A jogok elvesztése miatti aggodalom a szélsőjobboldal növekedésével szemben jellemezte a szeptember 27-i, vasárnapi tüntetéseket.
Luiz Inácio Lula da Silva elnök harcostársai és támogatói vettek részt ezen a vasárnapon, szeptember 27-én azokon a demonstrációkon, amelyek a „Gyerünk, Lula” országos mozgósítás részeként zajlottak, egy héttel az első fordulós választások előtt. Rio de Janeiróban a „CarnaLula 2026” végigvonult Copacabana strand teljes hosszán.
A mikrofonhoz lépve Benedita da Silva, a PT szenátorjelöltje a karnevál népi kultúra kifejeződéseként betöltött fontosságáról beszélt, és arra kérte a jelenlévőket, hogy szavazzanak a progresszív blokkra Rio de Janeiro törvényhozó gyűlésében és a szövetségi képviselőházban is. Megerősítette azt a diskurzust, hogy ezen a választáson nemcsak a demokrácia, hanem a nemzeti szuverenitás is tét. „Nem leszünk senki hátsó udvara” – ismételte Lula mondatát.
São Paulóban az esemény karneváli felvonulásokkal, cirkuszi előadásokkal és kerékpáros felvonulással kezdődött a Paulista sugárúton, ahol a jelöltek a demokrácia védelmében mondtak beszédeket. „A tagadás nem fog győzedelmeskedni” – mondta Simone Tebet szenátorjelölt. Erika Hilton szövetségi képviselő visszhangozta Tebet szavait, beszélve azon jelöltek megválasztásának fontosságáról, akik eltávolítják Brazíliát a fasizmustól, és a munkásosztály mellett állnak, valamint a 6×1-es munkarend megszüntetésének védelméről. Az eseményen jelen volt Humberto Carrão színész is, aki a Brasil de Fató-nak elmondta, hogy arra buzdította a szavazókat, hogy az első fordulóban döntsék el az elnökválasztást.
Minas Gerais fővárosa, Belo Horizonte volt az egyik olyan város, ahol a legtöbb Lula újraválasztását támogató tevékenység zajlott. Ezek között volt egy zászlólengetős demonstráció a városközpontban, ahol aktivisták százai bontottak ki egy „Lula of Brazil” feliratú transzparenst. Az esemény értékelésekor Pedro Martins, az Alvorada kollektíva tagja, az akció egyik szervezője az utcák elfoglalásának szükségességéről beszélt. „Látványos esemény volt, az összes társadalmi mozgalom összegyűlt. Ez egy fontos hét volt, megmutatva, hogy utcára kell mennünk, és csak így tudjuk megfordítani a szavazást és elérni a győzelmet” – mondta a Brasil de Fató-nak.
Florianópolisban és Curitibában a támogatók kerékpáros felvonulást tartottak, zászlókat vive magukkal Lula jelöltségének védelmében. Brazíliavárosban a gyülekezés az Eixãón volt, egy gyorsforgalmi úton, amely észak-déli irányban köti össze Plano Pilotót.
Lula kampánya arról számolt be, hogy a napi eseményeket decentralizált módon szervezték meg, több mint 500 tevékenységet tervezve a 27 állami fővárosban és több száz önkormányzatban. A program sétákat, konvojokat, szórólaposztást és kulturális előadásokat tartalmazott.
A cikket a Brasil de Fato jelentette meg portugál nyelven.
Diákok ezrei sztrájkoltak ismét Németország-szerte a sorkötelezettség és a militarizáció ellen pénteken, szeptember 25-én. Az akciók legalább 100 településen zajlottak, a fiatalok pedig a kormány által választott úttól való éles irányváltást követeltek.
„Nem akarunk katonai szolgálatra kényszerülni, és nem akarunk háborúba menni” – írták a diákok a májusi legutóbbi sztrájkjuk utáni nyilatkozatukban.
Ez a negyedik alkalom, hogy a diákok 2025 vége óta osztálytermeket cserélnek utcákra. A mozgalom megerősödött a Merz-kormány „Európa legerősebb konvencionális hadseregének” felépítésére irányuló terveivel szembeni ellenállásban – beleértve több ember bevonását a Bundeswehrbe, a német fegyveres erőkbe.
Míg a hatóságok ragaszkodnak ahhoz, hogy a katonai toborzás továbbra is önkéntes, a diákok figyelmeztettek a nyílt sorkötelezettség felé mutató egyértelmű tendenciára. A helyi sztrájkbizottságok és aktivisták az akciók előtti széles körű elnyomást is hangsúlyozták. Ezek közé sorolták a vizsgák sztrájk napjaira történő ütemezését és a diákok iskolaterületen való bezárását – mutattak rá.
Milliárdok a Bundeswehrnek, megszorítások az iskoláknak és az ifjúsági szolgáltatásoknak
Az elmúlt hónapokban a kormány több ezer kérdőívet küldött ki, hogy felmérje a fegyveres erőkbe való belépés iránti önkéntes érdeklődést. A német média szerint a válaszadás kiábrándító volt: diákok tízezrei nyilatkoztak úgy, hogy semmilyen érdeklődést nem mutatnak. Még a hadsereg népszerűsítésére elkülönített több millió eurós költségvetés sem tudta megingatni ezt a véleményt.
