével haladnak. Bár az olaj áramlása a szorosban március 4-e körül leállt, az ellátás hiánya a világ egyes részein most kezd csak érezhetővé válni.

A Globális Dél számos országa sérülékeny a Zöld Forradalomnak köszönhetően, amely az 1960-as évektől átalakította a mezőgazdaságot. A forradalom drámaian megnövelte a termeszthető növények hozamát.

De a Zöld Forradalom azt is jelentette, hogy a mezőgazdaság jobban függött a gazdasági gépekhez szükséges üzemanyagtól, valamint a műtrágyáktól és növényvédő szerektől. Korábban a gazdálkodók trágyát és komposztot használtak.

Az elmúlt két évtizedben az Öböl államai központi szereplővé váltak a műtrágyákban használt vegyi anyagok, például ammónia, kén és karbamid előállításában.

A Perzsa-öböl egyben kereskedelmi folyosó is, amelyen Ázsiába és Afrikába szánt áruk nagy mennyiségét szállítják.

Az Egyesült Arab Emírségek (EAE) különösen fontos kereskedelmi csomóponttá vált. Kína Európával és Afrikával folytatott kereskedelmének mintegy 60 százaléka az EAE kikötőin és raktárain halad keresztül.

2024-ben a Dubajon áthaladó gabona mennyisége magában foglalt mintegy 45 000 tonna lisztet, amelyet a konfliktus sújtotta területeken élelmiszersegélyként kívántak felhasználni.

Az Egyesült Nemzetek Világélelmezési Programja szerint, ha a szoros lezárása folytatódik, az további 45 millió embert taszít súlyos éhezésbe.

Sokan közülük olyan helyeken élnek, amelyek már így is súlyos adósságteherrel küzdenek. A fejlődő országok együttesen 2024-ben 34 milliárd dollár adóssággal tartoztak, és abban az évben 921 milliárd dollárt költöttek csupán kamatfizetésekre.

Mintegy 3,4 milliárd ember él olyan országokban, ahol több pénzt költenek adósságkamatok fizetésére, mint egészségügyre vagy oktatásra.

Az adósságteher megnehezíti az államok számára, hogy pénzt találjanak az üzemanyaghiány kezelésére. Az infláció pedig tovább súlyosbítja a problémát a kamatlábak emelésével.

Banglades

Banglades volt az egyik első ország a Globális Délen, amelyet a Hormuzi-szoros lezárása után sújtott a válság.

Március elején az összes egyetemet bezárta, és öt állami műtrágyagyára közül négyet leállított. Áprilisra a dízelhiány a mezőgazdasági öntözést is érintette.

A dél-ázsiai országot érintheti a hazautalások – a külföldön, különösen az Öböl-államokban dolgozó bangladesiek által hazaküldött pénz – lassulása is.

Bangladesben egy diákok vezette felkelés 2024-ben megdöntötte Sheikh Hasina kormányát. De a politikai haszonélvező a jobboldali Bangladési Nacionalista Párt volt, amely megszorító intézkedéseket szorgalmaz a válság kezelésére.

Egyiptom

Egyiptom a Közel-Kelet egyik legnagyobb energiaimportőre. Egyben a világ második legnagyobb adósa a Nemzetközi Valutaalap (IMF) hitelezőjének.

Importköltségei nőttek, mivel az egyiptomi font értéke a háború kezdete óta leértékelődött.

Az állam – amelyet 2013 óta Abdel Fattah al-Szíszi elnök diktatúrája irányít – úgy reagált, hogy 30 százalékkal emelte az üzemanyagárakat és 25 százalékkal egyes metrójegyek árát.

A háború elmélyítette a már meglévő élelmiszer-bizonytalanságot Egyiptomban és a térség más országaiban.

Az Arab Barométer felmérése szerint már a konfliktus előtt is tízből hat egyiptomi gyakran aggódott amiatt, hogy elegendő élelmiszerhez jusson.

A háború drámai változást hozott a mindennapi életben olyan városokban, mint Kairó.

Mind az állami, mind a magánszektorban a munkavállalóknak vasárnap – a munkahét első napján – otthonról kell dolgozniuk, néhány alapvető iparág kivételével.

Több ezer fényplakátot lekapcsoltak. Néhány utcai lámpát teljesen kikapcsoltak. Számos vállalkozás – éttermektől kezdve a boltokon át az internetkávézókig – kénytelen hétköznap este 9-kor, hétvégén este 10-kor bezárni.

Egyiptomban a munkavállalók több mint 60 százaléka informálisan dolgozik. E már így is bizonytalan megélhetésű munkások jövedelme most tovább csökken.

Az utcai árusok elveszítik esti vevőiket, a városi élelmiszeripari munkások munkaidejét csökkentik, az utazásközvetítő sofőrök pedig csökkenő kereslettel szembesülnek.

Srí Lanka

A dél-ázsiai szigetország, Srí Lanka üzemanyag-szükségletének 60 százalékát importálja. Kapacitása csak körülbelül egy havi készlet tárolására elegendő.

Az állam adagolja a benzin- és dízelkészleteket, így a sofőrök sorban állnak, hogy megkapják a részüket.

Srí Lanka a szerdai napokon bezárja a kormányhivatalokat és az iskolákat az energia megtakarítása érdekében.

Az olyan országokat, mint Srí Lanka, amelyek üzemanyagot és műtrágyát is importálnak, kétszeresen sújtott a szoros lezárása. Srí Lanka Kínából importál műtrágyát. Kína azonban a kulcsfontosságú összetevők egyikét, a ként a Közel-Keletről szerzi be a szoroson keresztül.

Ez azt jelenti, hogy Srí Lankán az élelmiszerárak várhatóan 15 százalékkal emelkednek.

2022-ben tömeges felkelés tört ki, amely megdöntötte Gotabaya Rajapaksa gyűlölt kormányát. Akkor a Srí Lanka-iak azért álltak sorba üzemanyagért, mert az államnak nem volt elegendő devizatartaléka az importáláshoz.

Ezúttal Srí Lanka ismét eltérő gazdasági válsággal nézhet szembe. Az országnak baloldali kormánya van Anura Dissanayake vezetésével. De neki is szembe kell néznie a munkaadók és az IMF követeléseivel, hogy folytassa elődei megszorításait.

