Antiimperializmus

Nicolás Maduro nem bűnös

Ezen ügy következményei messze túlmutatnak Venezuelán. A Nicolás Maduro és Cilia Flores elleni egész eljárás azzal fenyeget, hogy az amerikai bírósági rendszert globális és korlátlan joghatósággal rendelkező rendszerré teszi.

A venezuelai elnök, Nicolás Maduro nem bűnös. Ez a jog és a tény állítása, mivel Madurót semmilyen bűncselekményben nem ítélték el. Minden ellene felhozott vádpontban ártatlannak vallotta magát, és az Egyesült Államok által tett vádak pontosan azok maradnak: vádak. Az ártatlanság vélelme – amelyet az Egyesült Államok alkotmánya és a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 14. cikke is elismer – értelmében a bizonyítási teher teljes egészében a vádlón nyugszik. Nem Madurónak kell ártatlanságát bizonyítania, hanem az Egyesült Államok kormányának kell bűnösségét bizonyítania.

2026. január 3-án az Egyesült Államok erői illegálisan behatoltak Venezuelába, célpontokat támadtak Caracasban és környékén, elfogták Maduro elnököt, feleségét és egy választott tisztségviselőt, Cilia Florest, és az Egyesült Államokba szállították őket. Két nappal később Maduro megbilincselve és sérülten jelent meg egy manhattani szövetségi bíróság előtt. „Ártatlan vagyok. Nem vagyok bűnös” – mondta a bíróságnak. Mindkét vádlott ártatlannak vallotta magát, és jelenleg Brooklyn-ban vannak bebörtönözve, miközben arra a tárgyalásra várnak, amelyet ideiglenesen 2027 júniusára tűztek ki.

A Maduro elleni vádak

Az Egyesült Államok azt állítja, hogy Maduro részt vett kokain behozatalára, géppuskák és pusztító eszközök birtoklására, valamint a Washington által terrorista csoportoknak minősített szervezetekkel való együttműködésre irányuló összeesküvésekben. Ezek a vádak egy olyan vádiratból fejlődtek ki, amelyet Donald Trump első elnöksége idején, 2020 márciusában jelentettek be. Az ügy jelentősen kibővült, miután Madurót egy negyedik, felülíró vádiraton keresztül elrabolták. A vádirat azonban nem a bíróság előtt tesztelt bizonyíték. Ez egy ügyészek által készített dokumentum, amelyet egy nagyesküdtszéki eljáráson hagytak jóvá, ahol a védelem rendszerint nincs képviselve, és nem engedik meg számára, hogy megkérdőjelezze a kormány előadását.

A vád jelentős mértékben arra az elképzelésre támaszkodik, hogy Maduro az úgynevezett Cartel de los Soles-t, azaz a Napok Kartelljét irányította. De még a venezuelai kormánnyal mélyen ellenséges szervezetek is elismerik, hogy ez nem kartell a hagyományos értelemben. A nevet régóta gyűjtőfogalomként használják különböző, állítólag bűncselekményekben érintett venezuelai tisztségviselőkre, jóval azelőtt, hogy Maduro a politikai életbe lépett. Nem ír le olyan szervezetet, amelynek bizonyított tagsága, parancsnoki struktúrája, központja vagy hatásköri láncolata lenne, összehasonlítva például Mexikó Sinaloa Kartelljével. Amikor Washington 2025-ben a Cartel de los Soles-t külföldi terrorista szervezetnek minősítette, az Associated Press megjegyezte, hogy az „nem önmagában egy kartell”.

Ez azért fontos, mert a vád nyelvezete végzi politikai munkájának nagy részét. Az egyéni korrupciós cselekményekre vonatkozó állításokat egy egységes szervezet képévé állítják össze, a szervezetet aztán a venezuelai államnak tulajdonítják, és mindennek, amit állítólag bárki tett e laza hálózaton belül, a felelősséget Maduróra hárítják. A vádiratnak még mindig bizonyítania kell, hogy Maduro tudatosan csatlakozott a konkrétan vádolt összeesküvésekhez. Az állam feletti politikai hatalom, amelyben bűncselekmények történnek, önmagában nem állapítja meg azokért a bűncselekményekért való személyes büntetőjogi felelősséget.

Az ügy halva született

Venezuela nem jelentős kokalevél- vagy kokaintermelő. A fő kokaintermelő országok továbbra is Kolumbia, Peru és Bolívia. Venezuelát tranzitterületként használták, különösen a szomszédos Kolumbiából származó kokain esetében. De egy országon való átutazás nem bizonyítja, hogy annak elnöke irányítja a forgalmat, és nem támasztja alá Venezuela extravagáns politikai képét sem, mint az Egyesült Államokba érkező kábítószerek központi forrását. Az amerikai Kábítószer-ellenes Hivatal saját 2025-ös fenyegetésértékelése túlnyomórészt a mexikói szervezetekre és azok ellátási láncaira összpontosított. A globális kokainkereskedelem elsősorban az andoki régióban történő termelésen, tengeri exportfolyosókon, Közép-Amerikán és Mexikón keresztül működik, nem pedig egyetlen, állítólag a venezuelai elnöki palotából irányított szervezeten keresztül. A Nemzetközi Büntetőbíróság Venezuelában folyó helyzettel kapcsolatos vizsgálata például a joghatósága alá tartozó állítólagos bűncselekmények vizsgálata. Ez nem Maduro elítélése, és nem hozott ellene egyéni bűnösségi ítéletet.

Várható, hogy az amerikai kormány együttműködő tanúkra támaszkodik, köztük Hugo Carvajal volt venezuelai hírszerzési főnökre és Clíver Alcalá volt tábornokra. Mindkét férfi súlyos bűncselekményekben vallotta magát bűnösnek az Egyesült Államokban. Vallomásaik nem kezelhetők elfogulatlan igazságként. Az együttműködő vádlottak remélhetik, hogy az ügyészek segítésével enyhítést kapnak a büntetésükből. Állításaikat ezért meg kell erősíteni és keresztkérdéseknek kell alávetni. Amíg ez nem történik meg, vallomásaik nem állapítják meg Maduro bűnösségét. Valójában jobb ezeket a vallomásokat saját büntetésük enyhítésére és beszennyezett hírnevük tisztára mosására tett kísérletük bizonyítékaként látni.

Az a körülmény, ahogyan Madurót az amerikai bíróság elé vitték, még mélyebb problémát teremt. Washington nem kért kiadatást megállapodott jogi eljárás útján. Katonai erőt alkalmazott egy másik szuverén országban Venezuela beleegyezése vagy az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának felhatalmazása nélkül. Az ENSZ Alapokmányának 2. cikk (4) bekezdése tiltja az erőszak alkalmazását vagy azzal való fenyegetést egy állam területi integritása vagy politikai függetlensége ellen, szűk kivételektől, például az önvédelemtől eltekintve. Egy kábítószer-bűncselekményekkel vádolt személy letartóztatása nem tartozik e kivételek közé. A nemzetközi jog szakértői az műveletet az erőszak illegális alkalmazásaként írták le, míg Brazília, Mexikó és Kína kormányai is elítélték a venezuelai szuverenitás megsértését.

Maduro ügyvédei azzal érveltek, hogy a vád megsérti a hivatalban lévő államfőt megillető mentességet. Venezuela továbbra is Madurót ismerte el alkotmányos elnökének, amikor az Egyesült Államok elfogta őt – ezt a tényt az Egyesült Államok hallgatólagosan elismeri, amikor Delcy Rodríguezt nevezi megbízott elnöknek. Washington nem feltétlenül tudja kioltani egy másik ország államfőjének nemzetközi jogi státuszát pusztán a diplomáciai elismerés megtagadásával. A védelem ezért a mentesség alapján kérte a vádirat elutasítását, és külön megtámadta a kábítószer-terrorizmus vádpontot, mert hiányzik a megfelelő joghatósági kapcsolat az Egyesült Államokkal. E kérdésekről a szóbeli érvelést 2026 novemberére tűzték ki.

Juan Orlando Hernández volt hondurasi elnök ügye leleplezi Washington állítólagos kábítószer-államok elleni háborújának szelektivitását. Hernández 2014 és 2022 közötti elnöksége idején szoros amerikai szövetséges volt. Hivatalából való távozása után kiadták – nem katonai invázióval rabolták el –, és ugyanabban a New York-i szövetségi körzetben állították bíróság elé, ahol Madurót most vádolják. 2024 márciusában egy esküdtszék háromhetes tárgyalás után bűnösnek találta Hernándezt. Az ügyészek bizonyítékot mutattak be arra, hogy több millió dollárt fogadott el csempészektől, a hondurasi rendőrséggel és katonasággal védte a kokainszállítmányokat, és segített több mint 400 tonna kokaint az Egyesült Államok felé mozgatni. 45 év börtönbüntetésre ítélték. A Maduro elleni állításokkal ellentétben ezeket a vádakat vallomások, keresztkérdések és esküdtszéki ítélet útján tesztelték. Mégis, 2025. december 1-jén Donald Trump elnök kegyelmet adott Hernándeznek és biztosította szabadon bocsátását, azt állítva, hogy a volt elnököt tisztességtelenül kezelték.

Az ellentét aligha lehet árulkodóbb. Trump kegyelmet adott egy volt elnöknek, akinek kokaincsempészetben való részvételét amerikai bíróságon állapították meg, miközben fenyegette, majd végül megszállta Venezuelát, hogy elfogjon egy elnököt, akiről nem hoztak ítéletet. Hernández Washington politikai táborához tartozott; Maduro nem. Az egyiket elítélése ellenére szabadon engedték, míg a másikat jogi ártatlansága ellenére elfogták. Ez az eltérés önmagában nem cáfolja a Maduro elleni vádakat, de lerombolja azt az állítást, hogy Washington következetes aggodalomból cselekedett a kábítószerek miatt. A meghatározó különbség a politikai hovatartozás volt, nem a bizonyítékok ereje.

Ezen ügy következményei messze túlmutatnak Maduro és Cilia Flores konkrét körülményein vagy azok Venezuelára gyakorolt következményein. Ha egy külföldi állam felülírhatja egy másik ország jogrendszerének joghatóságát, olyan vádat követhet, amelyre nincs bizonyíték, és olyan tárgyalást folytathat, amelynek nincs alapja a nemzetközi jogban, az hatékonyan globális és korlátlan joghatósággal rendelkező amerikai bírósági rendszert hoz létre. A világ kormányainak ezzel az üggyel kapcsolatos ambivalenciája ezért riasztó, mivel kockázatot jelent a beleegyezés jelzésére és az ilyen durva túlkapás normalizálására. Ez különösen releváns Mexikó számára, amely már szembesül az Egyesült Államok sorozatos, világos politikai következményekkel járó vádjaival és kiadatási követeléseivel. Maduro tárgyalásának kimenetele fontos precedenst teremthet arra nézve, hogyan bánnak Mexikóval – és más országokkal – hasonló körülmények között.

Nicolás Maduro nem bűnös tehát az egyetlen védhető következtetést fejezi ki ebben a szakaszban. Katonai erő alkalmazásával fogták el, annak az államnak a bíróságai elé állították, amely évek óta a megbuktatására törekedett, és egy politikailag konstruált elmélet alapján vádolták meg, amely még nem élte túl a kontradiktórius vizsgálatot. Ártatlan marad, hacsak és amíg elfogadható bizonyíték nem bizonyítja az ellenkezőjét minden észszerű kétséget kizáróan. A szuverenitás nem dísz, a vádirat nem ítélet, és egy hatalmas állam által kiadott vád nem válik igazsággá csupán azért, mert az az állam rendelkezik a vádlott elfogásához szükséges fegyverekkel.

Írta: Stephanie Weatherbee Brito, a Nemzetközi Népek Gyűlése (IPA) társkoordinátora

és

Vijay Prashad, a Tricontinental Kutatóintézet igazgatója

forrás: BreakThrough News

Kuba: A blokád elleni szavazás már nem elég

Több mint 60 éve a kubai nép olyan amerikai blokád alatt él, amelyet kifejezetten arra terveztek, hogy nélkülözést, éhínséget és kétségbeesést idézzen elő.

Ma ez a politika egy új és rendkívül veszélyes szakaszba jutott.

Kuba gyakorlatilag egy középkori ostromot visel el: a világ legerősebb országának kísérletét arra, hogy egy tízmilliós szigetet megfosson üzemanyagtól és a mindennapi élet fenntartásához szükséges alapvető eszközöktől.

El tudja bárki képzelni, hogy Nagy-Britannia egy hónapig kibírná olaj vagy üzemanyag nélkül? Kuba nyolc hónapja viseli el ezt a helyzetet.

A tömegközlekedés térdre kényszerült. Havanna jelenleg alig több mint 100 járművel üzemeltet buszjáratot, a szükséges 3000 helyett. De ez nem csupán a benzinről szól. Az üzemanyag hajtja az áramtermelést. Nélküle nincs megbízható áram a világításhoz, főzéshez, hűtéshez vagy a víz szivattyúzásához. Az iskolák és kórházak nem tudnak normálisan működni. Az életfenntartó gépek, az újszülöttek inkubátorai, a lélegeztetőgépek és más nélkülözhetetlen orvosi berendezések olyan generátorokra kényszerülnek, amelyekben alig van elég üzemanyag a működéshez.

A jól dokumentált, 148 százalékos csecsemőhalandóság-növekedés mellett, amely 2018 és 2025 között 1800 csecsemő életének elvesztését jelenti, a rákban meghaltak száma jelentősen emelkedett, és ma már meghaladja a napi 70 halálesetet. A gyermekek és fiatalok körében a rák túlélési aránya 85-ről 65 százalékra esett vissza.

Az ENSZ kubai helyi koordinátora is riadót fújt 32 000 veszélyeztetett terhes nő miatt, akik bizonytalan hozzáféréssel néznek szembe a születés előtti ellátáshoz.

Júniusban az Egyesült Nemzetek emberi jogi főbiztosa, Volker Turk figyelmeztetett, hogy „gyermekek halnak meg, mert az orvosok nem férnek hozzá alapvető ellátmányokhoz és gyógyszerekhez”.

Ezért figyelmeztettek az ENSZ szakértői humanitárius katasztrófára, és írták le a történteket „csendes Gázaként”.

Nevezzük ezt a politikát annak, ami: egy egész nép kollektív megbüntetése. Kuba népirtásnak nevezi. Ez barbár, kegyetlen és kiszámított – egy büszke nép lassú megfullasztása abban a reményben, hogy a szenvedés és a kétségbeesés végül politikai változást kényszerít ki.