„Háborús szolgálatot adnak el nekünk »kalandként«, miközben tudjuk, hogy ami vár ránk, az kényszer, megalázás, szexizmus, jobboldali szélsőségesség és rasszizmus” – teszi hozzá a diáknyilatkozat.
Ahelyett, hogy komolyan vennék az üzenetet, a hatóságok nemrég előmozdították az orvosi vizsgálatok bevezetését a célzott népesség körében, ami további frusztrációt váltott ki a diákokból.
„Nem akarunk kötelező kérdőíveket, bírságokat, sorozási orvosi vizsgálatokat, országos sorozási értékelő központokat, sem a Szövetségi Önkéntes Szolgálat katonai szolgálatba történő tervezett integrációját” – írták. „Ezek eszközök a sorkötelezettség újbóli bevezetésének előkészítésére, és így egy újabb Németországból kiinduló háborúra.”
„Sorkötelezettség esetén ágyútölteléknek képeznének ki minket, és a lövészárkokba kényszerítenének” – tették hozzá a diákok. „A háború az életünkbe kerül, míg az olyan vállalatok, mint a Rheinmetall, rekordprofitot termelnek.”
Bővebben: Ulrike Eifler: „A munkahely az a hely, ahol a háború ellen kell harcolnunk”
A sztrájkoló diákok szolidaritásukat fejezték ki a militarizáció és a költségvetési megszorítások elleni egyéb folyamatban lévő küzdelmekkel. Kijelentették, hogy csatlakoznak az október elejére Berlinbe és Stuttgartba tervezett békedemonstrációkhoz, valamint a szakszervezetek által támogatott, a költségvetési megszorítások elleni szombati, szeptember 26-i mozgósításhoz.
Döntésük tükrözi a széles körű felismerést, hogy az ifjúsági és oktatási szolgáltatások is a megszorítások e fordulójának érintettjei közé tartoznak. A junge Welt szerint az oktatásért felelős szövetségi minisztérium közel 1 milliárd eurós megszorítással néz szembe – míg 2027-ben 140 milliárd eurót bocsátanak rendelkezésre az úgynevezett védelemre.
„Minden tankot, minden rakétát leromlott iskolákkal és szociális megszorításokkal fizetünk meg” – jegyezték meg a diákok.
A szélsőjobboldali argentin elnök, Javier Milei szeptember 23-án szólalt fel az Egyesült Nemzetek Szervezetének 81. ülésszakán, beszéde heves reakciókat váltott ki. A dél-amerikai államfő emellett számos magas szintű találkozón is részt vett.
New York-i útjának egyik leggyakrabban idézett mondata ez volt: „Argentína az új ígéret földje.”
Nem ez az első alkalom, hogy Milei a zsidó-keresztény hagyomány vallási fogalmait és eszméit használja politikai álláspontjának magyarázatára, de most először tette egyenlővé hazáját – gazdasági és politikai értelemben – Ábrahám és leszármazottai földjével.
Ez még beszédesebb, ha figyelembe vesszük Milei rendkívül szoros kapcsolatát Izraellel, valamint a nyugat-ázsiai háborús és népirtó politikáinak heves védelmét, továbbá a zsidó vallás iránt tanúsított csodálatát.
Milei ezt az ENSZ Közgyűlésén mondott beszédében is nyomatékosan hangsúlyozta: „Geopolitikai döntést is hoztunk: egyértelműen a Nyugat mellé álltunk… Elítéljük az iráni rezsim Izrael Állam elleni támadásait.”
Ez pedig vitathatatlan tény. Hivatalba lépése óta Milei nemcsak a Trump-kormányzat által erőteljesen képviselt geopolitikai érdekek mellé sorakozott fel, hanem a régióban Izrael egyik leghűségesebb szövetségesévé is vált.
Ez meglehetősen figyelemreméltó, tekintettel arra, hogy Noboa elnök Ecuadorban, De la Espriella Kolumbiában és mások szintén egyfajta rendíthetetlen szövetséget fejeztek ki Tel-Avivval.
Éppen ezért Milei nem korlátozta magát a diplomáciai retorikára, hanem megmozgatta a hatalom fogaskerekeit, hogy Irán fő katonai erejét (amely jelenleg konfliktusban áll Izraellel és az Egyesült Államokkal) terrorszervezetnek nyilvánítsa.
„Az iráni Forradalmi Gárdát terrorszervezetnek nyilvánítjuk, ahogy továbbra is igazságot keresünk az 1992-ben és 1994-ben argentin földön elszenvedett két támadásért” – mondta Milei az ENSZ-ben, utalva az Argentínában az izraeli nagykövetség és az Argentin Izraelita Közösségi Szövetség (AMIA) elleni két támadásra. Az argentin igazságszolgáltatás – Izrael és az Egyesült Államok tanácsaira – a Hezbollahot és iráni állampolgárokat azonosította elkövetőkként.
Szabadpiaci kapitalizmus és mesterséges intelligencia
Egy másik téma, amelyet Milei fellépése során érintett, a szabadpiaci kapitalizmus heves védelme volt, amelyben az állam minimális szerepet játszik: „Nem akarunk újra veszíteni; ezért öleljük magunkhoz a szabadpiaci kapitalizmust.”