Az állam gyakorlatilag támogatja az üzemanyagot. Felszívja az importálás költségeinek egy részét, ahelyett, hogy a terheket a fogyasztókra hárítaná. De annak korlátai vannak, hogy az államok mennyire tudják támogatni a költségeket, különösen az olyan szegényebb országokban, mint Srí Lanka.

Zambia

Zambia egyike a sok afrikai országnak, amelyeket sújthatnak a növekvő üzemanyagárak. Nagymértékben függ az importtól, és alig van képessége saját üzemanyag finomítására.

A déli-afrikai országot sújthatja leginkább az élelmiszerárak emelkedése, ahol a növekedés előrejelzése 30 százalék.

Az állam három hónapra felfüggesztette az üzemanyagok adóját, ami 200 millió dollár adóbevételtől fosztja meg.

Situmbeko Musokotwane pénzügyminiszter, a liberális UPND soraiból, elmondta, aggódik az üzemanyag-ellátás és annak ára miatt is.

Aggályok merültek fel a bányászati ágazatra gyakorolt esetleges hatás miatt. A nyersanyagok, különösen a réz kitermelése kritikus fontosságú Zambia gazdaságában, és függ az importált dízelolajtól.

Indonézia

Indonézia volt a színhelye tavaly az úgynevezett „Z-generációs” felkelésnek. Több ezer ember vonult az utcára tiltakozva a megszorítások, a bizonytalan munkakörülmények és az állami erőszak ellen.

Sok más üzemanyag-importáló országhoz hasonlóan Indonézia is emelkedő olajárakkal és deviza leértékelődéssel néz szembe. E költségek azt jelentik, hogy az államnak idén további 13 milliárd dollárt kellene költenie üzemanyag-támogatásokra.

Az állami megszorítások leginkább a legszegényebbeket sújtják. Indonézia ingyenes iskolai étkeztetési programja már amúgy is akadozott a rossz gazdálkodás miatt. Most az állam csökkenti az ingyenes étkezések elosztását hat napról ötre.

Ezenkívül minden támogatott üzemanyag havi 50 literre van korlátozva járművenként. A városi szakemberek képesek lesznek alkalmazkodni a tömegközlekedés használatával vagy az otthoni munkavégzéssel a vezetés helyett.

De a gazdálkodók, halászok és utazásközvetítő sofőrök esetében a megnövekedett költségek felemésztik megélhetésüket.

A megélhetési költségek emelkedése a már amúgy is küszködő embereket a töréspontig viheti. Ez lehet a tömeges tiltakozások kiváltó oka is.

2008-ban egy globális élelmiszerválság zavargásokat és lázadásokat váltott ki Egyiptomban, Mauritániában, Mozambikban, Bolíviában, Indonéziában és máshol. Kormányokat buktattak meg Haitin és Madagaszkáron.

A Globális Dél népeinek radikális megoldásokra van szükségük, adósságelengedésre, valamint a fosszilis üzemanyag-intenzív mezőgazdasági, közlekedési és áramtermelési formákról való elmozdulásra.

Hogy az államok ezt követelik-e, vagy hogy a költségeket a legszegényebbekre hárítják-e, az attól függ, hogy az emberek mennyire tudnak megszerveződni és ellenállni a megszorításoknak.

forrás: Socialist Worker

Kuba gyermekei Trump ostroma alatt

A címsorok mögött, amelyek az áramkimaradásokról és a kubai kormány „elkerülhetetlen összeomlásáról” szólnak, ott vannak a kubai emberek, akik eltökéltek az ellenállásban és az életben.

Lis a Kubai Rákkutató Intézet Gyermekosztályán töltötte be harmadik életévét. És bár a kórházi születésnapoknak más a súlyuk, az örömnek sikerült besurrannia. Az ünneplés teljes volt: torta, lufik, fagylalt és üdítő.

Lis már január 31-én kezelés alatt állt, amikor Trump bejelentette Kubával szembeni új intézkedéseket – amelyek tovább fosztják meg az országot az üzemanyagtól.

Ma, több mint két hónappal később, Lis betölti a 3-at. Még mindig ugyanazon az osztályon van. Kezelését nem szakították meg; az orvosok csodákat művelnek azzal, amijük van, de a „megfojtás”, amelyről akkor beszámoltunk, változatlan. Az energiaháztartás, már akkor is kritikus, azóta is fennáll, akár jön az orosz hajó (március 31-én érkezett meg), akár nem. A gyermekonkológiai berendezések generátorokról működnek, amelyek drága, szűkös üzemanyagot fogyasztanak. Egy áramszünet a kemoterápia alatt végzetes lehet. Eddig nem történt ilyen. De a fenyegetés minden ágy mellett ott liheg, mint egy lesben álló állat.

De azon a reggelen, a születésnapján, a fenyegetés kívül maradt. Mert Lis anyukája meggyújtotta a gyertyákat, és az a fény nem függött semmilyen generátortól. Ez egy ősi fény volt, lázadóbb. Az osztályon azok a gyerekek, akik fel tudtak kelni, összegyűltek, néhányan infúziós állványokat és mosolyokat cipelve.

Aztán megjelentek: a terápiás bohócok, azok a nők piros orrokkal és hatalmas cipőkkel, akik minden héten elhozzák a nevetést, erősebbet bármilyen kemoterápiánál.

A rákos gyermekek, mint Lis, nemcsak a betegségükkel küzdenek, hanem egy külső szorítással is, ami minden lélegzetvételt korlátoz.

De Lis születésnapja megmutatott valamit, ami nem szerepelt a címlapokon. Három év a gyermekonkológián törékeny mérföldkő, de egyben győzelem is. Az anyja fölemelte egy székre, és a kislány összeszedett minden levegőt, amit apró tüdeje tartani tudott. Fújt. Mind a három gyertya egyszerre kialudt, mintha egy gyermek kívánsága felülírhatná a blokád összes törvényét.

Kint a környék egy újabb áram nélküli éjszakára készült. Benn a tortát szétosztották, és minden gyermek kapott egy darabot. Lis anyukája sok fényképet elmentett lányáról, amint bohócok és kórházi köpenyes kis harcosok között nevet. Mindig ott a bizonytalanság, hogy lesz-e jövőre torta. De ma volt. És a gyertyák égtek. És a remény, az a törékeny, kitartó dolog, továbbra is lobog.