A Fehér Ház nem csupán Kuba gazdaságát akarja tönkretenni; meg akarja félemlíteni azokat is, akik nemzetközi szolidaritást építenek a népével. Júliusban az amerikai szolidaritási csoportok mellett a CSC-t is megnevezték az amerikai külügyminisztérium „Kuba: A 21. századi kommunizmus fővárosa” című jelentésében, amely azzal vádolta Kubát és a szolidaritási szervezeteket, hogy egy hatalmas, globális Amerika-ellenes összeesküvés részei.

Nem hagyjuk magunkat megfélemlíteni. Erősíteni fogjuk szolidaritásunkat Kubával. És erre lehetőségünk van a héten a TUC Kongresszuson, ha támogatjuk a Cuba Solidarity Campaign (CSC) keretrendezvényét, és megszavazzuk a POA Kuba-határozatot.

A brit szakszervezetek már nagyszerűen válaszoltak az amerikai fenyegetésre.

Több mint 28 szakszervezeti főtitkár írta alá a CSC Sürgős felhívás a békére és szuverenitásra című dokumentumát, ellenezve az amerikai gazdasági hadviselést és a Kubával szembeni fenyegetéseket.

A szakszervezetek határozatokat fogadtak el, lobbiztak a kormánynál, delegációkat küldtek Kubába és támogatták kampányainkat. Rendkívüli gyakorlati szolidaritást is nyújtottak.

A mozgalom egészében lévő szervezetek, régiók és egyéni tagok gyűjtéseket, szponzorált tevékenységeket, felhívásokat és adománygyűjtő eseményeket szerveztek a Cuba Vive Appeal javára.

Együtt több mint félmillió fontot gyűjtöttünk össze, és 14 szállítmányt, összesen 2,5 millió font értékű életmentő gyógyszert, orvosi berendezést és élelmiszert juttattunk el Kubába.

Ünnepelnünk kell ezt a teljesítményt. De soha nem szabad szem elől tévesztenünk azt a felháborító körülményt, amely ezt szükségessé teszi.

Nem kellene olyan felhívásokat működtetnünk, mint a Cuba Vive. A szakszervezeti tagoknak és a brit közönségnek nem kellene pénzt gyűjteniük olyan gyógyszerek pótlására, amelyeket Kuba nem tud megvásárolni, mert a nemzetközi bankok félnek az amerikai büntetésektől.

Nem kellene orvosi berendezéseket átszállítanunk az Atlanti-óceánon, mert az amerikai alkatrészeket tartalmazó gyártók megtagadják eladásukat a kubai kórházaknak.

És a brit szakszervezetektől nem lehet elvárni, hogy humanitárius segítséget nyújtsanak, miközben a saját kormányunk gyakorlatilag semmit sem nyújt.

Több mint három évtizede Nagy-Britannia a világ elsöprő többségével együtt szavaz az ENSZ-ben az amerikai blokád megszüntetésére.

Ez a szavazás számít. De évente egyszer szavazni, majd hazatérni a szokásos ügymenethez, már nem elég.

Ha a brit kormány úgy véli, hogy a blokád helytelen, akkor ennek megfelelően kell cselekednie. Jelentős humanitárius segítséget kell nyújtania Kubának.

Meg kell védenie a brit vállalatokat, bankokat és szervezeteket az amerikai szankciók területen kívüli hatályától.

És egyértelműen elleneznie kell bármilyen amerikai katonai beavatkozást Kuba ellen. Ez egyre sürgetőbbé válik. Az amerikai kormány legfelsőbb hivatalaiból érkező fenyegető és konfrontatív Kuba-ellenes narratíva kérlelhetetlen.

Trump kijelentette, hogy „megtiszteltetés lenne számára elfoglalni Kubát”, számos alkalommal jelezte, hogy Kuba lenne „a következő”, és nyilvánosan azzal fenyegetőzött, hogy egy repülőgép-hordozót helyez el 100 yardra a kubai partoktól.

Marco Rubio külügyminiszter az amerikai szenátus előtt kijelentette, hogy „szeretne rendszerváltást látni Kubában”. Pete Hegseth hadügyminiszter pedig figyelmeztetett, hogy az Egyesült Államok „felkészült minden eshetőségre” Kubával kapcsolatban az illegálisan megszállt guantánamói haditengerészeti bázisra tett látogatása során.

Ezért olyan fontos a TUC Kongresszus 76. Kuba-határozata. Arra szólítja fel a brit kormányt, hogy ellenezze az amerikai beavatkozást és nyújtson humanitárius segítséget Kubának, valamint támogassa a CSC kampányait és felhívásait.

Sürgetem a küldötteket, hogy elsöprő többséggel támogassák.

De ahogyan a brit kormánytól is azt kérem, hogy tegyen többet, mint az éves ENSZ-szavazás leadása, úgy a küldötteket is arra kérem, hogy ne tekintsék a határozat elfogadását felelősségünk végének sem.

Vigyék vissza szakszervezeteikbe, régióikba és szervezeteikbe. Gyűjtsenek pénzt a Cuba Vive javára. Csatlakozzanak a CSC-hez. Hívjanak meg előadókat. Csatlakozzanak delegációinkhoz és szolidaritási brigádjainkhoz. Írjanak képviselőknek. Követeljenek kormányzati fellépést. Építsenek munkahelyi szolidaritást. Kérdőjelezzék meg a blokád igazolására használt hazugságokat.

Nem állhatunk tétlenül, és nem nézhetjük, ahogy az amerikai kormány lassan megfosztja Kuba népét üzemanyagtól, gyógyszerektől és alapvető ellátmányoktól. A kubai népnek most van szüksége humanitárius segítségre. De mindenekelőtt arra van szüksége, hogy véget érjen az a politika, amely ezt a humanitárius válságot előidézi.

Kuba történetének egyik legnehezebb pillanatában a szolidaritásnak cselekvést kell jelentenie.

Írta: Kevin Courtney, a CSC „End the Siege on Cuba” (Vessünk véget Kuba Ostromának) keretrendezvényének elnöke

forrás: Morning Star

Több ezren tüntetnek Trump írországi látogatása ellen

Több ezer tüntető gyűlt össze Dublin-ban a hétvégén, hogy elítélje Donald Trump-ot, amikor az amerikai elnök látogatást tett az ír golfpályáján rendezett versenyen.

A tömegben sokan ír vagy palesztin zászlókat lengettek, és azt skandálták, hogy „Donald Trump nem kívánatos itt” és „Ír kormány, szégyelld magad!”

Paula Butler elmondta, hogy a Dublini Nemi Erőszak Válságközpont egy csoportjával érkezett, hogy tiltakozzon az amerikai elnök „nőkhöz, menekültekhez és bevándorlókhoz való hozzáállása” ellen.

A nap folyamán korábban Micheal Martin ír miniszterelnökkel folytatott találkozón Trump azt mondta, hogy Írország újraegyesítése „fantasztikus dolog lenne”.

Butler asszonyt ez nem nyűgözte le, így szólt: „Hogy mit tud az ír egységről, azt hiszem, én a kisujjamban is többet tudok.”

Mire a tüntetés elkezdődött, ő már elhagyta a várost, és úton volt a nyugati parton lévő doonbegi golfpályája felé.

Az elnök tárgyalásokat folytatott Catherine Connolly elnökkel is, aki utóbb nyilatkozatban közölte, hogy átadta Trum-nak „az ír nép határozott álláspontját, miszerint a háború és a népirtás normalizálása soha nem elfogadható”.

Amikor a találkozóról kérdezték, Trump azt mondta, hogy az „nagyon kellemes” volt.

forrás: Morning Star

Védelmi omnibusz: lefaragják a környezetvédelmi szabályozást

A munkavállalóknak nem lesz joguk tudni, hogy rákkeltő anyagokat kezelnek-e fegyvergyártás során

A védelmi készenléti omnibusz egyik kulcsfontosságú dokumentumáról szóló rendelkezési megállapodásról tartandó szavazás előtt a Baloldal frakció az Európai Parlamentben módosító indítványt nyújtott be a javaslat azonnali elutasítására, amely átfogó mentességeket biztosít a fegyvergyártásban közvetlenül és közvetve érintett vállalatoknak.

A „védelmi készenlét és a védelmi beruházások elősegítése, valamint a védelmi ipar feltételei” című dokumentum fellazítja a kulcsfontosságú vegyi anyagokra vonatkozó szabályozásokat, például a REACH-et, a környezetben tartósan megmaradó szerves szennyező anyagokról szóló rendelkezéseket, valamint a címkézésre és csomagolásra vonatkozó előírásokat. Ennek eredményeként ez a legújabb omnibusz dokumentum lehetővé teszi a fokozott környezetszennyezést, miközben megszünteti az egyértelmű címkézés és jelentéstétel szükségességét. Ez azonnali kockázatot jelent a munkavállalókra nézve, akik tudtukon kívül kezelhetnek mérgező vegyi anyagokat. Ráadásul a már így is nyereséges védelmi vállalatok mostantól az EDF-en (Európai Védelmi Alap) keresztül uniós támogatásban részesülhetnek, miközben ellátási láncuk egészében fokozott mentességeket élvezhetnek a pénzügyi ellenőrzések és kontrollok alól.

Marc Botenga, a Baloldal frakció EP-képviselője (PTB/PVDA, Belgium) így nyilatkozott: „Azt mondják, ez a »védelemről« és az »egyszerűbb szabályokról« szól. De valójában ez lehetővé teszi a vállalatok számára, hogy több örökös vegyi anyagot és mérgező terméket öntsenek vizünkbe, talajunkba és levegőnkbe. Ez több rákot, több betegséget, több légzési problémát jelent valódi emberek számára. Mi nemet mondunk. A természetnek és a munkavállalóknak nem szabad megfizetniük az árát annak, hogy mindent militarizálni akarnak.”

Lynn Boylan EP-képviselő (Sinn Féin, Írország) így nyilatkozott: „A liberalizációs hajsza legújabb csapása figyelmen kívül hagyja az egészségre és a környezetre vonatkozó szabályainkat, hogy a fegyveripar kedvében járjon. A mérgező vegyi anyagok elleni fontos védelmet függesztettek fel, ami óriási következményekkel jár a munkavállalók egészségére, környezetünkre és még a fogyasztók biztonságára nézve is. Még azon erőfeszítéseinket is elutasították, amelyek a mérgező vegyi anyagokat a kettős felhasználású termékekből (amelyek polgári vagy katonai felhasználásúak lehetnek) kívánták kiszorítani. Mindeközben a nemzeti kormányok nem tudtak konkrét példákat felhozni arra, miért is lenne szükség ezekre a vegyi anyagokra vonatkozó szabályaink alóli mentességekre. Ez az eset több átfogó intézkedésről szól egy halálos ipar támogatására, kérdések nélkül.”

EP Baloldal frakció

Szomália az éhínség küszöbén: az éghajlati sokkok, a háború és a segélycsökkentések örvénye

Szomália már most is szenved az ismétlődő aszályok és árvizek következményeitől, milliók küzdenek súlyos éhínséggel. Az iráni háború gazdasági megrázkódtatásai most tovább súlyosbítják az amerikai humanitárius segélyek csökkentését, miközben az El Niño várható tetőzése ismét pusztító áradásokat vetít előre.

Mivel az árvizek előrejelzései szerint egy hosszan tartó aszályt követnek majd, miközben az alultápláltság és az elvándorlás növekszik, „Szomália egy sokkal rosszabb állapot küszöbén áll” – mondta Jeremy Konyndyk, a Refugees International elnöke szeptember 3-án.

Azután, hogy tényfeltáró látogatást tett a kelet-afrikai országban – amely a 2025-ös Globális Éhségindex 123 országa közül a 123. helyen áll – Konyndyk kijelentette: „A családok szinte minden rendelkezésükre álló túlélési mechanizmust kimerítettek.”

Már 2020 óta elviselték az Afrikai Szarv övezet utóbbi 40 évének legsúlyosabb aszályát. Az aszály 2023-as vége nem hozott enyhülést, mert amikor végre esett, az özönvíz volt – elmosva a terményeket és az állatokat, amelyek túlélték a szárazságot. Az árvizek után maradt sáskajárás további terményeket pusztított el.

„Az éghajlatváltozás epicentruma”

„Szomália az éghajlatváltozás epicentrumában található, annak ellenére, hogy üvegházhatású gázkibocsátása elhanyagolható, és ismétlődő szélsőséges időjárási eseményeket szenved el, amelyek életeket és megélhetéseket pusztítanak el” – magyarázza az ENSZ Élelmezési Programja (WFP).

A családok alig épültek fel ezekből a megrázkódtatásokból, amikor a szomáliai kormány 2025 novemberében újabb aszályvészhelyzetet hirdetett.

Amikor ezt a vészhelyzetet kihirdették, Puntlandban – a leginkább sújtott régiók egyikében – egymillió ember szorult segítségre, „köztük 130 000 ember azonnali életveszélyben” – az ENSZ szerint. A WFP akkor azt közölte, hogy rendelkezésre álló forrásai alig elegendőek a segítségre szoruló lakosság tizedének támogatásához, így milliók maradnak kiszolgáltatva, ahogy a kockázatok fokozódnak.

Amerikai háború és segélycsökkentések

A segélyek egyre növekvő hiánya közepette az Egyesült Államok január elején leállította a humanitárius segélyeket Szomáliának – Külügyminisztériuma „pazarlásra, lopásra és eltérítésre” hivatkozva, amit a szomáliai kormány tagadott.

Miután az egymást követő éghajlati sokkok sújtották őket, miközben a humanitárius segélyeket a növekvő szükség ellenére csökkentették, a szomáliaiakat ezután az amerikai–izraeli iráni háború gazdasági megrázkódtatásai érték. Februártól kezdve a háború megzavarta a hajózást a Hormuzi-szorosban, és globálisan megugrasztotta az üzemanyag- és műtrágyaköltségeket.

Mivel élelmiszerfogyasztásának 80%-át importálja, Szomália különösen érintett volt, az árak egyes területeken akár 70%-kal is emelkedtek – közölte a WFP májusban. Figyelmeztetett, hogy csaknem hatmillió ember, Szomália lakosságának egyharmada szenved „súlyos éhségtől” – közülük kétmillióan az éhínség küszöbén állnak, „éhínségi szintű élelmezésbizonytalansággal” nézve szembe.