Ezzel kapcsolatban Milei ismét kiemelte kormányának erős támogatását a mesterséges intelligencia vállalatai és az azok mögött álló mágnások iránt. Nem szabad elfelejteni, hogy az argentin kormány munkamegállapodást és információmegosztási megállapodást írt alá a Palantirral, amelynek társalapítója, Peter Thiel ingatlant vásárolt argentin földön.
Ez nyilvánvalóan része Milei neoliberális programjának, amelynek célja nagy külföldi tőkések befektetéseinek vonzása, akik közül jelenleg a technológiai vállalatok tulajdonosai (akiket olyannyira érdekelnek az olyan erőforrások, mint a lítium, a réz és mások, amelyekben Dél-Amerika bővelkedik) emelkednek ki.
Azonban e vállalatok korábbi alkalmazottainak közelmúltbeli nyilatkozatai arról, hogy a mesterséges intelligencia fejlődése milyen veszélyt jelent az emberiségre, némi nyugtalanságot keltettek világszerte. De Milei szerint éppen most kell előre lépni: „Az óvatosság nem jelent félelmet, sőt, a félelem semmilyen körülmények között nem vezethet automatikusan engedelmességhez… ahol sokan fenyegetést látnak, mi határvonalat látunk.”
Az ENSZ kritikája
Milei beszédének valószínűleg az egyik legfontosabb eleme az ENSZ és annak jelenlegi geopolitikában játszott szerepének éles kritikája volt: „Ma sajnos itt az ideje elismerni, hogy ez a szent szerződés valójában megszegődött.”
De Milei nem elégedett meg csupán a hiányosságok megállapításával, hanem (nagyon Trump szellemében) azt állította, hogy az ENSZ bizonyos emberek vagyonhalmozási helyszínévé vált: „Hasznavehetetlen szervezetté vált, amely csak arra szolgál, hogy tápláljon egy végzetesen arrogáns parazitákból álló kasztot, akik jószándékú bürokratáknak álcázzák magukat.”
Ezért azt állította, hogy a határozatok végül semmilyen valódi hatással nincsenek a politikára. Példaként a Malvin-szigeteket hozta fel, amely Nagy-Britanniával vitatott terület: „Mi haszna egy határozatnak, ha évtizedeken át a másik fél ellentétesen cselekedhet, és az a határozat sértetlen marad a levéltárakban, de tehetetlen a valósággal szemben?”
Milei beszédének kritikája
Milei kijelentéseit, bár támogatói megtapsolták, széles körű kritika érte Argentínában. A kritikák nagy része arra összpontosított, hogy Milei most látszólag szilárdan védelmezi Argentína jogát a Malvin-szigetek ellenőrzésére, míg korábban óvatos volt, sőt vonakodott hazafias álláspontot elfoglalni Nagy-Britanniával szemben – amit az argentin bal- és jobboldal egyaránt megtett. „Meglepődtünk, hogy Milei most emlékszik arra, amikor az önrendelkezésről beszélt” – mondta Axel Kicillof, Buenos Aires tartomány kormányzója.
Hasonlóképpen a kritikusok rámutattak Milei retorikájának látszólagos ellentmondására az önrendelkezési jog dicsőítése és Washington és Tel-Aviv érdekeivel való összehangolódása között: „Milei álláspontja nem lep meg. Az igazság az, hogy ez a szolgalelkűség vonala – és ezt nagyon világosan mondom – Trumpra és Netanyahura irányul. Még a terminológia is összhangban van azzal, amit Trump javasolt, és a mesterséges intelligencia liberalizációjával kapcsolatos elképzeléseivel, valamint azzal a nézetével, hogy Argentína természeti erőforrásai bárki számára elérhetőek, aki el akarja vinni őket” – mondta Kicillof.
Milei gazdasági retorikájával kapcsolatban a Patria Grande vezetője, Juan Grabois azt mondta: „Amellett, hogy egy tudatlan idióta, amellett, hogy egy lobotómizált papagáj, aki Trumpot utánozza, amellett, hogy Gramscit plagizálja anélkül, hogy tudná, ő egy »mocskos kommunista«, amit Milei mond, az lényegében az, hogy alapvetően átadjuk a területünket, a kritikus ásványi anyagokat, az energiát és a nemzeti szuverenitást a technokráciának.”
A felfegyverkezés ellen, egy biztonságot békén, együttműködésen és társadalmi igazságosságon keresztül építeni képes Európáért. Ez volt a központi témája a Rifondazione Comunista milánói Népünnepélyén (Festa Popolare) tartott eseménynek, amelyen Walter Baier, Jeremy Corbyn, Daniela Padoan, Vincenzo Greco és Maurizio Acerbo vett részt, 2026. szeptember 5-én, Anna Camposampiero, a Rifondazione Comunista nemzetközi kapcsolatokért felelős vezetője és az Európai Baloldal Politikai Titkárságának tagja koordinálásával.
„A soha többé ma van.” Walter Baier, az Európai Baloldal elnöke ezen egyszerű, mégis erőteljes mondattal nyitotta meg felszólalását a Rifondazione Comunista milánói Festa Popolaréján. A hivatkozás a második világháború után tett európai ígéretre utal: soha többé fasizmust, soha többé háborút. Egy ígéret, amit Baier szerint ma a kontinens új fegyverkezési versenye veszélyeztet.