A kubai jelenlegi helyzet nem csak az energiahiányról, a megfojtásról szól. Szól erről a maréknyi gyermekről is, akik nem hajlandók abbahagyni a lélegzést. És Lis születésnapja, ez a kis és hatalmas nap emlékeztet arra, hogy amíg ég egy gyertya, és van bohóc, aki hajlandó bolondot csinálni magából, és egy anya, aki születésnapokat készít, és egy gyerek, aki egy ágyból tapsol, addig a remény marad a leglázadóbb politikai cselekedet. Mert egy kórházban minden buli a világ legnagyobb bulija.

forrás: Naturaleza Secreta

Négy józan eszű intézkedés a háborús haszonszerzés ellen

A fűtési költségei emelkednek (az olajvállalatok profitja is)

Az olajipari óriások idén 24 milliárd eurós többletprofitra tesznek szert az európai autósok terhére a Trump-rendszer Irán elleni támadásai következtében. A Baloldal frakció az Európai Parlamentben ma azonnali fellépést követel a fosszilis üzemanyagipar háborús haszonszerzése és árdrágítása ellen.

Manon Aubry, a Baloldal társelnöke (La France Insoumise, Franciaország) a mai napon az Európai Parlamentben elmondta: „Az elv egyszerű: akik profitálnak a válságból, azoknak kell fizetniük érte. Ez nem csupán alapvető gazdaságpolitika – ez társadalmi igazságosság, demokratikus felelősségvállalás és kollektív ellenálló képesség. A hosszútávú tanulság pedig még világosabb. A gyors átállás egy klímasemleges, független és ellenálló energiaellátási rendszerre nem opcionális. Ez az egyetlen tartós védelem az ismétlődő válságokkal szemben.”

Annak érdekében, hogy fellépjenek az olajipari vezetők opportunista kapitalizmusa ellen, a Baloldal frakció a következő, sürgősen végrehajtandó intézkedéseket javasolja:

Az extraprofit megadóztatása:

Az első és azonnali lépés a többletnyereség megadóztatása annak biztosítására, hogy a válság költségeit ne a munkavállalók viseljék, miközben a fosszilis üzemanyag-vállalatok kaszálnak. Ez egy sürgős korrekciós mechanizmus, amely megakadályozza, hogy a válságkapitalizmus elmélyítse az egyenlőtlenségeket, és az erőforrásokat az energiaátállás felé irányítja. A Transport and Environment kampánycsoport elemzése szerint a tartósan magas árak és a folyamatos ingadozás akár 51 milliárd eurót is termelhet.

Összehangolt árplafon:

Az olajra és gázra bevezetett összehangolt árplafon megakadályozná, hogy a válság okozta árugrások közvetlenül a háztartásokra és a kisvállalkozásokra háruljanak. Az alapvető energia nem válhat luxuscikké a geopolitikai ingadozások miatt. Az árplafon stabilizálja a várakozásokat, csökkenti a pánikárazást, és megvédi a társadalmat a spekulatív árhullámoktól, miközben biztosítja, hogy az alapvető energiához való hozzáférést a közösségi beavatkozás határozza meg, nem a piaci káosz.

Klímasemlegesség:

Nem szabad visszavonulni a klímavállalásoktól. Ehelyett az EU-nak gyorsítania kell a klímasemlegesség felé vezető utat: gyorsabb megújulóenergia‑bővítés, kiterjesztett hálózatok, tárolási kapacitás és villamosítás. Alapvető fontosságú, hogy a teljes energiaellátás közösségi és demokratikus ellenőrzés alatt álljon.

Beruházás a közösségi infrastruktúrába:

Ahogy a Covid-járvány idején is, a fiskális szabályokat fel kell függeszteni, hogy lehetővé váljanak a nagyszabású közösségi beruházások a közösségi infrastruktúrába, a szociális védelembe és az igazságos ökológiai átállásba. A megszorítások összeegyeztethetetlenek azzal az átalakítási mértékkel, amely az ellenálló képességhez és az energiafüggetlenséghez szükséges.

Ursula von der Leyen vezetésével az Európai Bizottság eddig az ellenkező irányba rohant: szabályozáscsökkentéseket javasol a vállalatok számára, az európai zöld megállapodás lerombolását, és a szociális alapoknak a „védelem” nevében a fegyvergyártókhoz való csatornázására való rögzülést. A Baloldal frakció számára az Európai Parlamentben egy másik Európa lehetséges.

EP Baloldal frakció

Tel-avivi látogatásán Milei megerősíti Izrael támogatását, és kijelenti: Marx „sátáni”

Harmadik izraeli útján Milei biztonsági megállapodásokat írt alá, énekelt, és beszédeiben Marxot „sátáninak” nevezte. Nyugat-ázsiai tevékenységei együttesen többet tesznek ki egy egyszerű hivatalos látogatásnál.

Javier Milei szélsőjobboldali argentin elnök háromnapos látogatást tett Izraelben a függetlenség napja alkalmából. Látogatása során Isaac Herzog izraeli elnök Jeruzsálemben adományozta Mileinek a legmagasabb kitüntetést, amelyet országa polgári személynek adományozhat: az Elnöki Becsületérmet.

„Üzenete határokon és generációkon átívelt: egy erkölcsi, emberiességről szóló üzenet, amely az erkölcsi iránytű helyes beállításáról, a fájdalom mélységének felismeréséről és a vigasz nyújtásáról szól” – mondta Herzog Mileinek.

Ez a „kitüntetés” nem meglepő. Milei nemcsak nyíltan kifejezte támogatását Izrael iránt regionális és globális konfliktusaiban, de valószínűleg Izrael legfontosabb nyugati szövetségesévé vált az Egyesült Államok után.

Az Iszák Megállapodások

Legutóbbi látogatása során Milei aláírta az úgynevezett „Izsák Megállapodásokat” Benjamin Netanjahuval, amelyek kétoldalú kötelezettségvállalásokat vázolnak fel a biztonság (beleértve a hírszerzési együttműködést), a diplomácia, a kereskedelem, a kultúra és még az oktatás területén is.

A többdimenziós megállapodás tartalmaz egy technológiai együttműködési részt is, amely magában foglalja a mesterséges intelligenciával kapcsolatos együttműködést, modellfejlesztést és szakemberképzést. Közös álláspontot is kialakítottak a nemzetközi fórumokon való részvételhez, valamint a gazdasági nyitás neoliberális politikájának előmozdításához.