Növekvő alultápláltság a gyermekek körében

Becslések szerint 1,9 millió gyermek súlyosan alultáplált. Csak az idei év első felében az egészségügyi intézményekbe súlyos akut alultápláltság és kapcsolódó szövődmények miatt felvett gyermekek száma 32%-kal nőtt – közölte az ENSZ Gyermekalapja (UNICEF) augusztusban.

Eközben több mint 200, az alultáplált gyermekeket kezelő egészségügyi és táplálkozási központ bezárt, miután kifogytak a forrásokból az amerikai segélyek felfüggesztését követően, amelyet az Egyesült Királyság is követett, szintén felére csökkentve hozzájárulását.

„Ez a rossz pillanat a visszavonulásra” – mondta James Elder, az UNICEF szóvivője, figyelmeztetve, hogy akár 618 egészségügyi központ is bezárhat az országban forráshiány miatt.

„Az éhség növekszik. A túlélési stratégiák összeomlanak. És az ablak kezd bezárulni” – figyelmeztetett Matthew Hollingworth, a WFP ügyvezető igazgatóhelyettese májusban.

„Az akut, éhínség előtti élelmezésbizonytalanság egyértelmű jelei”

A Refugees International (RI) legutóbbi tereplátogatása után szintén beszámolt „az akut, éhínség előtti élelmezésbizonytalanság egyértelmű jeleiről”, az emberek „rendszeresen kihagyják az étkezéseket, és napokig étlen maradnak”. A kevés ételt, amelyet holmijaik eladásával és alamizsna koldulásával szereznek, többnyire szénhidrátokból áll, mint rizs, kenyér és tészta.

Tényfeltáró küldöttsége beszámolt arról is, hogy családok tinédzser lányokat adnak férjhez, hogy csökkentsék az eltartottak számát, és ideiglenesen enyhítsék az éhínségi válságot a hozomány összegével, amelyet az iszlám hagyomány szerint a vőlegény fizet a menyasszonynak.

A tömeges éhínség és a mélyülő társadalmi-gazdasági válság közepette a szomáliaiak most újabb éghajlati sokkra készülnek. A legerősebb El Niño éghajlati minta több mint 75 év alatt, amely megzavarja a globális légköri cirkulációt, már kibontakozik. Várhatóan októberben éri el csúcspontját, szélsőséges időjárási eseményeket váltva ki világszerte.

Szomáliában ez általában hatalmas árvizeket hoz. Ezek az árvizek ismét az aszály nyomában következnek.

„Ha Szomália éhínségbe süllyed, az Egyesült Államok nem állíthatja, hogy előre nem látható volt”

„Még mindig megelőzhetjük a legrosszabbat, de azonnal el kell indítanunk a segélyszállítást” az árvizek előtt, hogy felkészítsük a kiszolgáltatott közösségeket – mondta az RI elnöke, Konyndyk.

„Ha Szomália az amerikai segélycsökkentések után éhínségbe süllyed, ez az adminisztráció nem állíthatja, hogy előre nem látható volt.”

Boru Halakhe, az RI kelet- és dél-afrikai vezető szóvivője „alapvető következetlenségről beszélt az Egyesült Államok Szomáliával kapcsolatos politikájában.”

Donald Trump kormánya leállította a polgári túlélésre szánt forrásokat, miközben fokozta a katonai műveleteket az országban működő Al-Kaida és az Iszlám Államhoz kapcsolódó csoportok ellen, ami miatt sok, e terrorcsoportok által elűzött ember támogatás nélkül maradt.

forrás: BreakThrough News

Irán figyelmezteti Dél-Koreát, hogy ne csatlakozzon az amerikai katonai akciókhoz a Hormuzi-szorosban

Irán súlyos következményekkel fenyegette meg Dél-Koreát, ha csatlakozik az ellene irányuló amerikai katonai erőfeszítésekhez a Hormuzi-szorosban, és felszólította, hogy ne engedjen az amerikai nyomásnak és fenyegetéseknek, nehogy „bűnrészessé váljon az iráni nép elleni agresszív cselekményekben és szörnyű bűncselekményekben”.

„Az iráni nép védi magát Amerika agresszív akcióival szemben, és abban a helyzetben, hogy határozottan válaszolnak Amerika nők és gyermekek elleni háborús bűneire” – bármely ország, amely bármilyen módon részt vesz katonai tevékenységében, „csak úgy tekinthető, mint amely közvetlenül támogatja az agresszió elkövetőit” – írta Baghaei hétfői, szeptember 7-i X-bejegyzésében.

Hangsúlyozta, hogy Irán és Dél-Korea 64 éves baráti kapcsolata „kölcsönös tiszteletre épülve fejlődött következetesen”, és országa „nagy jelentőséget tulajdonít” neki.

A múlt héten Dél-Korea közölte, hogy megvizsgálja az amerikai műveletek – köztük katonai erőfeszítései – támogatásának lehetőségeit a Hormuzi-szorosbeli „hajózási szabadság” érdekében.

Dél-Korea közölte, hogy tengeri járőrrepülőgépeket vagy aknakutató és -mentesítő egységeket telepíthet, ha úgy dönt, és ha az ország parlamentje jóváhagyja.

Az Egyesült Államok és Dél-Korea szoros katonai szövetséget ápol. Dél-Korea ad otthont a világ egyik legnagyobb amerikai katonai bázisának, több mint 24 000 katonával.

Donald Trump amerikai elnök múlt hónapban azzal fenyegetőzött, hogy újragondolja a Dél-Koreával fennálló katonai kapcsolatokat, és még a közös katonai gyakorlatok visszafogását is elrendelte, miután azzal vádolta annak kormányát, hogy megtagadta a segítséget az Irán elleni háborújában.

Az Egyesült Államok a múltban több NATO-szövetségesre is nyomást gyakorolt hasonló segítségnyújtásért a Hormuzi-szorosban, valódi siker nélkül.

Korlátozott övezet a Hormuzi-szoroson túl

Irán egy „korlátozott övezet” kihirdetésére készül a Perzsa-öbölben, a Hormuzi-szoroson túl – közölte Mohszen Rezai, Irán Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanácsának vezetője vasárnapi televíziós interjújában.

Az övezet attól a vonaltól indul, ahol az Egyesült Államok tengeri blokádot vezetett be Irán ellen, és a Perzsa-öbölbe nyúlik majd. Minden hajónak, amely belép az övezetbe, egyeztetnie kell mozgását az iráni hatóságokkal, különben szankciókkal kell szembenéznie a biztosítást és a jövőbeli áthaladást illetően – mondta Rezai.

Irán emellett teljes tilalmat vezet be a Hormuzi-szoroson való áthaladásra azokkal az országokkal és szervezetekkel szemben, amelyek egyoldalú szankciókat vezetnek be, vagy ellenséges cselekményeket hajtanak végre ellene – jelentette be vasárnap a Parlamenti Nemzetbiztonsági és Külpolitikai Bizottsága.

Rezai azt is állította, hogy az Ománnal folytatott tárgyalások lezárultak, és Irán hamarosan bejelenti egy „új nemzetközi folyosó” megnyitását a Hormuzi-szorosban. A folyosót Irán fogja irányítani.

Az olajárak ismét emelkednek

Miután az Egyesült Államok szombaton megtámadott több iráni olajszállító tartályhajót, és Irán megtorlásként azt állította, hogy vasárnap megtámadta az amerikai hadihajókat és három hajót, amelyek a Hormuzi-szorosban az amerikaiak által szponzorált útvonalon haladtak, a globális olajárak ismét emelkedni kezdtek, és hétfőn elérték a hordónkénti 97 amerikai dollárt.

Eközben Mohammad Báker Kalibaf, Irán parlamentjének elnöke figyelmeztette az Egyesült Államokat, hogy ne kíséreljen meg további csapásokat mérni olajszállító tartályhajóira a jövőben, kijelentve, hogy az ilyen további csapások iráni megtorló támadásokhoz vezetnek a régióban található amerikai gáz- és olajvállalatok infrastruktúrája ellen.

Kalibaf válaszolt Pete Hegseth amerikai védelmi miniszternek, aki a múlt heti, három olajszállító tartályhajó elleni amerikai csapást követően azt állította, hogy Iránnak már nincs védelme a védelmükre, és további ilyen támadásokkal fenyegetőzött.

„Az olaj- és gáztermelési lánc itt hatalmas, hozzáférhető és kitett. Az amerikai olaj- és gázvállalatok ezeken a vizeken és létesítményekben osztoznak ebben a kitettségben. Csapjanak le a vagyonunkra, és kapnak egy ütést” – írta Kalibaf hétfői X-bejegyzésében.

A legfrissebb olajárak már érintik a júliusban jegyzett magas árakat, amikor a június 17-i Egyetértési Megállapodás (MoU) összeomlása után megkezdődtek a kölcsönös csapások.

Mivel Irán bejelentette a korlátozott övezetet a szorosban, és folytatódnak a hajók elleni csapások, az ár elérheti a hordónkénti 120 USD-t is – figyelmeztettek számos szakértő.

forrás: BreakThrough News

Irán megfordítja az aszimmetriát

A katonai bázisok és eszközök drága hálózata, amelyet az amerikai hatalom kivetítésére terveztek, célpontok gyűjteményévé vált.

Rakétacsapás éri az amerikai Ötödik Flotta bahreini bázisát az amerikai–izraeli iráni csapásokat követően, febr. 28. Fotó: ArcZeal Designs/X

Szeptember 2-án egy amerikai rakéta repeszei fúrták át egy esküvői ünnepség helyszínének tetejét Kuhestakban, Irán déli Szirik megyéjében. Négy ember meghalt, köztük egy gyermek, és 68-an megsebesültek. Az Egyesült Államok szokásává vált, hogy esküvőket bombáz – Afganisztánban, Irakban, Jemenben és most Iránban. Amikor JD Vance amerikai alelnököt a halottakról kérdezték, vállat vont: „Előfordulnak dolgok.” Ezt a mondatot fel kellene jegyezni ennek a háborúnak a krónikájába. Az imperializmus mások katasztrófáit szenvedő szerkezetbe helyezi.

Az esküvő elleni támadás az amerikai csapások újabb hullámának része volt Irán déli partjai és a Hormuzi-szoros környékén. Washington közölte, hogy rakétákat és aknarakó eszközöket vett célba. Teherán rakétákkal és drónokkal válaszolt az amerikai létesítmények ellen Jordániában, Bahreinben, Kuvaitban, Irakban és az Egyesült Arab Emírségekben. Ez nem egy tűzszünet volt, amelyet időnkénti megsértések zavartak meg – ahogy az észak-atlanti sajtó nagy része ragaszkodik hozzá, hogy nevezze. Hat hónapja a konfliktus egy felismerhető ciklust követ: az Egyesült Államok támad, Irán válaszcsapást mér, szünet következik és némi közvetett diplomácia, mindkét fél újra készülődik, majd Washington ismét támad. A csapások közötti szünet nem béke.

A Trump-kormányzat továbbra is azt állítja, hogy Irán haditengerészetét, rakétaképességeit és katonai infrastruktúráját megsemmisítették. Az iráni ismételt megtorlások bizonyítékai azonban cáfolják ezt a kérkedést. Irán rendszereit kétségtelenül megrongálta az erős bombázás, de a megrongálás nem jelenti a lefegyverzést. Szeptember 4-én Mohammad Akraminia dandártábornok, az iráni hadsereg szóvivője az IRNA-nak elmondta, hogy az első iráni rakétákat és drónokat az amerikai támadást követő tizenöt percen belül kilőtték. Elmondta, hogy a hadsereg négy amerikai bázisra csapott le három országban: kettőt az Egyesült Arab Emírségekben, a Sejk Isa Légibázist Bahreinben, és egy bázist Kuvaitban. Külön közleményekben Irán közölte, hogy műholdas kommunikációt, felszerelésraktárakat és repülőgép-hangárokat talált el a kuvaiti Ahmad al-Dzsaber Légibázison, valamint csapatokat és radarrrendszereket az Egyesült Arab Emírségekbeli Al Minhádban. A légvédelmi rendszerek aktiválása és a regionális kormányok ezen csapásokról szóló tájékoztatása megerősíti a központi tényt: Irán megőrizte mind a képességét, mind az akaratát, hogy elérje az amerikai bázisokat.

Ez a háború legfontosabb fejleménye. Az Egyesült Államok hatalmát Nyugat-Ázsiában egy aszimmetriára építette. Képes volt bombázni egy országot védett repülőterekről és parancsnoki központokból, amelyek szétszórva helyezkedtek el a régióban, míg a megtámadott ország nem volt képes, vagy nem volt hajlandó elérni ezeket a bázisokat. Irak 1991-ben Scud rakétákat lőtt ki Izrael felé, de nem támadta szisztematikusan az Öbölben található hatalmas amerikai katonai infrastruktúrát. Bagdad attól tartott, hogy az amerikai bázisok megtámadása még nagyobb pusztítást vonna maga után. A nagyobb pusztítás így is eljött. Irán levonta ebből a leckét.

Irán most megkezdte az aszimmetria megfordítását. A bázisok drága hálózata, amelyet az amerikai hatalom kivetítésére terveztek, célpontok gyűjteményévé vált. Az Al-Udeid Katarban, az amerikai légiműveletek regionális parancsnoksága; az Ötödik Flotta létesítményei Bahreinben; légibázisok és logisztikai központok Kuvaitban és az Egyesült Arab Emírségekben; a Camp Titin Jordániában; valamint az iraki és szíriai létesítmények többé nem tekinthetők biztonságos háttérnek. A legutóbbi támadások után megjelent arab nyelvű értékelés pontosan ezt írta le: a kuvaiti és egyesült arab emírségekbeli bázisok frontvonalbeli pozíciókká váltak, míg a csaló drónok, ballisztikus rakéták és cirkálórakéták egyesített hullámai a Patriot és THAAD védelmi rendszerek telítésére törekszenek, hogy aztán csapást mérjenek a parancsnoki, radar-, kommunikációs és logisztikai rendszerekre. A technika azért számít, mert egy több millió dollárba kerülő elfogórakéta odacsalható egy töredéknyi összegbe kerülő drónhoz.

A sebezhetőség politikai is, nem csak katonai. Minden amerikai létesítmény egy másik ország területén található. Az Öböl-menti kormányoknak fel kell tenniük a kérdést, hogy Washington katonai jelenléte pajzs-e vagy villámhárító. Iránnak nem kell minden bázist megsemmisítenie, csak azt kell bemutatnia, hogy a bázisok veszélyt jelentenek a befogadó államokra. Az Öböl-menti kormányok ezt követően korlátozhatják területük használatát amerikai támadásokhoz, az amerikai műveleteket távolabbi létesítmények – például Diego Garcia, a brit ciprusi bázis és az amerikai repülőgép-hordozók (amelyek egyre sebezhetőbbek a hosszú távú bevetési fáradtsággal szemben) – felé tolva.