A „Európa elutasítja a háborút: A felfegyverkezés ellen, a béke Európájáért” című esemény, amelyet szeptember 5-én tartottak a milánói Chiesa Rossa Parco delle Cascine parkban, a politikai, szakszervezeti és kulturális szféra képviselőit hozta össze. A vita nemcsak az ukrajnai háborúra és az Európai Unió szerepére összpontosított, hanem a katonai kiadások, a szociális jólét, a munka, a demokrácia és a nemzetközi jog közötti összefüggésekre is.
Baier alapvetően megkérdőjelezte azt az elképzelést, hogy az európai biztonság a katonai kiadások állandó növelésével érhető el. A 800 milliárd euró, amelyet az európai katonai fegyverkezésre szánnak, hangsúlyozta, nem fordul automatikusan nagyobb biztonságba: „Hatalmas nyereséget termelnek a fegyveripar számára”, miközben elvonják az erőforrásokat a társadalmi szükségletektől.
Ez érvelésének egyik központi pontja. A biztonság, magyarázta az Európai Baloldali Párt elnöke, nem mérhető kizárólag tankokban, rakétákban és katonai képességekben. A biztonság stabil, jól fizetett munkahelyeket, közegészségügyet, oktatást, nyugdíjakat, lakhatást és környezetvédelmet is jelent. „Az emberi jólétnek jognak kell lennie. Nem kiváltságnak.”
Baier kritikája azonban nem jelenti Oroszország felelősségének elutasítását. Beszédében megismételte, hogy Ukrajna megszállása megsértette a nemzetközi jogot, és hogy az ukrán népnek joga van a szuverenitáshoz, a biztonsághoz és a békéhez. De e felelősség elismerése, tette hozzá, nem jelenti a NATO és a Nyugat politikáinak felmentését, sem pedig azon döntések megkérdőjelezésének abbahagyását, amelyek fokozatosan lerombolták a hidegháború után épült európai biztonsági architektúrát.
Baier következtetése világos: a katonai eszkaláció nem lehet a kiút a háborúból. „Hagyják abba a harcot. Kezdjenek el beszélni.” Állítsák le a harcokat, vegyék fel újra a diplomáciát, és építsenek egy új közös európai biztonsági rendszert. Egy Európát, amely mentes az állandó szembenállás logikájától, és amely képes biztonságát az együttműködésre, a leszerelésre, a nemzetközi jogra és a kölcsönös biztonságra alapozni.
Jeremy Corbyn, brit parlamenti képviselő és a Munkáspárt korábbi vezetője hasonló álláspontot képviselt, hangsúlyozva a felfegyverkezés és a jóléti állam válsága közötti összefüggést. „Jólétet, nem hadviselést” – ez Corbyn szlogenje is („Welfare not warfare!” szójáték), amelyet a június 14-én Brüsszelben tartott, a felfegyverkezés elleni nagy tüntetésen használtak, és amely egy olyan politikai harcot foglal össze, amely egyre fontosabbá válik. Nagy-Britanniában, jelentette ki, a védelmi kiadások növelésére irányuló felhívások a szociális kiadások csökkentésére nehezedő nyomással párosulnak.
Ez a kérdés azonban nem korlátozódik Londonra. Olaszországban is a felfegyverkezésről szóló vita egy jelentős társadalmi egyenlőtlenségekkel terhelt országban zajlik. Az Istat szerint 2024-ben körülbelül 5,7 millió ember élt abszolút szegénységben, ami a népesség 9,8%-át teszi ki. 2025-ben mintegy 13,3 millió ember volt szegénység vagy társadalmi kirekesztés kockázatának kitéve, ami a népesség 22,6%-át jelenti.
E háttér előtt válik az európai védelmi kiadások strukturális növeléséről szóló döntés határozott politikai dimenzióvá. A 2025-ös hágai NATO-csúcson a tagállamok elkötelezték magukat arra, hogy 2035-ig a GDP 5%-át érik el a védelemre és biztonsággal kapcsolatos kiadásokra. A milánói vitában felvetett kérdés tehát egyszerű: mely szükségleteket áldozzák fel ezen új felfegyverkezési ciklus finanszírozása érdekében?
Vincenzo Greco, a CGIL-en belüli Lavoro Società országos képviselője úgy írta le a jelenlegi elmozdulást, mint a háború és a gazdaság közötti történelmi kapcsolat megfordítását: a „háborús gazdaságból” egy teljes értékű „háború gazdaságába” mozdulunk el, amelyben a katonai kiadásokat a növekedés motorjaként mutatják be. Ennek ellensúlyozására, érvelt, a tiltakozás önmagában nem elég: szükség van egy „béke gazdasága” projektre, amely a társadalmi igazságosságon, az egyenlőségen és a kollektív szabadságokon alapul.
Daniela Padoan, a Libertà e Giustizia egyesület elnöke szintén kiszélesítette a perspektívát, összekapcsolva a felfegyverkezést, az éghajlati válságot, a vagyon koncentrációját, a diplomácia elleni támadásokat és a nemzetközi jog gyengülését. A háború, jegyezte meg Simone Weil-t idézve, nem csupán külpolitikai kérdés: mindenekelőtt belpolitikai kérdés is.
Pontosan ez a béke és a társadalmi átalakulás közötti kapcsolat az, amelyet Maurizio Acerbo, a Rifondazione Comunista országos titkára beszédében hangsúlyozott: „Nincs antifasizmus, ha az ember nem ellenzi a felfegyverkezést és a háborút.” Acerbo számára a háború elleni mozgalom építése egyben a szélsőjobb felemelkedésére adott népi válasz újjáépítését is jelenti, amely a népek közötti szolidaritáson és az ellenállás szocialista értékein alapul.