Milei szerint az Izsák Megállapodások – amelyeket az Ábrahám Megállapodások (amelyeket 2020-ban írt alá Izrael és több arab ország) inspiráltak – arra törekszenek, hogy „egyesítsék az erőfeszítéseket a terrorizmus, az antiszemitizmus és a kábítószer-kereskedelem elleni küzdelemben, nyílt meghívással minden olyan nemzet számára, amely osztja ezeket az értékeket és kíván csatlakozni.”

Látogatása során Milei az Irán elleni háború közepette is kifejezte Tel-Aviv támogatását azáltal, hogy Irán Iszlám Forradalmi Gárdáját és a Kudszi Erőt terrorszervezeteknek minősítette. Ezek az intézkedések a már megtett lépéseken felül történtek, mint például, hogy április 2-án kiutasította Irán legfelsőbb diplomatáját, Mohszen Soltani Tehranit Argentínából.

Emellett Milei ígéretet tett egy közvetlen légijárat megnyitására a két ország között, amely – mint mondta – reményei szerint elősegíti a köztük lévő szorosabb kapcsolatokat: „Novembertől megkezdi működését az első közvetlen légijárat Buenos Aires és Tel-Aviv között, és nemzeteink közelebb kerülnek egymáshoz, mint valaha, elmélyítve a törhetetlen köteléket két ország között, amelyek ott voltak egymásnak, amikor a sors megkövetelte.”

Énekestől szónokig

Milei az Izrael 78. függetlenségi napját megünneplő hivatalos ceremónián is felhívta magára a figyelmet, amikor a nemzet legfelsőbb tisztségviselői előtt elénekelte Nino Bravo „Libre” című dalát több más előadóval együtt.

Emellett Milei meggyújtotta a tizenkét láng egyikét, amely Izrael tizenkét törzsét szimbolizálja. Itt Milei megerősítette szándékát, hogy az argentin nagykövetséget Izraelben Tel-Avivból Jeruzsálembe helyezi át, amit az argentin diplomácia történelmileg mindig is ellenzett, Izrael kérései ellenére.

Miközben kijelentette, hogy „Argentína és Izrael nemcsak partnerek, hanem baráti nemzetek is”, Milei egyértelműen teológiai és misztikus hangnemben fogalmazva kijelentette, hogy a makkabeusok megtanították neki Isten kegyének fontosságát: „Tőlük tanultuk, hogy a csatatéren aratott győzelem nem a katonák számából fakad, hanem a mennyből jövő erőkből” – jelentette ki az elnök, majd kategorikusan hozzátette: „A fény mindig diadalmaskodik a sötétség felett.” Ezt az idézetet úgy értelmezték, mint utalást az aktuális háborúra, amelyben Izrael részt vesz.

Úgy tűnik, hogy az argentin elnök vallási kérdések iránti újonnan felfedezett érdeklődése látogatása során is folytatódott. A Bar-Ilan Egyetem díszdoktori címet adományozott neki. Milei előadói beszédében egészen odáig ment, hogy a marxizmust egy „sátáni elméletnek” nevezte, amely szemben áll a „zsidó-keresztény értékekkel”. Taps közepette Milei azt állította, hogy Marx „sátánista” volt – egy olyan kijelentés, amelyet a világ tudósai erősen kritizáltak, hangsúlyozva, hogy Marx ateista volt, vagyis Milei állításai (akitől politikába lépése előtt professzorként tevékenykedett) nélkülözik a történeti és intellektuális alaposságot.

Végül Milei ellátogatott a Siratófalhoz, ahol imádkozott, mielőtt a Ben Gurion repülőtérre indult volna, hogy visszatérjen Argentínába. Milei izraeli tevékenységei összességében nemcsak egyértelmű igazodást mutatnak Izrael külpolitikájához, hanem egy kísérletet is arra, hogy minden lehetséges módon (legyen szó éneklésről vagy előadások tartásáról) ideológiailag igazolja annak a geopolitikai szektornak a felsőbbrendűségét, amely mögé az argentin végrehajtó hatalmat pozicionálta.

Ezt a politikai szellemiséget valószínűleg maga az argentin elnök fogalmazta meg a legegyértelműbben:

„Nem fogunk tudni együtt élni bizonyos kultúrákkal” – egy olyan kijelentés, amely ellentmondásos reakciókat váltott ki hazájában, hogy a jobboldali libertárius Javier Milei pontosan mit is értett ezalatt.

forrás: Peoples Dispatch

Az STUC nemet mond Starmer hadigazdaságára

Az STUC (Skót Szakszervezeti Kongresszus) ma a háborús kiadások növelése ellen szavazott, és megígérte, hogy kampányolni fog azért, hogy a pénzt ehelyett a közszolgáltatásokba fektessék.

Egy összevont indítvány, amely felszólítja az általános tanácsot, hogy dolgozzon együtt a TUC-ban (Szakszervezeti Kongresszus) lévő elvtársakkal annak érdekében, hogy megfordítsák Keir Starmer miniszterelnök „hadigazdaság” kiépítésére vonatkozó terveit – amely a fegyverkezési kiadásokat a következő évtizedben a GDP 3%-ára emelné –, a Kongresszus utolsó napján, Dundee-ben elfogadásra került.

Hasonló indítványokat az elmúlt két évben elutasítottak, többek között a GMB és a Prospect szakszervezeteinek az ágazatban lévő munkahelyekkel és tanulószerződéses képzésekkel kapcsolatos aggályai miatt.

A vitában ezek a szakszervezetek egyértelművé tették, hogy ezek az aggályok nem szűntek meg.

Az aberdeeni TUC-ból Fred Baer azonban arra figyelmeztetett, hogy az ágazat „semmi más célból nem létezik, mint hogy elpusztítsa az emberi életet és az emberi munka termékeit.”

Azt mondta: „Megértem, hogy vannak olyan tagszervezeteink, amelyek ebben az ágazatban dolgozó elvtársakat képviselnek, de ugyanígy a tengeri kitermésben érdekelt szakszervezetek is megértik, hogy el kell távolodnunk a fosszilis tüzelőanyagoktól, méghozzá úgy, hogy az emberek ne veszítsék hirtelen a megélhetésüket.”