Irán eszkalációs létrája

Irán ráadásul még nem lépett fel magasra az eszkalációs létrán. Növelhetné a kilövések mennyiségét, kiterjeszthetné célpontjait a logisztikai központokra, kikötőkre, felderítő rendszerekre és üzemanyagraktárakra, vagy ösztönözhetné szövetséges erőit Irakban, Libanonban és Jemenben, hogy teljes mértékben csatlakozzanak a konfliktushoz. Továbbá akadályozhatná a Vörös-tengeri hajózást, vagy lezárhatja a Hormuzi-szorost. Bármely lépés tovább mélyítené a háború által előidézett gazdasági válságot. Ezt Trump nem szeretné, aki novemberben időközi választásokkal néz szembe.

Irak különösen fontos csuklópont. Az arab nyelvű jelentések a kormány szeptember 30-i határidejét írják le, hogy minden fegyvert állami ellenőrzés alá vonjanak, valamint számos fegyveres frakció megtagadását, hogy letegyék a fegyvert, amíg amerikai és török csapatok maradnak az országban. A frakciók követelései nem marginálisak: az amerikai katonai jelenlét folytonosságát helyezik a vita középpontjába. Egy kísérlet e csoportok lefegyverzésre kényszerítésére belső iraki válságot idézhetne elő. A lefegyverzésük elmulasztása viszont tízezreket hagy fegyveres harcosokként, beleértve a rakétákkal és drónokkal rendelkező egységeket, mint az amerikai bázisok elleni lappangó frontot. Washington nem feltételezheti, hogy a konfliktus földrajzi területe ott marad, ahol ő szeretné meghúzni a határvonalat.

Aztán ott van a létra legfelső foka: a nukleáris kérdés. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség utolsó ellenőrzött adata szerint Irán 440,9 kilogramm 60%-ra dúsított uránnal rendelkezett, még azelőttről, hogy a felügyeleteket az iráni létesítmények elleni támadások megzavarták volna. Most rajtunk kívül senki sem tudja magabiztosan, hogy mindez az anyag hol van, milyen állapotban van, vagy hogy a dúsítás előrehaladt-e. Teherán nem jelentette be, hogy fegyvert fog előállítani. De augusztusban Ebrahim Rezaei, az iráni parlament Nemzetbiztonsági és Külpolitikai Bizottságának tagja amellett érvelt, hogy a Nukleáris Fegyverek Elterjedésének Megakadályozásáról szóló Szerződésből való kilépés lenne a legjobb válasz Trump fokozott gazdasági háborújára. A kilépésről szóló javaslat már a parlamentben van.

Ez a bizonytalanság önmagában is egyfajta elrettentés. Az amerikai tervezők, akik egy nukleáris vagy elsöprő erejű első csapáson gondolkodnak, nem lehetnek biztosak abban, hogy Irán nem rendelkezik kisebb fegyverrel vagy a képességgel annak összeállítására. Irán dönthet úgy, hogy 90% fölé dúsít, kísérleti robbantást hajt végre, és követeli a támadások beszüntetését – ezt az utat követte a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság Irak és Líbia sorsát látva. Ez a döntés hatalmas veszélyekkel járna, és még nem született meg. De Washington háborúja elképzelhetővé teszi azt, amit évtizedes amerikai politika hivatott volt megakadályozni.

Irán előnye nem abban rejlik, hogy nagyobb robbanóereje lenne. Az Egyesült Államok továbbra is képes félelmetes pusztítást okozni. Irán előnye abban rejlik, hogy képes költségeket kényszeríteni ki, szétszórni erőit, bizonytalanságban tartani Washingtont, és elviselni a csapásokat anélkül, hogy feladná szuverenitását. Eközben az amerikai hadsereg fogyóban lévő elfogórakétákat és nagy hatótávolságú lőszereket fogyaszt, miközben fegyverzi Izraelt és Ukrajnát, védi a hatalmas ívben elhelyezkedő létesítményeket, és egy olyan választópolgársággal néz szembe, amely nem akar hullazsákokat vagy egy újabb végtelen háborút. Irán az Egyesült Államok földrajzi elérését előnyből kitettséggé változtatta.

Ez nem azt jelenti, hogy Irán győzött, vagy hogy az eszkaláció biztonságos. Egy sebesült birodalom rendkívül veszélyes. Trump egy iráni megadást szeretne, amelyet az amerikai időközi választások előtt fel akar mutatni, de a kényszerítés nem hozta meg ezt. A Fehér Ház rendelkezik erővel, de hiányzik belőle a szekvenált politikai stratégia: keményebben csaphat le, de minden csapás további iráni opciókat nyit meg. Ezzel szemben Teherán lépésről lépésre haladhat, miközben minden akcióját megtorlásként tünteti fel. Irán tájékoztatta az Egyesült Nemzetek Szervezetét, hogy az Egyesült Államok kezdte a támadásokat, és hogy saját műveletei kölcsönös önvédelmi cselekmények. Az esküvőn meghalt civilek tovább gyengítik Washington erkölcsi álláspontját.

A kivezető út nem rejtélyes. Ahhoz az szükséges, hogy az Egyesült Államok hagyjon fel Irán támadásával, vessen véget blokádjának és kényszerítő szankcióinak, és térjen vissza a júniusi memorandumon alapuló tárgyalásokhoz a kapituláció keresése helyett. Továbbá függne attól is, hogy a regionális államok megtagadják területük használatát további támadásokhoz. Egy hiteles diplomáciai folyamatot megerősítene egy ENSZ-vizsgálat az esküvő bombázásáról és a civilek elleni egyéb támadásokról. Ellenkező esetben az intézmény, amely új főtitkárt keres, kockáztatja, hogy olyan könyvelővé válik, aki csak azután érkezik, hogy az épület már leégett.

Trump csapdába esett egy olyan ellenfél között, amely nem fog kapitulálni, és egy olyan választási óra között, amely nem áll meg. Még elrendelhet egy újabb látványos csapást abban a reményben, hogy az erőszak győzelmet kovácsolhat. De Irán megmutatta, hogy az amerikai bázisok nem menedékhelyek, az amerikai fegyverek nem kimeríthetetlenek, és az amerikai eszkaláció nem rendelkezik az utolsó lépéssel. A régi aszimmetria megfordult. Washington továbbra is képes pusztítani. Már nem képes diktálni.

Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró. Negyven könyv szerzője, köztük a Washington Bullets, a Red Star Over the Third World, a The Darker Nations: A People’s History of the Third World, a The Poorer Nations: A Possible History of the Global South, valamint a Grieve Chelwával írt How the International Monetary Fund Suffocates Africa. A Tricontinental: Institute for Social Research ügyvezető igazgatója, a Globetrotter vezető tudósítója, és a LeftWord Books (New Delhi) főszerkesztője. Szerepelt a Shadow World (2016) és a Two Meetings (2017) című filmekben.

Ez a cikk a Globetrotter megbízásából készült.

Az Egyesült Államok nemmel szavazott az Afrikát valódi méretében bemutató ENSZ térképre

Az ENSZ Közgyűlése támogatott egy afrikai vezetésű kezdeményezést, amely a világ kontinenseinek, különösen Afrikának pontosabb ábrázolására szólít fel az oktatásban, a közkommunikációban és más területeken használt térképeken.

Szeptember 4-én a Közgyűlés elfogadta a „Korrigáljuk a térképet: A globális kartográfiai ábrázolás újraegyensúlyozása és a világ régióinak, különösen Afrika méltányos ábrázolásának előmozdítása” című határozatot. A határozatot Togo terjesztette be az Afrikai Csoport nevében, és elsöprő, 164 igen szavazattal, egy nem ellenében fogadták el, hat ország – Észtország, Grúzia, Litvánia, Moldova, Szerbia és Ukrajna – tartózkodott. Az Egyesült Államok volt az egyetlen ország, amely nemmel szavazott. A szavazást megelőzően Jaryna Ferencevics, az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsa melletti amerikai helyettes képviselő ideológiai projektként utasította el a kezdeményezést, amely szerinte nem jelentős prioritás az Egyesült Nemzetek számára.

A szavazás fontos pillanatot jelent egy olyan kampányban, amely amellett érvel, hogy a térképek, amelyeken keresztül generációk tanulták a világot, nem mindig nyújtottak pontos képet a kontinensek relatív méretéről.

A határozatot bemutatva Robert Dussey, Togo külügyminisztere amellett érvelt, hogy a kérdés nem csupán egyik térkép másikkal való helyettesítéséről szól. Arról szól, hogy megvizsgáljuk, hogyan tanították meg az emberiséget a világ látására.

„A térképek alakítják a világról alkotott felfogásunkat” – mondta Dussey a Közgyűlésnek. „Ezek irányítják az oktatást, táplálják a képzeletet és befolyásolják a kollektív észlelést.”

A kezdeményezés mögött álló afrikai államok számára a kérdés ezért nem csupán technikai volt. Az, ahogyan a világot ábrázolják, befolyásolja, hogy az emberek hogyan értik a különböző régiók és népek relatív fontosságát, méretét és helyét – érvelt.

Mit kér a határozat?

Amellett, hogy a tagállamokat és nemzetközi szervezeteket pontosabb kartográfiai ábrázolások alkalmazására ösztönzi, kijelentette, hogy a cél szigorúan kartográfiai, tudományos és oktatási jellegű. „Amit itt teszünk, az a világ régiói relatív méretének pontosabb ábrázolását szolgálja. Szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy amiről tárgyalunk, az alapvetően tudományos kérdés.”

Hangsúlyozta, hogy a szöveg felkéri az ENSZ szervezeteit, regionális szervezeteket, akadémiai köröket, agytrösztöket és technológiai vállalatokat „a nemzeti kapacitások kiépítését, a kutatás és innováció támogatását célzó együttműködésre”, különös figyelmet fordítva a fejlődő országokra és az afrikai országokra a térképészet, földrajz és geotérinformatika területén.

Hozzátéve, hogy a határozat „teljes mértékben tiszteletben tartja a meglévő megbízatásokat”, nem teremt új pénzügyi kötelezettségeket, és nem hoz létre új intézményi mechanizmust az ENSZ-nél. Az oktatás ugyanakkor központi szerepet játszik benne, a szöveg ösztönzi a térképek tanításának kritikusabb megközelítését az iskolai tantervekben, beleértve a vetületi módszerek, azok jellemzőinek, korlátainak és megfelelő használatának magyarázatát.

Miért fontos ez Afrika számára?

A vita nagyrészt a Mercator-vetület széles körű használata körül összpontosul, amelyet Gerardus Mercator flamand térképész fejlesztett ki 1569-ben.

A Mercator-vetületet elsősorban tengeri navigációra tervezték. Az a képessége, hogy megőrzi az irányokat, különösen hasznossá tette a hosszú távokat hajózó tengerészek számára. De ez az előny jelentős torzulásokkal jár a szárazföldi tömegek relatív méretében.

Minél távolabb helyezkedik el egy terület az Egyenlítőtől, annál nagyobbnak tűnik a térképen. Grönland például nagyjából összemérhető méretűnek tűnhet Afrikával, pedig Afrika körülbelül 14-szer nagyobb. Afrika mintegy 30,4 millió négyzetkilométert fed le, és a világ második legnagyobb kontinense.

Az eredmény egy olyan világtérkép, amelyen az északi szélességeken fekvő országok és régiók aránytalanul nagynak tűnnek, míg Afrika és az Egyenlítőhöz közelebbi területek viszonylag kisebbítve jelennek meg.

Togo külügyminisztere a határozatot közvetlenül több afrikai vezetésű kezdeményezéshez kapcsolta: az Afrikai Gyökerek és az Afrikai Diaszpóra Évtizedéhez (2021–2031), az Afrikai Származású Népek Második Nemzetközi Évtizedéhez (2025–2034) és a Kilencedik Pán-afrikai Kongresszus zárónyilatkozatához. A kontinens „aránytalan kartográfiai ábrázolásának” korrigálása – mondta – része annak biztosításának, hogy Afrika „megfelelően elismerésre kerüljön a nemzetközi színtéren” és a „kontinens és diaszpórái méltóságának helyreállításának” a „múltbeli örökségeinkből örökölt történelmi torzulások” korrigálása révén.

Hozzátette: „E határozat elfogadásával nem csak egy térképet korrigálunk, hozzájárulunk a felfogásunk korrigálásához is” – mondta, hozzátéve, hogy a tudás „emeljen”, „hozzon közelebb minket, ne osszon meg minket”, és tükrözze a világot „annak sokszínűségében, igazságában és méltóságában”.

Elutasította azt a gondolatot, hogy ez szimbolikus gesztus lenne: „A térkép korrigálása nem csupán esztétikai vagy szimbolikus kérdés, hanem a tudományos pontosság és oktatási pontosság követelése.” Minden régió számít – érvelt – és minden nép „megérdemli, hogy olyannak lássák, amilyen”, Afrikának, „mint minden más régiónak” helye van az emberiség „egyetemes tudatában”, elismerve „teljes valóságában, hozzájárulásaiban és jövőjében”, nem pedig „a múlt torzításai által kisebbítve”.

A határozat elsöprő támogatását széles körű és pozitív fogadtatás kíséri szerte Afrikában és a világ számos részén.

forrás: BreakThrough News

India tüntet az USA nyugat-ázsiai háborúi ellen

Több ezren vonultak az utcákra Kalkuttában és más városokban India keleti államában, Nyugat-Bengálban, hogy elítéljék a Gázában, Libanonban és Iránban folyó háborúkat, a nemzetközi béke- és imperializmus- és háborúellenes szolidaritási nap megünneplésének részeként.

Az emberek Kalkutta különböző pontjairól indultak el, majd később csatlakoztak a fő felvonuláshoz, amely a főbb utcákon haladt keresztül. Az emberek olyan táblákat vittek, amelyeken az állt: „békét akarunk, nem háborúkat”, és szolidaritásukat fejezték ki a Nyugat-Ázsiában imperialista háborúkkal szembesülő emberekkel.

A tüntetők bírálták India kormányát is, amiért nem lép fel az imperializmus ellen, és követelték, hogy azonnal változtasson a világban fokozódó geopolitikai konfliktusokhoz való hozzáállásán.

A szeptember 1-jén, kedden tartott menetet az ország összes jelentős baloldali pártja meghirdette, köztük az Indiai Kommunista Párt (Marxista), az Indiai Kommunista Párt, az Indiai Kommunista Párt (Marxista-Leninista) Felszabadítás és mások.