A milánói vitából kibontakozó cél tehát ambiciózusabb, mint egyszerűen egyetlen katonai kiadási program ellenzése. Magában foglalja egy európai konszenzus kiépítését politikai erők, szakszervezetek, társadalmi mozgalmak és egyesületek között annak érdekében, hogy egy másik biztonság- és Európa-víziót képviseljenek.
Egy biztonságot, amely nem a félelemre és az állandó elrettentésre, hanem a jogokra épül. Egy Európát, amely az életbe, nem pedig a háborúba választja a befektetést. Mert Baier szavaival, amelyekkel beszédét zárta: a „Soha többé” nem a múltra bízott ígéret: ez a jelenre vonatkozó felelősség.
Ambrose Evans-Pritchard a világgazdaságra leselkedő hódításról, háborúról, éhínségről és halálról írt: „A végzet négy lovasa a globális gazdaság ellen indul.” Ambrose Evans-Pritchard, a Telegraph okos, de jobboldali világgazdasági szerkesztője nem fogja vissza magát.
„Négy erőteljes sokk fokozódik és táplálja egymást, olyan árucikk-spirált hajtva, amely csak inflációs robbanással végződhet.
E „apokalipszis” első két lovasa – a Jelenések könyvében a hódítás, háború, éhínség és halál – az iráni és az ukrajnai ikerháború.”
Valóban, míg Evans-Pritchard írt, a közel-keleti helyzet gyorsan változott. A huszi mozgalom gyors előrenyomulása Jemenben elfoglalta a Vörös-tengert és az Indiai-óceánt összekötő Bab-el-Mandeb-szorost.
Szaúd-Arábia ezt az útvonalat használta olaj- és gázkivitelre, amelyet Irán elzárt a Hormuzi-szoroson való áthaladás elől.
De a huszik, amelyek szorosan Iránhoz kötődnek, megtagadják a szaúdi hajóktól a Bab-el-Mandebhoz való hozzáférést, és bombázzák a királyság célpontjait. Mohammed bin Szalmán szaúdi trónörökös könyörög Donald Trump-nak, hogy csatlakozzon a huszik elleni offenzívához.
A New York Times arról számol be, hogy Trump „habozik”. „A továbblépésről szóló döntés új frontot nyithatna az Irán elleni háborúban, amelyet Trump indított el, de képtelen befejezni, miközben az gazdasági sokkot terjeszt a világban.”
Mind az iráni rezsim, mind a huszik bizonyítottan elszánt és szívós ellenségei az USA-nak és Izraelnek.
A háború hatása a fő hajózási útvonalak elzárásában az energia, a szállítás és az élelmiszer költségeinek emelkedése.
Evans-Pritchard azt írja, hogy a búza, kukorica és szójabab jövőbeli árai mind jóval a mai árak felett vannak. A következő téli gázárakat a tavalyi tél háromszorosánál rögzítik. Az ukrajnai háború is csökkenti az energia- és gabonaáramlást.
A „harmadik lovas” az El Niño éghajlati oszcilláció, amely a Csendes-óceán vizét melegíti.
A brit kormány előrejelzése szerint az általa hozott változó időjárási minták csökkentik a mezőgazdasági hozamokat és emelik az élelmiszerárakat. Ez annak a pusztításnak a tetejére jön, amelyet az éghajlatváltozás okozott idén nyáron. „A negyedik lovas természetesen a mesterséges intelligenciába, a fejlett chipekbe és az adatközpontokba irányuló beruházási roham” – írja.
Evans-Pritchard annak inflációs hatására összpontosít, ahogy az felemészti az erőforrásokat. De egyre nyilvánvalóbb, hogy az AI egy hatalmas pénzügyi buborék középpontjában áll, amely összehasonlítható azzal a lakásépítési boommal, amelynek összeomlása kiváltotta a 2007-9-es globális pénzügyi válságot.
Eredetileg az AI-boomot hajtó nagy tech „hiperskalázók” elég gazdagok voltak ahhoz, hogy finanszírozzák beruházásaikat. De most olyan hatalmas léptékben költekeznek, hogy egyre több adósságot halmoznak fel. És egyre inkább azokat a trükköket alkalmazzák, amelyek felrobbantak és kiváltották a 2007-es összeomlást.
A nagy techvállalatok „célzott finanszírozási eszközökön” keresztül vesznek fel kölcsönt, amelyek jogilag birtokolják az általuk épített adatközpontokat. Ez távol tartja az adósságot a saját mérlegüktől.
De garantálniuk kell, hogy kompenzálják hitelezőiket, ha eszközeik értéke egy megállapodott minimum alá esik. A Financial Times becslése szerint ezek a kötelezettségvállalások meghaladják a 3 billió dollárt.
Ezeket a beruházásokat az AI-verseny győzteseinek szuperprofitjának reményében teszik. De ezeknek még semmi jele. Az OpenAI 2030 végére 840 milliárd dolláros bevételt vár.
De ugyanebben az időszakban mintegy 856 milliárd dolláros kiadást is előrejelez a számítási teljesítményre és infrastruktúrára.