„Itt az ideje megérteni, hogy a fegyveripar maga romlott, és azt kell szorgalmaznunk, hogy alternatív munkahelyekbe fektessenek be.”

A fegyverkezés gazdasági érveivel vitatkozva így folytatta: „Minden font, amit fegyverekre költünk, csak feleannyi munkahelyet teremt, mint minden font, amit oktatásra, egészségügyre és környezetvédelemre költünk.”

„Más szóval minden font, amit elpazarolunk erre a fegyverkezési gyakorlatra, aktívan munkahelyekbe kerül, és zsugorítja a gazdaságot ahhoz képest, mintha ezt a pénzt inkább a közszolgáltatásainkba és infrastruktúránkba fektettük volna.”

A szavazás után az összevont indítvány 625 szavazattal 512 ellenében elfogadásra került, az aberdeeni TUC titkárának és békeaktivista Kate Ramsden „nagy örömére”.

Ezt követően a Morning Star-nak elmondta: „Ez a fontos indítvány összhangba hoz minket a TUC-vel. Ezzel a döntéssel a küldöttek megerősítették, hogy a háború és a mögötte álló gazdasági erők soha nem lehetnek a mi osztályunk érdekei.”

„Egyértelmű üzenetet küldtünk a kormánynak a skót szakszervezeti mozgalom részéről: ellenezzük a védelmi kiadások növelését, amely a közszolgáltatásokban dolgozó tagjaink és az azokra utalt emberek rovására megy.”

„Ezt minden küldöttnek üdvözölnie kell a teremben.”

forrás: Morning Star

A mexikói balesetben meghalt amerikai tisztek a CIA-nak dolgoztak

Két amerikai tiszt, akik a hétvégén Észak-Mexikóban egy droglaboratórium lerombolásáról visszatérőben bekövetkezett járműbalesetben életüket vesztették, a CIA-nak dolgoztak – egy amerikai tisztviselő és két másik forrás szerint.

Két mexikói nyomozó is meghalt a balesetben, ami a mexikói hatóságok szerint akkor történt, mert a konvoj egy olyan akcióból tért vissza, amelynek során bűnözői csoportok kábítószer laboratóriumait semmisítették meg.

Az amerikai és mexikói tisztviselők nyilvános beszámolói között ellentmondások vannak azzal kapcsolatban, ami történt; a szakértők szerint ez rávilágít az Egyesült Államok fokozott szerepvállalására a titkos műveletekben Mexikóban és a régióban.

A CIA részvételét kedden erősítette meg a három forrás.

Azt, hogy az amerikai tisztek a CIA-nak dolgoztak, korábban a The Washington Post is jelentette.

Az incidens újra fellobbantotta a vitát az Egyesült Államok mexikói biztonsági műveletekben való részvételének mértékéről, miközben Claudia Sheinbaum mexikói elnök szélsőséges nyomással néz szembe az Egyesült Államok részéről.

Donald Trump elnök kormánya fellépett a kartellek ellen, és agresszívabb álláspontot képvisel Latin-Amerikával szemben, mint bármely más amerikai vezető a közelmúlt történelmében.

Ez magában foglalja az Egyesült Államok Venezuelával szembeni halálos kimenetelű, illegális és provokáció nélküli támadását, amelynek során Nicolás Maduro venezuelai elnököt és Celia Flores first ladyt elrabolták, a Kubába irányuló olajszállítmányok blokádját, valamint közös katonai műveletek indítását Ecuadorban, amely szintén a bűnözési erőszaktól sújtott ország.

A CIA-tiszteket kezdetben amerikai nagykövetségi személyzetként azonosította Ron Johnson, az Egyesült Államok mexikói nagykövete, aki maga is korábbi CIA-alkalmazott.

A nagykövetség, a Külügyminisztérium és a CIA nem kívánt nyilatkozni.

Sheinbaum elnökasszony közölte, hogy nem tud semmilyen közös műveletről Chihuahua kormánya és az Egyesült Államok között, annak ellenére, hogy jelentések szerint a mexikói hadsereg is részt vett a laboratórium elleni rajtaütésben.

Keddi sajtótájékoztatóján azt mondta, nem tudja, hogy a tisztek a CIA-hoz tartoztak-e, de elismerte, hogy az állami tisztviselők és az Egyesült Államok „együtt dolgoztak”.

forrás: Morning Star

Robin Hood, a radikális legenda visszaszerzése

A szélsőjobb adócsaló arisztokrataként próbálja kisajátítani Robin Hoodot. Judy Cox egy osztályharcos eredetet vizsgál

Elon Musk megpróbálja kisajátítani Robin Hoodot a MAGA-jobboldal számára. Robin szerinte nem a gazdagoktól vett el, hogy a szegényeknek adja – a tisztességtelen adók ellen tiltakozott.

Musk még egy émelyítő, mesterséges intelligencia által generált videót is közzétett, amelyben ő maga Robin Hood.

Igen, Robin visszaszerezte a szegényektől adók formájában ellopott vagyont – de csak azért, mert az egyenesen a brutális, felfuvalkodott arisztokrácia kasszájába került.

Robin története az osztálykonfliktus története, a közös földek védelméről és a jogtalanságtól és az elnyomástól való felszabadulásról szól.

Robin először a 12. századi feljegyzésekben tűnik fel. De a legenda igazán Wat Tyler 1381-es lázadása után terjedt el. Tyler felkelése arra kényszerített egy királyt, hogy tárgyaljon egy csapat közemberrel – mielőtt bérgyilkosokat küldött volna, hogy meggyilkolják őket.

A törvényen kívüliek akkoriban virágoztak, amikor a nemesség birtokolta az erdőket. Az arisztokraták kivágták a fákat palotákhoz és hadihajókhoz, állatokat vadásztak – és felakasztották az éhező orvvadászokat.

Robin Hood balladáit a 14. és 15. században énekelték. Arról szólnak, hogyan ássák alá Robin és törvényen kívüli társai a társadalmi rendet azzal, hogy állami tisztviselőknek álcázzák magukat, kirabolják az egyházi embereket, és kiszabadítják a halálra ítélt foglyokat, valamint a házasságra kényszerített nőket.