A tömeghez szólva Mohammed Salim, a Nyugat-Bengáli CPI (M) titkára megköszönte a résztvevőknek, hogy ilyen nagy számban jöttek el szolidaritásukat kifejezni. A nagy tömeget az „internacionalizmus” élénk kifejeződésének nevezte.

Salim rámutatott arra is, hogy az úgynevezett távoli háborúk hogyan érintik milliók életét Indiában. A Hormuzi-szoros lezárása például energiaválságot okoz, és megemeli az alapvető cikkek, például a főzőgáz és az olaj árait.

Salim bírálta a Gázában folyó izraeli népirtás amerikai támogatását, és a palesztin nép elleni háborút az imperialista ellenőrzés régió feletti fenntartásáért folytatott háborúnak nevezte.

Arra szólított fel, hogy még nagyobb szolidaritást vállaljanak a háborúk áldozataival, függetlenül a tényleges helyszíntől való távolságtól. Érvelt amellett, hogy minden embernek közös ügye van, és az emberek embertelenné tétele tovább táplálja a háborúkat.

Salim hangsúlyozta, hogy a háborúk elvonják az erőforrásokat az olyan országok, mint India hétköznapi embereinek problémáitól és szükségleteitől, például az élelemtől, a lakhatástól, az oktatástól, a foglalkoztatástól és az egészségügyi ellátástól. „A háború nem old meg semmilyen problémát, a háború maga a probléma” – jelentette ki.

Indiának fel kell élesztenie gyarmatellenes hagyományát

Salim megjegyezte, hogy India a jelenlegi kormánya alatt feladta hagyományos szolidaritását a világ gyarmatellenes mozgalmaival, és közelebb került a cionista és imperialista hatalmakhoz, például Izraelhez és az USA-hoz.

Kijelentette, hogy bármilyen formában támogatni vagy udvarolni a háborúknak vagy az imperialista agressziónak az emberek ellen és az ország szabadságharcosai által elképzelt nemzet eszméje ellen való fellépést jelent. Felszólította Narendra Modi kormányát, hogy azonnal változtasson nemzetközi politikához való hozzáállásán.

Az szélsőjobboldali és hindu-felsőbbrendűségi Bharatiya Janata Párt (BJP), amely 2014 óta kormányozza Indiát, széles körben úgy tartják, hogy szoros ideológiai rokonságban áll a cionizmussal. Emellett szorosabb kapcsolatokat próbált kiépíteni az USA-val. Ez különböző kompromisszumokhoz vezetett India hagyományos globális politikai megközelítésében, beleértve a hegemón politikákkal és háborúkkal kapcsolatos hallgatás fokozódását.

A gyűlésen több más felszólaló is hangsúlyozta az imperialista agressziók során elkövetett atrocitásokat Ázsiában és máshol, és szükségesnek nevezték, hogy India megőrizze külpolitikájának függetlenségét. Kiemelték, hogy az olyan országoknak, mint India, kötelező szolidaritást vállalniuk minden háború és uralom elleni mozgalommal.

Példaként említették a Modi-kormány által az Egyesült Királysággal és az EU-val aláírt Szabadkereskedelmi Megállapodásokat (FTA), valamint egy hasonló, az USA-val küszöbön álló megállapodást, mint annak jeleit, hogy India mennyire alázatossá vált az imperialista hatalmak erőszakoskodásával szemben.

Ezek a megállapodások nem mások, mint az uralomnak való behódolás példái. Ez több millió indiai gazda érdekeinek feladását jelenti az USA és a belföldi tőke előtt – érveltek.

forrás: BreakThrough News

A USS Lincoln „pihenőútja” Thaiföldre: az amerikai neokolonializmus és a femicídium kikötői látogatása

Az a rendszer, amelyben a nőket a meglévő infrastruktúra és a szegénység miatt szisztematikusan a szexmunkába sodorják, ahol az amerikai katonai jelenlét megteremti a keresletet, és ahol a nyugati turizmus fenntartja a kínálatot – ez a femicídium.

A USS Abraham Lincoln (CVN-72) megérkezése egy „pihenőút” céljából Thaiföldre, mielőtt visszatérne pusztító hadjáratához Nyugat-Ázsia népei ellen, azonnali kihallgatást és ellenállást követel. Számunkra, thai emberek számára, és az amerikai fosztogatás helyszínein élők számára világszerte, ez az USA hidegháborús gyarmati láncainak csörgése a leghűségesebb kutyáján, miközben agressziós háborút folytat Iránban és folyamatban lévő népirtást Palesztinában. Azzal, hogy megengedték a USS Lincoln kikötését, a thai uralkodó elit ismét elősegíti a birodalmi erőszak egy olyan rendszerét, amely messze túlmutat Délkelet-Ázsia határain, egy olyan rendszert, amely a mi esetünkben a szexuális erőszakon és a femicídiumon alapul.

Thaiföld hosszú múltra tekint vissza az USA gyarmati vazallusaként, és ma, 2003 óta „fő nem-NATO szövetségese”. Bár Thaiföld az utóbbi években Kína felé nyitva próbálta egyensúlyozni kapcsolatait, az USA továbbra is jelentős erőforrásokat fektet be a thaiföldi politikai és katonai intézmények feletti befolyásának fenntartásába, stratégiailag létfontosságúnak tekintve a királyságot. A USS Lincoln látogatása tehát megerősíti a folyamatban lévő szövetség fenntartását: kínos emlékeztető a Thaiföldi Királyság uralkodóinak az amerikai katonai ambíciók iránti nyalizós hajlamára. Ez egy olyan hajlam, amelyet a thaiföldi nép, különösen az ország női, akik a legtöbbet szenvedtek az amerikai erőszaktól e kapcsolat során, nem osztanak.

Ez a birodalmi erőszak hosszú történetének folytatása, ahol a női testek szolgáltak fizetőeszközként Thaiföld nyugati kapcsolataiban. A USS Lincoln Thaiföld keleti tengerpartján található kikötőbe fog megérkezni, amelyet az 1960-as és 70-es években az amerikaiak vietnami támadásának elsődleges állomáshelyeként és pihenő-és-kikapcsolódási (R&R) helyszíneként hoztak létre. Ma Pattaya városa talán a világ legnagyobb szex-turizmusának, birodalmi erőszakának helyszíne, köszönhetően teljes mértékben az amerikai katonák befogadása történelmének. A háborús gépezet az amerikai neokolonializmus strukturális örökségéhez kötődik, egy olyan örökséghez, amely Thaiföldet a szexuális kizsákmányolás helyszínévé tette, és a nőgyilkos örökségéhez, ahol az állam és a tőke kéz a kézben járva szisztematikusan a nők életét feláldozhatóvá teszi a profit és az USA geopolitikai hegemóniája nevében.

A thaiföldi szuverenitás mítosza

A hivatalos thai történetírás a királyságot ritka délkelet-ázsiai nemzetként ünnepli, amelynek sikerült elkerülnie az európai gyarmatosítás karmait ragyogó uralkodóinak diplomáciai rátermettsége révén. Ez a narratíva azonban elhomályosítja az emberek valóságát. Ahogy a korai marxista thai történészek felismerték, Thaiföld „félgyarmati” állam volt, kezdve az 1855-ös Bowring-szerződéssel, amely joghatóságon kívüliséget biztosított a brit alattvalóknak és a kereskedelmet a gyarmatosítók kezébe monopóliumozta. A szerződést, amelyet ágyúnaszád-diplomácia keretében írtak alá – hasonlóan a Kínával kötött egyenlőtlen szerződésekhez – Sziámot ténylegesen ütközőállammá tette a brit és francia gyarmati érdekek között, így csak névleg szuverén.

„Thaiföld az USA 51. állama”

Az európai hatalmak távozása nem hozott valódi függetlenséget, hanem egyik urat a másikra cserélte. A második világháborút követően az Egyesült Államok vette át a birodalmi pártfogó szerepét, Thaiföldet létfontosságú védőbástyának tekintve a délkelet-ázsiai „kommunista agresszió” ellen. 1950-től kezdve a thaiföldi katonai fasiszta diktatúrák egymásutánja, kezdve Sarit Thanarat 1957-es, amerikai támogatással megszervezett puccsával, engedelmeskedtek Washington irányító hívásának. Az USA több mint 1,5 milliárd dollár katonai és gazdasági segélyt öntött az országba, beágyazva az amerikai érdekektől való függőség rendszerét a thaiföldi hadseregbe, miközben Thaiföld hét amerikai légitámaszpontnak és több százezer katonának adott otthont – elsősorban pihenés és kikapcsolódás céljából – az amerikai agressziós háború során Vietnámban.

A valóságban Thaiföldet nem közvetlen területfoglalással gyarmatosították, hanem gazdasági uralom, katonai jelenlét és politikai alárendeltség révén – a pénzügyi geopolitikai mechanizmusok összetett hálózatán keresztül. Ahogy a Tricontinental megfogalmazta 1969-ben: „Kétségtelen, hogy Thaiföld az egyik leghűségesebb Washington parancsainak végrehajtásában. Ezért kétségtelen, hogy Kittikachorn (Thanon) marsall teljesen őszinte volt, amikor kijelentette, hogy az Egyesült Államok Thaiföldet tekintheti az 51. államnak.”

Az amerikai hadsereg prostitúciós ipari komplexuma

A vietnámi agressziós háború Thaiföldet az amerikai hadsereg elsődleges pihenő-és-kikapcsolódási (R&R) központjává változtatta. A vietnámi emberek meggyilkolása és az ország Agent Orange-dzsel való elárasztása után szabadságon lévő katonákat thaiföldi bázisokra szállították, ahol a patriarchális erőszak és a femicídium intézményesült, mint jutalom és szükségszerűség. Sarit katonai állama például aktívan tervezte ezt nemzeti politikaként. 1959-ben, még a nagyobb csapatösszevonások előtt, 500 amerikai katonát szállítottak át a Nakhon Ratchasimában lévő bázisukról a – akkor még – kis halászfalu, Pattaya, Chonburi helyszínére, egy olyan utazásra, amelyet a helyi hatóságok segítettek elő, és amely gyakorlatilag a falut a katonák R&R helyszínéül jelölte ki. Ezt 1964-ben formalizálták, amikor a thai és az amerikai kormány hivatalos megállapodást írt alá R&R létesítmények biztosításáról a katonák számára, egy olyan egyezményt, amely Pattayát és más területeket hatalmas „szórakoztató” központokká változtatott. 1964 és 1976 között évente körülbelül 700 000 nemzetközi katona érkezett egyhetes tartózkodásra az USA indokínai támadása idején.

A thai nők testét nemzeti erőforrássá változtatták, kizsákmányolva őket a külföldi valuta vonzása és a gazdasági fejlődés elősegítése érdekében. Cynthia Enloe a Banánok, strandok és bázisok (1990) című művében ezt írja: ez a birodalmiság, a kapitalizmus és a patriarchátus logikája: a női test a tőkefelhalmozás eszközévé válik, és az állam elősegíti ezt a kivonást. Thaiföld szexipara egy nyilvános, intézményesített kizsákmányolási rendszert alkot, amelyet az állam legitimál, és amelyet a nemzetközi, különösen amerikai kereslet táplál a női munkaerő állandó utánpótlása iránt. Mind a fizetetlen (reproduktív) munka, mint a takarítók, szakácsok, szobalányok stb., mind a hiperkizsákmányoló szexuális munka terén.

Ma Pattaya városát a szexuális kereskedelem állandó övezeteivé alakították, amelyek a katonai személyzeten túlmutató nemzetközi szex-turizmust szolgálják. Gazdasági szempontból: az amerikai katonák olyan keresletet teremtettek, amely ösztönözte a szex „vállalkozókat” (kitartókat és emberkereskedőket) tevékenységük „profi” szintre emelésére. Miután 1975-ben (a militáns baloldali szervezők – diákok, parasztok és a thaiföldi munkásosztály – bátor munkájának köszönhetően) kiűzték az amerikai katonai bázist Chonburiból, ezek a kerületek megtartották a szex-turistákat vonzó infrastruktúrát és hírnevet, fenntartva egy ördögi kört. A volt bázisok körüli teljes területet ma luxus tengerparti szállodák foglalják el, mind külföldieknek forgalmazva, és mint az USS Lincoln esetében is látjuk, még mindig otthont adnak a nyugati imperialista hadseregnek, mint helyszínnek a nőink kizsákmányolására.

Az olyan osztálykollaboránsok, mint Pattaya polgármestere, Poramet Ngampichet, azt mondták, a város készen áll az amerikai katonai személyzet fogadására, akik hosszú agresszív bevetésük után pihenni és időt kívánnak eltölteni az üdülővárosban.

Délkelet-Ázsiában a szexuális erőszak ingadozásai kéz a kézben jártak az amerikai katonai jelenléttel. Ez mindig is a szexuális ellátási láncok szervezett iparága volt, amely a katonai keresletet elégítette ki. Végső soron a nők viselik ennek a birodalmi patriarchális erőszaknak a legnyersebb csapását. Ugyanazok a feltételek, amelyek lehetővé tették az olyan hálózatok működését, mint Epsteinéi – az áldozatok kiszolgáltatottsága, a hatalmi struktúrák bűnrészessége és a női testek áruvá tétele – tükröződnek azokban a strukturális feltételekben, amelyek Thaiföldet a szexuális kizsákmányolás globális célpontjává tették.

Femicídium: a strukturális nemi erőszak végső következménye

A femicídium túlmutat az egyéni gyilkosságokon, és magában foglal minden olyan strukturális feltételt, amely a nők életét eldobhatónak minősíti, csökkenti életesélyeiket és szisztematikus erőszaknak veti alá őket. Az a rendszer, amelyben a nőket szisztematikusan a szexmunkába sodorják a meglévő infrastruktúra és a szegénység miatt, ahol az állam elősegíti és profitál a kizsákmányolásukból, ahol az amerikai katonai jelenlét megteremti a keresletet, és ahol a nyugati turizmus fenntartja a kínálatot – ez a femicídium. Ez a nők fizikai és pszichológiai integritásának, autonómiájának és maguknak az életének szisztematikus feláldozása imperialista célok érdekében.