Nem csoda, hogy a nagy AI-laborok főnökei elkezdenek hangoskodni iparáguk „szabályozásáról”.
A cél kevésbé az, hogy megakadályozzák a szuperintelligens AI-kat abban, hogy mindannyiunkat kiirtsanak, mint inkább lelassítani a frenetikus versenyt.
Trump elutasítja felhívásaikat, mert – ahogy Paul Krugman közgazdász rámutat – „az AI elleni ellenhatás elveszi azt az egyetlen dolgot, amelyről a trumpisták azt hitték, hogy megvan nekik”.
Trump talán visszakozik a megújult közel-keleti háborútól. De mindent megtesz azért, hogy egy mindenható gazdasági összeomlást idézzen elő, amikor az AI-buborék kipukkan.
Trump grönlandi követelése egy szélesebb félgömb-politika része. Trump támogatói „Donroe-doktrínának” keresztelték el annak legújabb változatát.
Donald Trump kampányát, amely Grönlandot az Egyesült Államok ellenőrzése alá kívánja vonni, gyakran elintézik annyival, hogy üres fenyegetőzés. Ez tévedés. Az ingatlanüzlet nyelvének hátterében egy régi birodalmi elv újjáélesztésének komoly kísérlete áll: hogy Washington dönthet az egész nyugati félgömb politikai és gazdasági jövőjéről. Grönland, amely stratégiailag Észak-Amerika és Európa között helyezkedik el, ezen igény próbájává vált – és annak próbájává, hogy számít-e egy kis őslakos nemzet szuverenitása, amikor az egy nagyhatalom ambícióival kerül összeütközésbe.
Trump 2019-ben, első elnöksége idején vetette fel Grönland megvásárlását. Újraválasztása után a javaslat agresszívabbá vált. 2024 decemberében az Egyesült Államok Grönland feletti „tulajdonjogát és ellenőrzését” „abszolút szükségszerűségnek” nyilvánította. 2025. január 7-én nem zárta ki a katonai vagy gazdasági kényszer alkalmazását Grönlanddal és a Panama-csatornával szemben, kijelentve: „Grönlandra szükségünk van nemzetbiztonsági célokból.” Ezt követően ragaszkodott ahhoz, hogy az Egyesült Államok „így vagy úgy” megszerzi a szigetet. Az igény több érvet kevert: Grönland létfontosságú a rakétavédelem szempontjából, Oroszország és Kína fenyegeti az Arktiszt, Grönland ritkaföldfém-lelőhelyei stratégiailag értékesek, és a grönlandiak állítólag szívesen fogadnák az amerikai uralmat.
Ez utóbbi állítás bizonyíthatóan hamis volt. Egy 2025 januárjában grönlandi és dán nyelven is elvégzett felmérés szerint Grönland lakosságának 85%-a ellenezte, hogy elhagyja a dán birodalmat és csatlakozzon az Egyesült Államokhoz, míg csak 6% támogatta azt. Ugyanakkor ugyanez a felmérés azt mutatta, hogy a többség támogatja a végső függetlenséget. Ez a különbségtétel döntő fontosságú. A grönlandiak dán gyarmati gyámság megszüntetésére irányuló vágya nem alakítható át az amerikai annexióhoz való hozzájárulássá.
Katonai kapcsolat annexió nélkül
Az amerikai tulajdonjog biztonsági érve félrevezető, mert Washington már kiterjedt katonai jogokkal rendelkezik Grönlandon. A kapcsolat a második világháború idején kezdődött. Miután Dániát megszállta a náci Németország, washingtoni nagykövete 1941-ben aláírt egy megállapodást, amely lehetővé tette az Egyesült Államok számára Grönland védelmét és létesítmények építését ott. Dánia a háború után az amerikai kivonulást szorgalmazta, de a hidegháborús stratégia felülkerekedett.
Az 1951-es Grönland Védelméről szóló Megállapodás, amelyet az Észak-atlanti Szerződés keretében kötöttek, felhatalmazta az Egyesült Államokat „védelmi területek” létrehozására és működtetésére. Ez lehetővé tette a Thule Légibázis – 2023-ban Pituffik Űrbázisra átnevezve – gyors felépítését egy olyan helyen, amely ideális a Szovjetunió és Észak-Amerika közötti legrövidebb légi és rakétairányok szempontjából. A hidegháború csúcsán az Egyesült Államok számos létesítményt működtetett Grönland-szerte. Ma Pituffik, Washington legészakibb katonai bázisa, rakétafigyelmeztető, rakétavédelmi és űrfelügyeleti funkciókat lát el.
A megállapodás széles operatív szabadságot kínál Washingtonnak. Egy 2004-es módosítás – az Igaliku Megállapodás – elismerte Grönland önkormányzati kormányát, Pituffikot tette az egyetlen létező védelmi területté, és konzultációt írt elő jelentős változtatások vagy új védelmi területek létrehozása előtt. Emellett együttműködést hozott létre gazdasági, technikai és környezeti kérdésekben. Más szóval, ha az Egyesült Államok úgy véli, hogy több radarra, kikötőre, repülőtérre vagy személyzetre van szükség, már létezik jogi mechanizmus ezek megtárgyalására Dániával és Grönlanddal. A szuverenitás tehát nem katonai követelmény.