A híres balladában, A Lyttell Gest of Robyn Hode-ban Robin lefekteti osztálytudatos útmutatóját a törvényen kívüli léthez. Hagyják békén a gazdálkodókat, tanácsolja –

„De ezeket a püspököket és érsekeket / Megveritek és megkötözitek / És a nottinghami főseriffet / Tartsátok észben.”

Amint Stephen Thomas Knight történész rámutat, „A geszta hatalmas lopást szorgalmaz az egyháztól, valamint polgári lázadást és egy megfelelően kinevezett seriff meggyilkolását.”

Robint és a legendához kapcsolódó alakokat – Little John-t, Tuck testvért és Marian kisasszonyt – egész Angliában ünnepelték a zabolátlan májusi játékokban. Ezek a szexuális szabadságot és a tekintély elleni dacot ünnepelték.

Robin Hood szimbolikus radikalizmusa gyakran csapott át valódi lázadásba. 1555-ben a skót parlament valóban betiltotta a Robinnal kapcsolatos ünnepségeket – de nem járt sikerrel.

1516-ban Edinburgh-ban inasok jöttek össze „a Robin Hood-i régi gonosz módra”. Választottak egy vezetőt, mint „Engedetlenség Urát”, és átrohantak a bírák mellett, a városkapun át egészen a Castle Hill-ig. Itt megtagadták a szokásos bérek elfogadását.

A kapitalizmus születését jellemző forradalmi felfordulások idején Robin legendája kifejezte a közös földek bekerítése és a politikai zsarnokság elleni undort.

1795-ben Joseph Ritson radikális, William Blake költő barátja megírta híres életrajzát, The Life of Robin Hood címmel, amelyet a 19. század folyamán újranyomtattak.

Ritson Robinja „olyan ember volt, aki egy barbár korban és egy összetett zsarnokság alatt a szabadság és függetlenség szellemét mutatta fel, ami a köznép számára kedvessé tette őt, akiknek ügyét védte – mert a zsarnoksággal szembeni minden ellenállás a nép ügye.”

1817-ben John Keats költő Robint és Marian-t idézte meg, hogy elítélje a háborút és a természet árucikké tételét, ezt írva:

„És ha Robint kidobják / Hirtelen gyepes sírjából / És ha Marian-nak ismét / Meg lehetnének erdei napjai / Sírna, ő pedig megőrülne / Esküdne, minden tölgyfájáért / Melyek a hajógyárak csapásai alatt hulltak / Elrohadtak a sós tengereken / Ő sírna, hogy vadméhei / Nem zümmögtek neki – furcsa! hogy méz / Nem szerezhető kemény pénz nélkül!”

Robint azok is felhasználták, akik egy új brit nacionalizmust építettek.

Walter Scott regényíró Robint egy tisztességes angolszászként ábrázolta, aki a normann hódítókkal küzd meg.

Robin a nemesi származású Locksley grófjává vált, ahogy az oldalakról a filmvászonra lépett.

Talán a legbefolyásosabb filmbeli megjelenítés Errol Flynn 1938-as filmje volt, amelyben Robin atletikusan verekszik a normann ellenséggel, amelynek divatja és építészete határozottan fasisztának tűnik.

Az 1950-es évek tévésorozatának Robinját, amelyet az FBI elől menekülő amerikai kommunisták írtak, visszaszerezte a radikális Robint.

Még Kevin Costner unalmas Robinja vagy Russell Crowe goromba Robinja sem tudta elpusztítani a tekintély elleni lázadó legendáját és egy jobb világ szimbólumát.

forrás: Socialist Worker

Petro közölte, hogy feljelentést tesz ecuadori kollégája, Daniel Noboa ellen

A döntés a két ország közötti egyik legjelentősebb diplomáciai és vámvitája idején születik.

Daniel Noboa ecuadori elnök tovább fokozta a feszültséget országa és északi szomszédja között. A jobboldali kolumbiai Semana magazinnak adott interjújában Noboa Petrót tette felelőssé a feszültségekért, kijelentette, hogy sokkal jobban együtt tudna működni a jobboldali elnökjelölttel, Paloma Valenciával, és arra utalt, hogy a hivatalban lévő kolumbiai elnök ecuadori látogatása során drogdílerekkel forgott egy környezetben.

Noboa állította: „[Petro] találkozott a Polgári Forradalom párt tagjaival, és ezen tagok némelyikének köze van Fitóhoz. Hogy személyesen találkozott-e Fitóval, azt ebben a pillanatban nem tudnám megmondani. De mondjuk úgy, hogy ugyanabban a csoportban és ugyanazon a környéken volt.”

A Polgári Forradalom párt az ország legfőbb ellenzéki ereje, Fito pedig az egyik leghatalmasabb ecuadori drogbanda, a Los Choneros hírhedt vezetője.

Petro válasza azonnali volt: „Úgy döntöttem, hogy bűnvádi feljelentést teszek Noboa elnök ellen rágalmazásért. Noboa adta ki a parancsot – ahogyan kellett is –, hogy az ecuadori hadsereg éjjel-nappal mindenkor járőrözzen Mantában, ahová a beiktatása napján mentem, amelyen részt vettem, és ahol lenézően bánt velem, pusztán azért, mert kértem Jorge Glas politikai fogoly, kolumbiai állampolgár, Ecuador Köztársaság volt alelnökének szabadon bocsátását. Jorge Glast súlyos alultápláltság körülményei között tartják fogva, és kértem Noboát, hogy adja át őt Kolumbiának.”

Továbbá a kolumbiai elnök tisztázta a Spanyolországban tartott progresszív elnökök csúcstalálkozóján: „Nemcsak az ecuadori hadsereg kísért el Mantába, hanem a kolumbiai biztonsági erők kísérete is, akik eskü alatt tanúskodhatnak, rajtuk kívül más tanúk is vannak azon a helyen, ahol a könyvem írása közben tartózkodtam. Nem tudom, hogy Ecuadorban bárhová menni kétes üzelmek gyanúját vonja-e maga után. Manta egy gyönyörű hely, amelyet érdemes meglátogatni. A kolumbiai sajtó kiment oda, ahol tartózkodtam, és nem talált sem luxust, sem extravaganciát, sem bizarr birtokokat – csak egy faházat, amely kellemes hely volt tengerre néző kilátással.”