Thaiföld nőit nemcsak a szex-turizmus profitja miatt zsákmányolják ki, hanem azért is, hogy fenntartsák azt a geopolitikai szövetséget, amely Thaiföldet az imperialista háborúk állomáshelyévé teszi. A politikai stabilitás, amelyet az USA Thaiföldön fenn kíván tartani, részben azokon a gazdasági feltételeken alapul, amelyek a nőket továbbra is a szexuális kizsákmányolásban tartják. Ezek a politikai fenntartó rendszerek magukban foglalják az antikommunista halálosztagokat, a függő katonai kapcsolatok fenntartását, a gazdasági szuverenitás tilalmát és a határozottan antikommunista vezetés biztosítását. Amíg a turizmusfüggő gazdaságok megkövetelik a külföldi patriarchális fogyasztók folyamatos áramlását, és amíg az állam előnyben részesíti a tőkefelhalmozást a nők élethez való jogával szemben, addig Thaiföld női viselik az USA-Thaiföld szövetség emberi költségeit.

A hiper-szexualizáció tartós kultúrája

A közösségi médiában 5000 amerikai katona thaiföldi érkezését komikus poénként kezelik az amerikaiak számára. Ez felfedi, milyen mélyen gyökerezik a thaiföldi nők hiper-szexualizációja és testünk szisztematikus kizsákmányolása a férfi tudatban. Néhány hozzászólás: „Nagy fizetős nap ezeknek a lányoknak, talán megtalálják a férjüket”, „Több tonnányi sperma érkezik” és „Egyenesen Bangcockba; minden katona szex-izgulva várja a szex-gyakorlatokat” (szójáték: sexcited és sexercises – a szerk.). Ezek a kijelentések az amerikai katonák által hátrahagyott attitűdök összegzései. Ezek az érzelmek közvetlen leszármazottai annak az amerikai kultúrának, amely az ázsiai nőket hiper-szexualizáltként és engedelmesként ábrázolta az USA katonai agressziójának korszaka óta a régióban.

A thaiföldi nők kizsákmányolását szórakoztatónak tekintik, egy katonai kikötői látogatás eredményének. Ennek a kultúrának a létezése és fenntartása feltárja a neokoloniális rendszert, amely szisztematikusan áruvá tette a nőket a birodalom élvezete és profitja érdekében.

A USS Lincoln a folytatás

A USS Lincoln Thaiföldre érkezése csak a legújabb állomása egy olyan kapcsolatnak, amelyet birodalmi uralom formált és a thaiföldi nők szisztematikus kizsákmányolása tart fenn. Az USA aktívan és tudatosan hozta létre és alakította ki a szexuális erőszak gazdaságát, amely ma a thai társadalmi-gazdasági rendszer állandó jellemzőjeként maradt fenn. Amikor a hajó kiköt, annak a hidegháborús győzelmének gyümölcsét élvezi, jelezve a thai-amerikai kapcsolatok által lehetővé tett folyamatos strukturális femicídium folytonosságát.

Látnunk kell a nőket Pattayában, Nakhon Ratchasimában, Nakhon Phanomban, Takhliban, Ubon Ratchathaniban, Udon Thaniban és Thaiföld-szerte olyan egyénekként, akik a globális kapitalizmus, a birodalmi örökség és a patriarchális erőszak legnyersebb formájának elnyomó hálójába gabalyodtak. A megoldás nem a nyugat által vezetett emberkereskedelem-ellenes beavatkozások, amelyek tovább fosztják meg a thai nőket a hatalomtól, hanem azoknak a gazdasági és politikai berendezkedéseknek a forradalmi átalakítása, amelyek eleve nyereségessé tették a kizsákmányolásunkat.

A USS Lincoln látogatását a legélesebb ellenállással kell fogadni, a történelemtől kezdve, amelyet képvisel, egészen a jövőig, amelyet előrevetít. Amíg a szexuális kizsákmányolást előállító strukturális feltételeket nem számolják fel, addig minden kikötői látogatás erőszakot jelent földjeinken és testünkön.

Írta: Benyasiri Eimviriyapong szerkesztő, fordító és propagandista a Dindengnél, egy folyóirat- és kiadói kollektívánál, amely Thaiföld félfeudális, félkapitalista és félgyarmati valóságát igyekszik megfejteni. Szakmai fókusza az ökológia, az államhatalom és a forradalmi feminista politika mindennapi életben való alkalmazása.

Ezt a cikket a Globetrotter készítette.

Izrael a gázai népirtás kritikája miatt kitiltotta a Baloldal EP képviselőit

Két képviselőt akadályoztak meg abban, hogy Tel-Aviv repülőterére utazzon.

Augusztus 23-án a Baloldal két képviselőjét, Jonas Sjöstedt és Hanna Gedin képviselőket megakadályozták abban, hogy belépjenek Izraelbe, és továbbutazzanak a megszállt Ciszjordániába és Kelet-Jeruzsálembe. Azt tervezték, hogy találkoznak a Save the Children szervezettel, meglátogatnak menekülttáborokat, és találkoznak izraeli és palesztin emberi jogi szervezetekkel is, hogy tanúvallomásokat hallgassanak meg a ciszjordániai helyzet romlásáról és az apartheidről.

A képviselőket akkor állították meg, amikor éppen felszálltak volna az athéni járatukra, annak ellenére, hogy rendelkeztek belépési engedéllyel és az Európai Parlamenttől és a Svéd Nagykövetségtől származó támogató dokumentumokkal.

„Izrael egyre inkább megakadályozza az emberek beutazását az országba, még a parlament tagjait is. Politikai okokból tiltottak ki minket, mert bíráltuk Izraelt, és követeltük, hogy izraeli minisztereket állítsanak a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) elé” – kommentálta Jonas Sjöstedt képviselő (Vänsterpartiet, Svédország).

„Elfogadhatatlan, hogy egy olyan ország, amelynek továbbra is kapcsolatai és kereskedelmi megállapodásai vannak az EU-val, megtagadja a megválasztott tisztségviselőktől a lehetőséget, hogy saját szemükkel lássák, mi történik, és találkozzanak azokkal, akik átélik a helyszíni helyzetet” – mondta Hanna Gedin képviselő (Vänsterpartiet, Svédország).

Az a döntés, hogy megtagadják a belépést az Európai Parlament tagjaitól, miközben az EU továbbra is szabadon engedi az izraeli politikusokat Európában utazni, támadást jelent az Európai Unió intézményei ellen.

A Baloldal frakció tájékoztatta az Európai Parlament elnöki hivatalát az incidenstől, amely Palesztina megállás nélkül folytatódó etnikai tisztogatásának idején történik. Szintén azután történt, hogy kiderült: az Európai Bizottság továbbra is tárgyal a biometrikus és személyes adatok izraeli biztonsági szolgálatokkal való megosztásáról.

EP Baloldal frakció

Dél-Koreában az amerikai hadsereg háborút vív a természettel

Egy 600 éves fa, 330 000 vonuló madár és egy város, amelynek lakói megélhetése a tengertől függ, harcol az ellen, ami a világ legnagyobb tengerentúli amerikai katonai bázisává válhat.

A mélyebb zavar jelei nem azonnal láthatók a Kunsani Légibázis, a Dél-Koreában található második amerikai légitámaszpont nyugati kerítésvonala mentén. A tenger felé néző területet bozótos borítja, kivéve néhány rizsföldet, amelyeket bérlő gazdák művelnek, akik a Dél-koreai Köztársaság (ROK) Védelmi Minisztériumától bérlik a földet.

Egy egész közösség állt egykor ezen a helyen. A Haje Faluként ismert terület egykor 2500 lakosnak adott otthont, 664 háztartásban, akik a helyi kagylótelepekből és halászatból éltek. 2005-től kezdve ezeket a családokat kezdték kitelepíteni, miután a földjüket, ahol éltek, a védelmi minisztérium lefoglalta, hogy biztonsági övezetet hozzon létre a Kunsani Légibázis körül, ahol új lőszerraktárat építettek.

Ma már egyetlen épület sem áll Haje Faluban, csak néhány kőalapzat, amely a földhöz tapad, mint egy elhunyt óriás sírköve. Látogatásom során láttam egy ilyen helyet, ahol egykor Haje Falu általános iskolája állt. Kalauzunk, Gu Jung-seo, egy helyi aktivistavezér elmondja, hogy az utolsó két családot 2022-ben költöztették ki. Elmondása szerint a védelmi minisztérium kotrógépeket hozott, hogy egy héten belül eltüntesse lakóhelyüket.

Haje Falu eltűnt, de a földet nem adták fel teljesen. Az egykori közösség szélén áll a múlt egy utolsó emlékműve, amely egyben e terület jövőjének védelmezője is lehet. Ez egy 600 éves celtiszfa (ostorfa), idősebb magánál az Egyesült Államoknál, és ez is akadályozza meg, hogy a Kunsani Légibázis tovább terjeszkedjen ebbe az irányba.

A fa, amelyet a közösség védelmez

Celtis sinensis néven ismert, az ázsiai celtiszfa a kenderfélék családjába tartozó nagy, lombhullató faj. Egész Északkelet-Ázsiában dísz- és gyógyászati értéke miatt kedvelt, akár 20 méter magasra és szélesre is megnőhet, élettartama meghaladja a 150 évet. 600 éves korával a haje falu helyén lévő celtiszfa kivételesen hosszú életű.

Mivel más módon nem tudták megakadályozni a Kunsani Légibázis terjeszkedését, a helyi aktivisták a celtiszfa védelméhez folyamodtak, mint környezeti és kulturális ügyhöz. Sikeresen elérték, hogy a területet 2021-ben védett természeti területté nyilvánítsák, és 2025-ben nemzeti kulturális örökséggé is elismertessék. Ez a folyamat új jogi akadályokat állított a Kunsani Légibázis bővítése elé. Gu szerint enélkül valószínű, hogy a bázis megpróbálta volna lefoglalni a földet és elpusztítani a fát.

„Feltételezzük, hogy Haje területét a védelmi minisztériumnak adták át, hogy felkészüljenek a jövőbeli bázisbővítésre” – magyarázta Gu. Az amerikai katonai területek Dél-Koreában a kormánytól kapott támogatások alapján működnek, nem bérlet, vásárlás vagy jogi tulajdonjog formális átruházása révén. Washington szerződéses jogokkal rendelkezik arra, hogy bármikor igényelje a területhasználatot.

A celtiszfa egy földúton található, amely a főútról ágazik le. Semmi nem jelzi azonnal a hely különleges státuszát. A fa egy tisztáson áll, amely egy szerény domboldalba ereszkedik, és egyetlen rozsdás lánc zárja el, amelyet alacsonyan a földhöz rögzítettek, rajta egy tábla, amely figyelmezteti az arra járókat, hogy ne lépjenek be. A fa védelméért vívott küzdelem kulcsfontosságú találkozóhellyé tette azok számára, akik elkötelezettek a Kunsani Légibázis további terjeszkedésének megakadályozása mellett. Havonta szertartásokat tartanak itt a fa tiszteletére és a helyi közösség egyesítésére. Gu habozás nélkül lép át a láncon, legyintve minden kételyt.

Madarak, emberek vagy háború?

Gunsan város lakói számára a város és a tenger szinte elválaszthatatlan. A japán gyarmati korszak előtt a terület aligha volt több egy szerény tengerparti falunál. Természetes kikötője felkeltette a japán gyarmatosítók figyelmét, akik gyorsan jelentős kikötővé fejlesztették, ahonnan Korea rizstermését, fáját és ércét szállították a japán piacok és ipar várva várt szájába, maguk mögött hagyva egy kifosztott erdőktől és hústól megfosztott félszigetet.

(A szerző megjegyzése: Bár a dél-koreai kormány jelenleg „Gunsan”-ként romanizálja a város nevét, az amerikai hadsereg a régebbi, kevésbé pontos „Kunsan” szót használja hivatalos létesítményei nevében.)

1940-ben a Japán Légierő repülőiskolát alapított Gunsanban, amelyet az amerikai légierő foglalt le a Koreai Amerikai Katonai Kormányzat (1945-1948) idején. Ez a repülőiskola lett a Kunsani Légibázis magva, amely messze túlnőtt eredeti határain, elfoglalva Gunsan város Okseon kerületének több mint 60 százalékát. A bázis terjeszkedése azonban tovább folytatódhat.

A helyi lakosok és aktivisták most azért küzdenek, hogy megakadályozzák egy új kifutópálya építését a Kunsani Légibázis jelenlegi határain kívül, a celtiszfa állásának másik oldalán. A projektet névlegesen új polgári repülőtérként mutatták be, de az aktivisták szerint valódi célja a Kunsani Légibázis más eszközökkel történő bővítése. Az amerikai légierő nevezetesen kérte a kifutópálya kettős használatát, és részletes műszaki előírásokat adott ki az építéshez, ragaszkodva például ahhoz, hogy a kifutópálya tengerszint feletti magassága megegyezzen a bázison lévő kifutópályákéval. Ha elkészül, az új repülőtér építése a Kunsani Légibázist tenné a világ legnagyobb amerikai tengerentúli katonai bázisává szárazföldi területet tekintve, meghaladva a jelenlegi címbirtokos, a mintegy 120 km-re lévő Pyeongtaekben található Camp Humphreys méretét.

Mivel már számos alkalommal bővült, a Kunsani Légibázis kifogyóban van a megfelelő építési területekből. Ha megépül, az új repülőtér jelentős részeket pusztítana el a Sura Síkvidékből – részét az egykor hatalmas Saemangum torkolatnak, amely kulcsfontosságú ökológiai funkciót tölt be mind helyben, mind a vonuló madarak védelmében.

A Koreai-félsziget nyugati iszapos síkságai létfontosságú megállóhelyet jelentenek a Kelet-Ázsiai-Ausztrálázsiai Repülőútvonalon, egy 10 000 km-es vonulási útvonalon, amelyet évente mintegy 50 millió madárfaj használ, hatalmas távolságokat megtéve Szibériából és Alaszkából Óceánia délnyugati régiói felé. Évente 330 000 madár 59 országosan védett és 27 globálisan veszélyeztetett fajból vonul át a Saemangum torkolaton, támaszkodva a terület gazdag üledéklerakódásaira és nyüzsgő tengeri életére, hogy megszerezzék a szükséges kalóriákat útjuk hátralévő 3000-5000 km-es szakaszához.

Még a nem vonulási időszakokban is szabad szemmel látható a Sura Síkvidék ökológiai gazdagsága. Darvak és gémek, kárókatonák és sirályok köröznek az égen. Víziszarvasok táncolnak az iszapos síkságon, mintha a víz felszínén szökdelnének. Felettünk percenként egy F-16 hasítja át a csendet, kaparó ordítással töltve meg a levegőt, amely sokáig megmarad, miután a gép eltűnik a látóhatárból. Alig fél óra alatt hét különböző repülőgépet látunk, hallunk és érzékelünk felszállni vagy visszatérni a bázisra. Csak találgatni lehet, hány repülést kell elviselnie egyetlen madárnak, embernek vagy egy 600 éves fának Gunsanban élete során.