A bázisok története azt is megmagyarázza, hogy miért nem semleges szó a „biztonság” Grönlandon. 1953-ban a dán hatóságok elrendelték, hogy 116 inughuit – 27 család – hagyja el az újonnan létrehozott Qaanaaqot, míg a többieket a kerület más településeire telepítették. A Camp Centuryt 1959-60-ban építették a jég alatt, és összekapcsolták a titkos Project Iceworm javaslatával, amely kiterjedt nukleáris rakétakilövő helyek hálózatát irányozta elő.
1968-ban egy négy hidrogénbombát szállító amerikai B-52-es zuhant le a tengeri jégen a Thule Légibázisnál, plutónium- és egyéb szennyeződést okozva. A baleset leleplezte az ellentmondást Dánia nyilvánosan meghirdetett, a dán területen békeidőben nukleáris fegyvereket tiltó politikája és a dán kormány titkos engedélyei között, amelyek lehetővé tették az Egyesült Államok számára nukleáris fegyverek tárolását Grönlandon. Az elhagyott létesítmények üzemanyagot, hulladékot és egyéb szennyeződést hagytak maguk után. A grönlandi sajtó továbbra is kérdéseket tesz fel arról, hogy ki fizet a jövőbeni kármentesítésért. A katonai kapcsolat védte az amerikai stratégiai érdekeket, míg annak emberi és környezeti költségeit aránytalanul a grönlandiak viselték.
Grönland 1953-ban formálisan megszűnt gyarmat lenni, 1979-ben önkormányzatot kapott, 2009-ben pedig kibővítette önkormányzását. Az Önkormányzati Törvény elismeri a grönlandiakat önrendelkezésre jogosult népként, és utat biztosít a függetlenséghez. Washington 2020-ban újranyitotta nuuki konzulátusát, és a kereskedelmi, oktatási, bányászati és kutatási együttműködés nőtt. Grönland kormányai (Kuupik Kleisttől Jens-Frederik Nielsenig) üdvözölték a Washingtonnal való gazdasági kapcsolatokat, de elutasítják Washington azon hajlamát, hogy egyre többet és többet akarjon a szigettől katonai szükségleteihez.
Monroe-tól Donroe-ig
Trump grönlandi követelése egy szélesebb félgömb-politika része. Az 1823-as Monroe-doktrína óva intette az európai hatalmakat az amerikai kontinensen való új gyarmati beavatkozástól. Antikolonialistaként bemutatva az amerikai felsőbbrendűség igényévé fejlődött. Theodore Roosevelt 1904-es kiegészítése intervenciós jogot hirdetett Latin-Amerikában, ideológiai fedezetet nyújtva megszállásokhoz, rendszerváltásokhoz és stratégiai eszközök feletti ellenőrzéshez.
Trump támogatói „Donroe-doktrínának” keresztelték el annak legújabb változatát. A címke összekapcsolja a Grönlandra gyakorolt nyomást a Panama-csatornával kapcsolatos követelésekkel, a Kubával és Kolumbiával szembeni fenyegetésekkel, Kanadával szembeni igényekkel és az Egyesült Államok Venezuelába való beavatkozásával. 2025 végén a Fehér Ház formálisan kikiáltotta a Monroe-doktrína Trump-kiegészítését, az Egyesült Államok vezető szerepét hirdetve „a mi félgömbünkön” keresztül. Grönland belekerül ebbe a szférába, mert földrajzilag Észak-Amerika része, még ha politikailag Dániához kötődik is, és inuit népe saját önrendelkezési joggal rendelkezik. Ez a doktrína egy árulkodó ellentmondást tartalmaz. Trump anakronizmusnak bélyegzi Európa grönlandi ellenőrzését, miközben azt követeli, hogy a szigetet adják át az Egyesült Államoknak. A gyarmatosítás nincs eltörölve; a javasolt gyarmatosító csupán megváltozik. Trump ásványokra, tengeri útvonalakra és katonai földrajzra való hivatkozásai Grönlandot eszközzé, 56 000 lakosát pedig a hatalmak közötti tranzakció akadályává redukálják.
Válság a nyugati szövetségen belül
Trump fenyegetései rendkívüli szakadást idéztek elő az Egyesült Államok és Európa között. Dánia nem ellenfél, hanem NATO-szövetséges, amelynek csapatai amerikai katonák mellett harcoltak Afganisztánban. Az a fenyegetés, hogy az egyik szövetségestől erővel szereznek meg területet, magának a szövetségnek a premisszáját támadja. Mette Frederiksen dán miniszterelnök figyelmeztetett, hogy egy másik NATO-ország elleni amerikai támadás a háború utáni biztonsági rend véget érését hozná. Az európai kormányok felsorakoztak ama elv mögé, hogy a határokat nem lehet kényszerrel megváltoztatni – ez az elv, amelyet Oroszországgal szemben Ukrajnában hangoztatnak.
A válság leleplezte Európa függőségét. A NATO-nak nincs kényelmes eljárása arra, hogy megvédjen egy tagot a legerősebb tagjával szemben. Az európai államok nagymértékben támaszkodnak az amerikai katonai erőre, miközben arra kérik őket, hogy álljanak ellen az amerikai kényszernek. Koppenhága óvatos diplomáciával, nagyobb arktiszi katonai kiadásokkal és annak hangsúlyozásával válaszolt, hogy a döntések Grönlandot és Dániát illetik. Franciaország, Németország, a nordikus államok és az Európai Unió szolidaritásukat fejezték ki, de az eset élesítette az európai stratégiai autonómia iránti követeléseket. Az epizód azt is károsította, hogy Washington a demokráciák autoriter revizionizmus elleni szövetségének vezetőjeként lépjen fel.