Egy válság, amelynek vége nem látszik

A konfliktus Bogotá és Quito között nem új keletű. A múlt hónapban vámvita tört ki a két ország között. Noboa vámot vetett ki a kolumbiai termékekre, amelyet gyorsan 100%-ra emelt. Az ecuadori kormány azzal indokolta döntését, hogy a kolumbiai kormány nem tesz meg minden szükséges lépést a kokain Ecuadorba irányuló áramlásának megállítására.

Petro válasza kezdetben magában foglalta az ecuadori termékekre kivetett vámok emelését és annak állítását, hogy nem igaz, miszerint Kolumbia nem tesz lépéseket a drogdílerek ellen. Továbbá azzal vádolta Noboát, hogy „átadta a határt a maffiának”, ami tovább súlyosbított egy olyan helyzetet, amelyet többek között Kolumbia ismételt kérése vezérelt Jorge Glas (RC) volt ecuadori alelnök – akit korrupcióért ítéltek el, és akit Petro „politikai fogolynak” tart – szabadon bocsátása érdekében.

Noboa tagadta, hogy Glas politikai fogoly lenne, és azt közölte a sajtóval, hogy nagyon nehéz lenne megoldani a válságot – amely odáig fajult, hogy mindkét ország visszahívta nagykövetét – Petro kormányával, ezért megvárja egy új kormány hivatalba lépését a kapcsolatok normalizálásához.

Bogotá részéről arra utaltak, hogy a közelmúltbeli válság hátterében Álvaro Uribe volt kolumbiai elnök, egy szélsőjobboldali politikus áll, aki a kolumbiai Külügyminisztérium szerint éppen akkor járt Ecuadorban, amikor a kolumbiai termékekre kivetett 100%-os vámemelés életbe lépett: „Tavaly szerdán is ott volt, és másnap már ki is vetették a 100%-os vámokat. Úgy gondolom, ezek nagyon különös egybeesések, amelyekre fel akartam hívni a figyelmüket” – mondta María Antonia Velasco, Kolumbia ecuadori nagykövete.

Így a vita láthatóan tovább éleződik egy súlyos biztonsági válság közepette, amely Ecuadort sújtja, és amelynek északi határvidéke viseli a vámkonfliktus terheinek nagy részét, ami hatalmas veszteségeket okozott az ecuadori és kolumbiai kereskedőknek.

Petro részéről ezzel a válsággal egy elnökválasztási évben néz szembe, amelyben potenciális utódja, Iván Cepeda reméli folytatni a jelenlegi kormány reformista és progresszív útját. Az ellenzék azonban – különösen a Demokratikus Központhoz (Uribe vezette párt) közel állók – megpróbálta kihasználni az ecuadori válságot: elnökjelöltjük, Paloma Valencia kijelentette, hogy hivatalba lépése első napján felhívja Daniel Noboát a válság megoldása érdekében.

forrás: Peoples Dispatch

A kirekesztés architektúrája: A migrációhoz való jog elleni globális offenzíva

Míg a különböző országok gazdaságát a bevándorlók munkája tartja fenn, a bevándorlási politika „ICE-osodása” szerte a világon bűncselekménnyé nyilvánítja a létezésüket.

Az Egyesült Államok Bevándorlási és Vámügyi Végrehajtó Hivatalának (ICE) amerikai repülőtereken végrehajtott rajtaütéseitől a vitatott Visszatérési Rendelet Európai Unióbeli jóváhagyásáig a világ a bevándorlási politikák „ICE-osodásának” tanúja. Ezt az „ICE-osodást” a határok externalizációja (kiszervezése), a hosszadalmas fogvatartás és az irreguláris személyek bűnözővé nyilvánítása jellemzi, ami példátlan emberi jogi válságot generál, amely már halálos áldozatokhoz és nemzetközi szervekhez benyújtott panaszokhoz vezetett.

Paradox módon ez a szigorítás abban az időszakban történik, amikor a migráció életbevágóbb, mint valaha a globális pénzügyi stabilitás szempontjából. Míg a globális jobboldal falakat emel (fizikaiakat és jogiakat egyaránt), addig a globális Dél országaiba irányuló hazautalások 2024-ben elérték a 905 milliárd amerikai dollárt, messze meghaladva a közvetlen külföldi befektetéseket (FDI) ezen országok közül sokban. Egy paradoxonnal állunk szemben: sok nemzet gazdasága függ a bevándorlók erőfeszítéseitől, mégis a globális politika arra irányul, hogy megfossza őket méltóságuktól.

Chile: a visszalépés José Antonio Kast alatt

Chilében José Antonio Kast elnök teljesítette egyik legagresszívabb kampányígéretét: felfüggesztette 182 000 bevándorló regularizációját. Ezt a folyamatot, amelyet a volt elnök, Boric indított el, azon személyek integrációját célozta, akik már teljesítették az állami követelményeket, beleértve a biometrikus adatok és a lakcímek leadását. A Migráns Akció Mozgalom figyelmeztet ennek a „sikertelen regisztrációs” politikának a veszélyére, amelyen keresztül több ezer ember van most már teljesen azonosítva és követhető egy olyan kormány számára, amely megfogadta, hogy kiutasítja őket. Rámutat arra is, hogy a bevándorlást a káosszal összekötő új hivatalos narratíva ellenére a gazdasági valóság ellentmond ennek a diskurzusnak: a bevándorló népesség a chilei GDP 10 %-ához járul hozzá.

Argentína és Milei DNU-ja

2025 májusában Javier Milei szélsőjobboldali kormánya véget vetett Argentína bevándorlókat befogadó hagyományának egy Szükségesség és Sürgősség Rendelettel (DNU), amely korlátozza a külföldiek hozzáférését az alapvető közszolgáltatásokhoz, mint az egészségügy és az oktatás, miközben veszélyes diszkrimináció lappang a háttérben.

A DNU használatával Milei megkerülte a törvényhozási vitát, hogy a szisztematikus gyanú politikáját kényszerítse ki. Argentína, egy olyan ország, amely a migrációs áramlatokra épült, most azt látja, hogy az egészségügyhöz való jog a tökéletes dokumentációtól függő kiváltsággá változik, összetörve azt a modellt, amely évtizedekig meghatározta a nemzetet.