A bázis közelében élő emberek és vadon élő állatok számára a zajszennyezés önmagában is állandó adó, amelyet a bázis rutintevékenységeiért fizetnek. Dél-Korea más, amerikai légierő létesítményei közelében fekvő részein ismert, hogy az otthonok és az emberi testek egyaránt idővel tönkremennek a több száz ordító sugárhajtómű napi kitettsége okozta állandó rezgéstől.

Nem csak a madaraknak van érdekük Korea nyugati partjainál. Az amerikai hadsereg is pontosan ebben a régióban működteti két légibázisát Gunsanban és Osanban, tekintettel annak közelségére Ázsia többi részéhez – elsősorban Kínához. A 2000-es évek óta, amikor a Kunsani Légibázis nagyobb bővítései elpusztították Haje Falut, az amerikai hadsereg megkezdte bázisai konszolidációját és bővítését Dél-Korea-szerte, hangsúlyozva képességét erői stratégiai rugalmasságának fenntartására. Más szavakkal, a Koreában tartózkodó amerikai csapatok és fegyverrendszerek azon képességét, amelyek jogilag a Kölcsönös Védelmi Szerződés értelmében védelmi erőként léteznek kifejezetten a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (Észak-Korea) ellen, hogy a régióban általános erőkivetítési képességként működjenek.

A Kunsani Légibázis ismételt bővítésére irányuló törekvés azon időszakban történik, amikor Xavier Brunson, a Koreai Amerikai Erők parancsnoka számos nyilvános nyilatkozatot tett, amelyek a dél-koreai-amerikai szövetség „modernizációjára” összpontosítanak, hogy hivatalosan is elismerjék a Koreában állomásozó amerikai katonai eszközök célját a Koreai-félszigeten túli háborúkban való felhasználásra. 2025-ben Brunson Dél-Koreát „rögzített repülőgép-hordozónak” nevezte Kína küszöbén, és korábban idén vitát váltott ki, miután Dél-Koreát „egy tőrnek nevezte Ázsia szívében”.

A Kunsani Légibázis ad otthont a 7. Légiflotta 8. Taktikai Vadászszárnyának, amelynek központja az Osani Légibázison található. „Farkasfalka” néven ismert, a 8. Vadászszárny két F-16-os századból áll, amelyek az aktivisták megfigyelései szerint átlagosan napi 140 repülést teljesítenek. A Farkasfalka két jelmondata hűvös bepillantást enged e repülések céljába: „Harcolj ma este” és „Vidd a harcot északra”.

A kilátásba helyezett repülőtéri projekt felvet egy kritikus kérdést: mennyit kell fizetniük Korea embereinek Washington háborúiért? Az amerikai hadsereg retorikai máza alatt, amely tevékenységét „közös harckészültségként” és „reagálási képességként” írja le, egy sokkal ismerősebb valóság húzódik meg: a madarak, fák, a tenger és az emberi lények történetei, akik mindezektől függenek. Ezen élethálózaton kívül ott a sugárhajtóművek visítása és egy katonai bázis, amely felemészt mindent maga körül, miközben visszaszámlál a következő csendes-óceáni háborúig.

forrás: BreakThrough News

Amerikai csapások egy iráni esküvőt is eltaláltak, miközben a halálos áldozatok száma meghaladta a 18-at

Irán válaszul a térség több országában található amerikai katonai támaszpontokat támadta, vezetői pedig a legutóbbi csapásokat a minabi és lamerdi sportpályákon történt, iskolás gyerekek elleni támadásokhoz hasonlították.

Legalább 18 iráni, köztük gyermekek vesztették életüket, és mintegy 80-an megsebesültek az Egyesült Államok legutóbbi légicsapásaiban Irán déli részén, Huzesztán, Busehr, Beludzsisztán és Hormozgán tartományokban szeptember 1-jén, kedden késő este – jelentette az IRNA.

Több iráni sajtóorgánum arról számolt be, hogy a kedd éjszaka megtámadott helyszínek egyike egy esküvői ünnepség volt Sirikben, a déli Hormozgán tartományban. A támadásban legalább négy ember – köztük egy négyéves gyermek – meghalt, és mintegy 70-en megsebesültek.

Irán eközben elutasította az amerikai Központi Parancsnokság (CENTCOM) állítását, amely szerint az éjszakai támadások kizárólag az Iszlám Forradalmi Gárdához (IRGC) tartozó létesítményeket célozták, megtorlásul a térségben kereskedelmi hajók és amerikai katonák ellen elkövetett támadásokért.

Szerda reggel Irán megtorlásként drónokkal és rakétákkal amerikai katonai támaszpontokat támadott Bahreinben, Jordániában, Kuvaitban és Irakban. Az IRGC emellett azt állította, hogy ismét lelőtt egy amerikai MQ–9-es drónt.

Az IRGC közlése szerint a Kuvait elleni megtorló támadások „számos ellenséges elemet megöltek”.

A több mint hat hónapja tartó Irán elleni háború legutóbbi támadás- és ellentámadási hulláma vasárnap kezdődött, amikor az amerikai erők csapásokat mértek az iráni Larak-szigetre, amelyekben több tucat iráni vesztette életét.

A Larak-sziget elleni katonai csapásokra többhetes fegyveres szünet után került sor. Az Egyesült Államok Trump-kormánya korábban azt állította, hogy újabb támadások végrehajtása helyett elsődlegesen Irán gazdasági elszigetelésére fog törekedni.

A vasárnapi csapásokat követően az amerikai CENTCOM közölte, hogy a támadások annak a törekvésnek a részét képezték, hogy megakadályozzák Iránt abban, hogy a jövőben újabb aknákat telepítsen a Hormuzi-szorosba.

Irán nevetségessé tette Washington állításait, „fantáziának” nevezve azokat, majd megtorlásul amerikai katonai támaszpontokat támadott Jordániában és az Egyesült Arab Emírségekben.

Az IRGC kedd késő este kiadott közleményében azt állította, hogy az Egyesült Államok által végrehajtott „kétségbeesett” támadások nemhogy gyengítenék, hanem éppen tovább szorítják Irán ellenőrzését a Hormuzi-szoros felett.

Az IRGC azt is állította, hogy szerdán két olajszállító tartályhajó aknára futott és kigyulladt, miközben az amerikai támogatással működő útvonalon próbált áthaladni a Hormuzi-szoroson. A balesetben legalább két legénységi tag halálát jelentették.

Az amerikai atrocitások körforgása

Az iráni civilek elleni legutóbbi támadásokra reagálva Esmail Baghaei, az iráni külügyminisztérium hivatalos szóvivője úgy fogalmazott, hogy ezzel teljessé vált az Egyesült Államok által elkövetett „atrocitások katalógusa”, amely a háború első napján, a Minabban iskolás gyerekek ellen végrehajtott támadással kezdődött.

Február 28-án több mint 160 iskolás gyermek halt meg a Minab elleni csapásban. Ugyanezen a napon egy hasonló támadásban 21 civil vesztette életét a lamerdi sportcsarnokban. A nemzetközi felháborodást követően az Egyesült Államok kezdetben tagadta a támadásokat, később pedig „emberi hibaként” minősítette azokat, és nem volt hajlandó felelősségre vonni az érintetteket.

A civilek háború idején történő szándékos célba vétele háborús bűncselekmény.

„Veszélyesebb, mint maga a bomba, a bombázás normalizálása; és veszélyesebb a hallgatásnál az, amikor a hallgatást legitimitássá változtatják” – mondta Baghaei, és erőteljes válaszlépést ígért a támadásokra.

Mohammad Bagher Ghalibaf, az iráni parlament elnöke, valamint a békefeltételekről tárgyaló iráni küldöttség vezetője elítélte a civilek elleni legutóbbi támadásokat.

„Ha egy hatalom úgy viselkedik, mint a Sátán, úgy választ célpontokat, mint a Sátán, és úgy öl, mint a Sátán, akkor az a Sátán” – írta Ghalibaf az X-en közzétett bejegyzésében, az esküvői ünnepség elleni támadást a minabi és a lamerdi sportcsarnok elleni támadásokhoz hasonlítva.

Az Egyesült Államok és Izrael által megkezdett háborúban eddig több mint 3500 iráni vesztette életét, köztük Irán korábbi legfelsőbb vezetője, Szajjid Ali Hamenei ajatollah, valamint számos más magas rangú katonai és politikai vezető.

A háború a világgazdaságra is súlyos hatással volt. A Hormuzi-szorost, amely a globális energiakereskedelem egyik legfontosabb útvonala, hónapok óta blokád alatt tartják, ami a globális energiaárak emelkedését okozta.

A háború befejezésére irányuló nemzetközi erőfeszítések kudarcot vallottak, miután az Egyesült Államok nem volt hajlandó betartani a júniusban aláírt békemegállapodás, az úgynevezett egyetértési megállapodás (Memorandum of Understanding, MoU) előírásait.

Irán a közelmúltban ismételten kijelentette, hogy amennyiben az Egyesült Államok vállalja az MoU valamennyi rendelkezésének betartását, a térségben kialakult helyzet rendezhető lenne, ami magában foglalhatná a Hormuzi-szoroson keresztül zajló hajóforgalom normalizálását is.

forrás: BreakThrough News

Brazília nem adhatja fel kritikus ásványi anyagait

Számos külföldi multinacionális vállalat jelezte érdeklődését a ritkaföldfémek brazíliai kitermelése iránt, noha az ország még nem rendelkezik a feldolgozásukhoz szükséges technikai kapacitással.

Minaçuban, Goiás brazil állam északi részén, a táj őrzi egy korábbi ásványi láz nyomait. Évtizedeken át a város a Cana Brava azbesztbányától függött, melynek virágkora elválaszthatatlan volt a halálos betegségektől és a környezeti károsodások hosszú történetétől. Most Minaçut egy újabb ígért jövőbe sorozták be. A Pela Ema bányában a Serra Verde nyeri ki a villanymotorokhoz, szélturbinákhoz, fejlett elektronikához és fegyverrendszerekhez szükséges ritkaföldfémeket. Az ásvány megváltozott, de a veszély az, hogy a függőség régi struktúrája érintetlen marad.

Brazília a világ ismert ritkaföldfém-készleteinek körülbelül 23%-ával rendelkezik, ezzel Kína után a második. Mégis alig termeli meg a világtermelés 1%-át, és hiányzik belőle az az integrált ipari lánc, amely képes a ritkaföldfémek szétválasztására, fémekké és ötvözetekké alakítására, valamint végleges mágnesek gyártására. Az ország birtokolja a geológiai gazdagságot, míg mások a technológia, a finanszírozás, a feldolgozás és a piacok ellenőrzésére törekszenek.

Ez az ellentmondás áll Brazília kritikus ásványi anyagokkal kapcsolatos vitájának középpontjában. A kérdés nem az, hogy egyáltalán ki kell-e termelni ezeket az ásványokat, bár minden javasolt bányának komoly környezeti és társadalmi vizsgálaton kell átesnie. A közvetlen politikai kérdés az, hogy Brazília ezeket az erőforrásokat szuverén technológiai és ipari kapacitás kiépítésére fogja-e használni, vagy ismét csak könnyen feldolgozott nyersanyagok exportőrévé válik.

A nyomás gyorsan növekszik. Az Egyesült Államok által támogatott USA Rare Earth cég végleges megállapodást kötött a Serra Verde felvásárlására mintegy 2,8 milliárd dollárért. Az amerikai kormány 750 millió dollárt biztosított az ügylethez, és elkötelezte magát több száz millió dollárnyi jövőbeli termelés megvásárlása mellett. A Serra Verde Pela Ema bányája különösen vonzó, mert ionos agyagai diszpróziumot és terbiumot tartalmaznak, amelyek nehéz ritkaföldfémek, nélkülözhetetlenek a nagy teljesítményű mágnesekhez és katonai felszerelésekhez. Washington nem normál kereskedelmi befektetésként tekint erre; inkább úgy látja a Serra Verdét, mint egy Kínán kívüli ellátási lánc kiépítésére irányuló állami irányítású stratégia részét.

Eközben az ausztrál bányavállalatok kiterjedt bányászati jogokat halmoztak fel Minas Geraisban és Bahiában. A Viridis Mining and Minerals a Poços de Caldas körüli Colossus projektet ellenőrzi, míg a Meteoric Resources ugyanebben a geológiai régióban a hatalmas Caldeira projektet birtokolja. Bahiában a Brazilian Rare Earths – neve ellenére egy ausztrál tőzsdén jegyzett vállalat – fejleszti a Borborema projektet. Ma már jól dokumentált, hogy a külföldi cégek rohannak megszerezni a jogokat, mielőtt az ország szigorúbb szabályokat állítana fel a stratégiai ásványokra vonatkozóan.

Ennek a rohamnak a földrajzi helyszíne nem üres. A Observatório da Mineração vizsgálata 187 ritkaföldfém-bányászati kitermelést talált, amelyek öt államban 96 agrármegújítási településsel fedtek át. A Serra Verde önmagában 37 aktív kitermelést folytatott, amelyek Goiásban nyolc települést érintettek. Nova Romában a kanadai tőzsdén jegyzett Aclara Resources Carina projektje kezdetben átfedésben volt a Família Magalhães quilombola közösség területével. A közelben található a Kalunga terület, amely körülbelül 5000 ember otthona, és Brazília legnagyobb quilombola területeként ismert. A bányászati engedélyek a Kalunga földekkel is átfedtek.

A Pela Ema környékén vidéki családok számoltak be a patakok színének és vízhozamának megváltozásáról, a halállomány csökkenéséről és a szarvasmarhák szaporodási problémáiról. Az állami és szövetségi környezetvédelmi ügynökségek ellenőrzései igazolták a Córrego Areia szennyezettségét és az ivóvíz-szabványokat meghaladó anyagok – köztük mangán – koncentrációját. A patak a Cana Brava rendszerbe folyik, amely Minaçut látja el vízzel, és fenntartja a halászatot, a mezőgazdaságot és a turizmust.