A CECOT leleplezi El Salvador szerepét az emberi jogi jogsértésekben

A 250 venezuelai közül tizennyolcan, akiket illegálisan tartottak fogva a Terrorelhárítás Központjában (CECOT), hivatalos panaszt nyújtottak be az Emberi Jogok Amerikai Bíróságához (IACHR). Őket tárgyalás nélkül szállították át az Egyesült államokbeli bevándorló fogdákból a CECOT-ba, állítólagosan rendkívül veszélyes, salvadori származású bandatagokkal együtt, egészen 2025 júliusi szabadon bocsátásukig és Venezuelába történő hazaszállításukig. Ez ráadásul nem egy jogi hiba beismerése volt, hanem a Nicolás Maduro és Donald Trump kormányzat közötti diplomáciai tárgyalások eredménye, El Salvador kormányának részvétele nélkül, amelynek intézkedései megerősítik azt az érvet, hogy egy olyan rendszer alakult ki, amely a migráció üldözését üzletté változtatta, amelyben az országok erőforrásokat és politikai legitimitást kapnak cserébe a bevándorlók területen kívüli bebörtönzésének kezeléséért, az emberi mobilitást geopolitikai alkufolyamat eszközévé téve.

Mexikó és panasz az ICE halálossága ellen

Claudia Sheinbaum, Mexikó elnöke határvonalat húzott az ICE intézményes erőszakával szemben. A mexikói kormány bejelentette, hogy az IACHR elé viszi azon mexikói állampolgárok eseteit, akik őrizetben vagy műveletek során haltak meg, amelyek jelenleg összesen 14 áldozatot tesznek ki.

Az állandó diplomáciai panaszok ellenére az Egyesült Államok Külügyminisztériumának válaszai kitérőek voltak. A keményvonalas retorika átitatta a műveleti erőket, ami olyan eljárásokhoz vezetett, ahol a bevándorló élete másodlagos a fogvatartás céljához képest. Mexikó azt szeretné elérni, hogy ezeket a műveleteket ne tekintsék többé belső biztonsági akcióknak, hanem szisztematikus emberi jogsértésekként ítéljék meg őket.

Európa és a „Visszatérési Rendelet”

Európában a történelmének legjobboldalibb parlamentje ratifikálta a Visszatérési Rendeletet, egy szabálygyűjteményt, amely az európai liberális értékek feladását jelenti.

A legfontosabb pontok:

  • Visszatérési központok: A fogvatartás kiszervezése nem EU-tag országokba, átláthatatlan felügyelettel.
  • 24 hónapos fogva tartások: Az irreguláris helyzetű személyek fogvatartásának meghosszabbítása akár két évig.
  • Jogok megvonása: Szociális juttatások megszüntetése és életre szóló belépési tilalmak.
  • Szövetségek emberi jogi jogsértésekkel vádolt kormányokkal: A kitoloncolásokat olyan rezsimű országokkal fogják tárgyalni, mint a tálibok Afganisztánban.

Olyan szervezetek, mint a PICUM, figyelmeztetnek a „jogi fekete lyukak” létrejöttére, valamint az olyan gyakorlatok beépülésére, mint a tömeges razziák és kitoloncolások, amelyek Trump ICE-stílusú megközelítését jellemzik, azzal indokolva, hogy a kiutasítási parancsoknak csak 20%-át hajtják végre ténylegesen.

Az összeomlás az Egyesült Államokban: ICE a repülőtereken

2026 márciusában az ország a Belbiztonsági Minisztérium (DHS) részleges leállásával szembesült a bevándorlás végrehajtásával kapcsolatos költségvetési viták miatt. Ez oda vezetett, hogy ICE-ügynökök vették át a repülőterek biztonságát a Közlekedésbiztonsági Hivatal (TSA) ügynökeinek lemondását követően. Az ICE mostantól minden utazó első kapcsolattartójaként működik, elmosva a határt a repülőtéri biztonság és az etnikai-faji üldözés között.

A bevándorlógazdaság: a figyelmen kívül hagyott valóság

Míg a globális jobboldal az ellenségeskedést szorgalmazza, a 2024-es adatok egy elkerülhetetlen gazdasági valóságot tárnak fel. Az alacsony és közepes jövedelmű országokba (LMIC-k) irányuló hazautalások elérték a 656 milliárd amerikai dollárt.

Olyan országokban, mint Tonga (a GDP 41%-a), Tádzsikisztán (39%) és Nicaragua (27%), a migráció a gazdaság egyik mozgatórugója a hazautalásoknak köszönhetően.

Mexikó és India esetében 120 milliárd dollárt, illetve 66 milliárd dollárt kaptak. Ezek a számok messze meghaladják a fogadó országoknak nyújtott Hivatalos Fejlesztési Támogatást (ODA).

A kapitalizmus kétségtelenül felismeri fontosságukat és kizsákmányolja őket: a bevándorlóknak minden egyes hazautalás után díjat kell fizetni (globális átlag 6,4%) .

Az újonnan kezdődött 2026-os év tájképe azt mutatja, hogy egy mélyreható globális változással állunk szemben – és nem a jobbik fajtával. Az ICE-műveletek során bekövetkezett halálesetek és az EU új jogi keretei egy olyan világot alakítanak ki, ahol az emberi mobilitást soha nem látott szinten kriminalizálják. Ez a globális szélsőjobboldal sikerét követi abban, hogy ideológiáját a jogi és politikai keretekbe kényszerítse, egy stratégián keresztül, amely a bevándorló munkások életének bizonytalanná tételére irányul; azok életéről van szó, akiket a hazautalásaik és fogyasztásuk utáni díjakon keresztül erőforrásokért kizsákmányolnak, mégis üldözik őket, és korlátozzák jogaikat azokban az országokban, ahol termelnek.

Ami a bevándorlást illeti, olyan erőkkel állunk szemben, amelyek el akarják temetni az egyetemes emberi jogok fogalmát, pontosan úgy, ahogyan a nemzetközi joggal és a szabályokon alapuló világrenddel is teszik.

Írta: Carmen Navas Reyes venezuelai politológus. Mesterfokozata van az Emberi Fejlődés Ökológiájából (UNESR). Jelenleg latin-amerikai tanulmányokból doktorál a venezuelai Rómulo Gallegos Latin-amerikai Tanulmányok Központja Alapítványnál (CELARG). Tagja a Tricontinental Társadalomkutató Intézet Nemzetközi Tanácsadó Testületének.

forrás: Globetrotter