Ezeket a költségeket szembe kell állítani azzal, ami Brazíliánál marad. A Serra Verde kevert ritkaföldfém-karbonátot termel, amelyben az értékes elemek egyesítve maradnak. A technológiailag nehéz szakaszok – az egyes oxidok szétválasztása, fémek és ötvözetek előállítása, valamint mágnesek gyártása – külföldön zajlanak. Brazília kap egy bányát, kotrógépeket, feldolgozóberendezéseket, némi foglalkoztatást, adókat és környezeti terheket. A magasabb hozzáadott értékű iparágak, szabadalmak, szakképzett műszaki foglalkoztatás és stratégiai ellenőrzés az Egyesült Államokba és Európába vándorol.

Ez nem csupán egy hiányzó gyárról szól. A szétválasztás a ritkaföldfém-ipar csúcspontja. Mivel a tizenhét ritkaföldfémelem hasonló kémiai tulajdonságokkal rendelkezik, szétválasztásuk összetett hidrometallurgiai rendszereket, ismételt oldószeres extrakciós lépéseket, speciális ismereteket, valamint a víz- és vegyi maradványok szigorú kezelését igényli. A mágnesgyártás további kohászati és mérnöki akadályokat állít fel. Egy olyan ország, amely kevert karbonátot exportál, de mágneseket importál, nem biztosított ritkaföldfém-ellátási láncot. Csak a lánc leginkább környezetromboló és technológiailag leggyengébb szegmensét biztosította.

A külföldi cégek hangsúlyozzák, hogy a brazil ionos agyagok viszonylag olcsó gépekkel megmunkálhatók. A felszínhez közeli lelőhelyeket ki lehet termelni a más bányák által megkövetelt tőkeigényes földalatti infrastruktúra nélkül. Az ércet kiássák, mozgatják, mossák, kilúgozzák és részben dúsítják. Az ilyen projektek éppen azért vonzóak, mert a vállalatok kihasználhatják a bőséges földet és vizet, miközben a technológiailag kifinomultabb szakaszokat máshová helyezik át.

Az „olcsóság” részben számviteli fikció. A gépek olcsók, mert a vállalat nem fizeti meg a sérült víztartó réteg, a szennyezett patak, az erodált domboldal, a kitelepített mezőgazdasági közösség vagy az évtizedes közegészségügyi monitoring teljes költségét. Ezek externaliták: a vállalati mérlegből kikerülő, a családokra, önkormányzatokra és jövő generációkra hárított költségek. A vizet ipari inputként kezelik, még akkor is, ha az egy teljes társadalmi ökológia alapja.

Hogyan csinálta Kína?

Ez a modell még csak nem is technológiailag elkerülhetetlen. Kína ritkaföldfém-ágazatbeli felemelkedése erősen káros bányászati gyakorlatokkal kezdődött, beleértve a kiterjedt ammóniumsó-kilúgozást. A kínai kutatók és állami intézmények azóta beruháztak e károk csökkentésébe. Egy kínai tudóscsapat kifejlesztette az elektrokinetikus bányászatot, amely szabályozott elektromos mezőket használ a ritkaföldfém-ionok mállott agyagon keresztül történő mozgatására. A kezdeti kísérletek 2,6-szor nagyobb kitermelést, 80%-os csökkenést a kilúgozószerekben és 70%-kal kevesebb fém szennyeződést jelentettek a hagyományos technikákhoz képest.

A technika azóta túllépett a laboratóriumon. Egy 5000 tonna ércen végzett ipari méretű kínai kísérlet 95%-os ritkaföldfém-kitermelést ért el, miközben az ammónia-kibocsátás 95%-kal csökkent. Fejlesztői azt is megállapították, hogy a módszer gazdaságilag életképesebb a hagyományos kitermeléshez képest.

Az elektrokinetikus kitermelés nem hatástalan, és nem helyettesíti a további szétválasztási és mágnesipari folyamatokat. De rámutat egy fontos szempontra: nincs műszaki indok arra, hogy Brazília elfogadja a tegnapi vízigényes és vegyszerpazarló kitermelési rendszereket, miközben a külföldi tulajdonosok fenntartják maguknak a fejlett kutatást, finomítást és gyártást. A bányához választott technológia politikai döntés arról, hogy ki viseli a költségeket és ki szerzi meg a tudást.

Lula terve

Luiz Inácio Lula da Silva elnök sürgette a Kongresszust, hogy gyorsítsa fel a kritikus és stratégiai ásványokra vonatkozó nemzeti politika megteremtéséről szóló törvényhozást. A javasolt keret létrehozna egy nemzeti tanácsot, kiterjesztené az állam hatáskörét a külföldi befektetések felülvizsgálatára, és ösztönözné a hazai feldolgozást. Ezek szükséges kezdetek, de az ösztönzés önmagában nem lesz elég.

Lula elnök kijelentette, hogy Brazíliának szüksége van: állami ellenőrzésre az ásványi információk és stratégiai lelőhelyek felett; korlátozásokra a külföldi felvásárlásokra; kötelező hazai szétválasztásra és finomításra; technológiatranszfer-követelményekre; állami beruházásokra a BNDES-en, egyetemeken, a Petrobrason, a Geológiai Szolgálaton és szakosodott kutatóintézeteken keresztül; valamint kötelező célkitűzésekre a brazil oxid-, ötvözet-, mágnes-, akkumulátor- és egyéb késztermék-gyártásra vonatkozóan. A környezetvédelmi engedélyezésnek tartalmaznia kell a vízgyűjtőkre gyakorolt kumulatív hatásokat is, nem csupán az egyes bányák ökológiai lábnyomát. A quilombola, őslakos és agrármegújítási közösségeknek rendelkezniük kell az előzetes, szabad és tájékozott beleegyezésük érvényesíthető jogával. Brazília kiépítheti saját állami kutatását, technológiai tanulását és ipari kapacitását olyan országok intézeteivel és vállalataival, mint például Kína, valódi együttműködés révén.

A kritikus ásványokat azért nevezik kritikusnak, mert a kortárs ipari hatalom középpontjában állnak. Ha Brazília megengedi a külföldi vállalatoknak, hogy birtokolják a lelőhelyeket, elavult kitermelési technológiákat válasszanak, kevert koncentrátumokat exportáljanak, és megtartsák a szabadalmakat és a gyártást külföldön, akkor semmi alapvető nem változott a gyarmati idők óta. A szuverenitás ott kezdődik, ahol a brazil föld alatti gazdagság tudássá, iparrá és a fölötte élő emberek méltó életévé alakul.

Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró. Negyven könyv szerzője, köztük a Washington Bullets, a Red Star Over the Third World, a The Darker Nations: A People’s History of the Third World, a The Poorer Nations: A Possible History of the Global South, valamint a Grieve Chelwával írt How the International Monetary Fund Suffocates Africa. A Tricontinental: Institute for Social Research ügyvezető igazgatója, a Globetrotter vezető tudósítója és a LeftWord Books (Újdelhi) főszerkesztője. Szerepelt a Shadow World (2016) és a Two Meetings (2017) című filmekben is.

Ezt a cikket a Globetrotter készítette.

Az amerikai tőkések rekordprofitot aratnak, miközben a munkások szenvednek

A gazdaság egyes ágazatai növekednek, de a munkások nem részesülnek az előnyökből.

Az amerikai szupergazdagok profitja rekordmagasságot ért el, miközben a munkások részesedése történelmi mélypontra esett.

Ez sok amerikai munkás elégedetlenségét táplálja – és egyre növekvő politikai ellenreakciót vált ki.

A vállalatok adózás előtti eredménye a második negyedévben elérte a 4,8 billió dollárt, ami a nemzeti jövedelem 18 százaléka – a Gazdasági Elemző Hivatal (Bureau of Economic Analysis) adatai szerint. Ez a legmagasabb arányuk a második világháború vége óta.

Az alkalmazottak bérekre és juttatásokra jutó részesedése 60 százalékra esett, ami az 1950-es évek óta a legalacsonyabb szint.

Az idei évszázados profitszerzés az amerikai részvényeket rekordmagasságokba repítette, mivel a mesterséges intelligencia-láz hatalmas nyereséget hoz a nagy techcégeknek. Trump iráni háborúja pedig megemelte az üzemanyagárakat és az olajóriások haszonkulcsát.

De a vállalati nyereségvállalás mélyíti az amerikai egyenlőtlenséget. A hatalmas hozamok főleg a gazdagokat részesítik előnyben, akik jövedelmük nagy részét befektetésekből szerzik. A középosztálybeli és munkásosztálybeli háztartások a fizetési csekkekre támaszkodnak. Az infláció is meghaladta a bérek növekedését, így a reálórabérek 0,2 százalékkal estek vissza júliusban az előző évhez képest.

„A felső réteg által látott nyereségek messze, messze, messze meghaladják az alsó réteg által látott nyereségeket – ha vannak egyáltalán” – mondta Elizabeth Pancotti, a Groundwork Collaborative agytröszt politikáért felelős alelnöke. „Amit ma látunk, az az, hogy valóban két külön gazdaság létezik – egy azoknak, akik elsősorban befektetésekből és passzív jövedelemből szerzik a jövedelmüket, és egy a hétköznapi munkások számára, akik nap mint nap bejárnak dolgozni” – mondta.

Trump átfogó adócsökkentéseket vezetett be, amelyek a vállalatokat és a gazdagokat részesítik előnyben, miközben megnyirbálta a szociális programok, például az élelmiszerjegyek finanszírozását.

Egy friss tanulmány megállapította, hogy az amerikai legnagyobb alacsony bérű munkaadók vezérigazgatóinak fizetése 2019 és 2025 között 41 százalékkal emelkedett, míg az átlagos munkavállaló 21 százalékkal vitt haza többet. Ez elmarad az árak 26 százalékos emelkedésétől ugyanebben az időszakban.

A leggazdagabb 0,00001 százalék, mintegy 20 egyén olyan vagyont birtokol, amely az USA bruttó hazai termékének 12 százalékával egyenlő.

És ez nem csak Elon Musk – az USA 989 milliárdosnak ad otthont. Vagyonuk 2026-ban meghaladta a 9,2 billió dollárt, ami 2025-höz képest 31,8 százalékos növekedés.

A szélesedő szakadék a gazdagok és a munkások vagyoni helyzete között egyre növekvő ellenreakciót vált ki a mélyülő egyenlőtlenség miatt aggódó szavazók körében.

Az Amerikai Demokratikus Szocialisták (Democratic Socialists of America) tagjai legyőzték a mérsékelteket a Demokrata Párt előválasztásain. New Yorkban Zohran Mamdani tavaly került hatalomra polgármesterként, miután kirohant a „vállalati kapzsiság” ellen.

A munkaerő jövedelemből való részesedésének csökkenése felgyorsult az elmúlt öt évben, és különösen az elmúlt 12 hónapban.

2025-ben az amerikai munkavállalók a bruttó hazai termékből való részesedésük legkisebb hányadát vitték haza 1947 óta. Az amerikai inflációs ráta 2026 májusában elérte a 4,2 százalékot, ami elsöpörte a bérek 3,4 százalékos növekedését az elmúlt évben.

Ezt nevezik örömtelen növekedésnek. A gazdaság egyes ágazatai bővülnek, de a növekedés mélyíti az egyenlőtlenséget és táplálja a dühöt.

Az amerikai munkavállalók csaknem fele, 66 millió ember keres kevesebbet, mint az óránkénti 25 dolláros létminimum. Ez 66 millió ok a visszavágásra.

forrás: Socialist Worker

Trump magára hagyja az amerikai tengerészeket, miközben nő az Irán elleni fiaskó miatti felháborodás

Donald Trump heves ellenállással néz szembe az USS Abraham Lincoln fedélzetén uralkodó szörnyű körülmények miatt, miközben az amerikai birodalmi hatalom válsága elmélyül

Donald Trump amerikai elnök iráni háborúja megosztottságot okoz a fegyveres erőkön belül.

Trump kivezető utat keres, miközben a hadsereg lőszerei fogynak, a morál összeomlik, és a háború iránti támogatás otthon zuhan.

Az Egyesült Államokban a háborúval szembeni düh fokozódott, mióta a múlt héten jelentések láttak napvilágot az USS Abraham Lincoln repülőgép-hordozó fedélzetén uralkodó undorító körülményekről.

A hajót Irán elleni légicsapásokra és a Hormuzi-szoros blokádjára használták. Az 5000 fős legénység – tengerészek és tengerészgyalogosok – túllépte a 260 napot a tengeren. A legénység legalább két tagja megpróbált a tengerbe ugorva öngyilkosságot elkövetni.

A tengerészek családjaiknak elmondták, hogy a WC-k elromlottak, a zuhanyzókat penész borítja, és a mosodai berendezések nem működnek.

A legénység romlott ételt eszik, saját szennyük között él, és iható vízből is hiányt szenvednek.

Néhányan öngyilkos gondolatokkal küzdenek, mások önsértéshez folyamodtak, és nem kapnak enyhülést.

Az egyik tengerész anyja azt mondta: „Annyira nehéz hallgatni, ahogy azt mondja, hogy ő és hajótársai folyamatosan azon gondolkodnak, hogy a hajóról a tengerbe ugorjanak, csak hogy megkönnyebbülést kapjanak.”

Egy másik tengerész felesége beszámolt arról, hogy férje azt mondta neki: „Reméli, hogy holnap nem ébred fel.”

Trump és védelmi minisztere, Pete Hegseth teljesen elutasították ezeket az állításokat.

A hajó arra vár, hogy egy másik anyahajó váltsa fel, amely Vietnámból hajózik, és még egy hét van hátra.

Amikor Trumpot megkérdezték, hogy kilenc hónap folyamatos tengeri szolgálat túl hosszú-e, azt válaszolta: „Közel sem elég hosszú.”

Ez az amerikai imperializmus hanyatlásának újabb kóros tünete.

Azok a háborúk, amelyeket Trump szerint „néhány hét” alatt befejez, kicsúsztak az irányítása alól. Az USA kétségbeesetten próbálja megtartani az ellenőrzést a régió felett – még akkor is, ha ez a háború eszkalációját jelenti.

Ahogy egy törékeny tűzszünet lejárt, Trump továbbra is azzal fenyegetőzött, hogy a Hormuzi-szorost „az Egyesült Államok területévé” teszi.

De a fegyveres erők és családjaik kulcsfontosságú bázist jelentenek Trump számára. Az amerikai veteránok több mint 60 százaléka támogatta Trumpot 2024-ben.

A katonaság és az otthoni családjaik támogatásának elvesztése súlyosan gyengítheti hatalmát – különösen a novemberi félidős választások közeledtével.

Az itthoni és az amerikai békemozgalomnak ki kell használnia ezt a gyengeséget, és meg kell sújtania a sebesült fenevadat.

forrás: Socialist Worker