2026. szeptember 18-án Trump bejelentette egy kialakulóban lévő háromoldalú biztonsági megállapodást hónapokig tartó tárgyalások után, „állandó ellenőrzést” követelve Grönland biztonsága felett. Dán és grönlandi vezetők szűkebben írták le azt: az amerikai katonai együttműködés kiterjesztéseként, amely megőrzi a szuverenitást és a grönlandi önrendelkezést. A teljes szöveget még alá kell írni és jóvá kell hagyni. Ha az ő beszámolójuk helytálló, az eredmény megerősíti azt, ami a kezdetektől nyilvánvaló volt: az Egyesült Államok további biztonsági megállapodásokat érhetett el anélkül, hogy birtokolná Grönlandot. Mégis a megállapodást megelőző nyomás figyelmeztetés marad a fenyegetések alatt folytatott tárgyalásokról.
Grönland magáért beszél
Grönland válasza az elutasítást, az egységet és a politikai összetettséget ötvözte. Kalaallit Nunaat – az ország grönlandi neve – lett azon nyilatkozatok központja, hogy Grönland a népéé, és nem eladó. 2025 márciusában nagy tüntetések zajlottak Nuukban, Sisimiutban és Qaanaaqban a piros-fehér Erfalasorput zászló alatt. A tüntetők felszólították Trumpot, hogy tisztelje az inuitokat, országukat és nemzetiségüket. Grönland politikai pártjai – a függetlenség üteméről és gazdasági feltételeiről szóló mély nézeteltéréseik ellenére – együttesen elítélték a külső nyomást. A parlament megtiltotta a külföldi és névtelen politikai adományokat, kifejezetten védve a grönlandi demokrácia integritását a nagyhatalmi érdeklődés közepette.
A dán gyarmatosítás mély sebeket hagyott: erőszakos asszimilációt, társadalmi mérnöki munkát, egyenlőtlen fejlődést és Koppenhágában hozott döntéseket grönlandi földről és emberekről (a népszerű Borgen televíziós dráma teljes negyedik évada 2022-ben Koppenhága és Nuuk közötti konfliktus köré épült egy új olajmező felfedezése kapcsán, kínai és orosz szállal). Sok grönlandi függetlenséget akar, és néhányan a fokozott amerikai érdeklődést befektetésekre és Dániával való egyenlőbb kapcsolatra való tőkeáttételként látják.
Grönland leleplezi a Donroe-doktrína valódi tartalmát: a huszonegyedik századi igényt, hogy a földrajz Washingtonnak felsőbbrendű jogokat ad a szomszédos népek felett. Grönland válasza ugyanolyan modern és egyetemes. A stratégiai elhelyezkedés nem törli a népszuverenitást, az ásványok nem törlik a nemzetiséget, és egyetlen nagyhatalom sem szerez meg egy országot csupán azáltal, hogy kijelenti, szüksége van rá.
Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró. forrás: Globetrotter
A venezuelai kutató, Carlos Ron emlékezik Chávez történelmi ENSZ-beszédére, amely – Bush kritizálása mellett – az amerikai dominanciájú nemzetközi rend felforgatására is felszólított.
2006. szeptember 20-án Hugo Chávez az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének gránit szószékéhez lépett. Egy nappal korábban ugyanarról a helyről beszélt az Amerikai Egyesült Államok elnöke, George W. Bush. Chávez keresztet vetett és azt mondta, hogy a teremben még mindig kénszag terjeng, mire a csarnok nevetésben és tapsban tört ki. Nem az a beszéd volt ez, amelyet Chávez eredetileg szándékában állt elmondani, hanem annak a mély felháborodásnak a közvetlen eredménye, amelyet Bush szavainak hallatán érzett, aki úgy beszélt, mintha a világ tulajdonosa lenne. Az északi nagy médiumok lecsaptak a kénszagú mondatra, és megpróbálták karikatúrává torzítani. De felszólalásának többi része – 20 évvel később – teljesen releváns maradt.
Chávez egy könyvvel a kezében érkezett a Közgyűlésre: Noam Chomsky „Hegemony or Survival” (Hegemónia vagy túlélés) című művével. Figyelmeztetése egyszerű, mégis pusztító erejű volt: az Egyesült Államok azon szándéka, hogy uralja a világot, magát az emberi faj túlélését kockáztatja. Abban az időben amerikai csapatok szállták meg Irakot. Néhány héttel korábban Izrael bombázta Libanont Washington diplomáciai védelme alatt. A globális észak fővárosaiban még mindig a „történelem végét” ünnepelték, azt az elképzelést, hogy a liberális kapitalizmus az emberiség végleges horizontja. Chávez azt mondta, hogy ez a tézis alig egy évtized alatt hamisnak bizonyult, és hogy most a világ jövőjét kell meghatározni.
Húsz évvel később, egy még nagyobb rendszerszintű válságba merülve láthatjuk, hogy Chávez beszédének minden mondata releváns maradt.
A hegemóniától a hiperimperializmusig
2006-ban az Egyesült Államok úgy tűnt, mint egy hatalma csúcsán lévő birodalom. Ma egy relatív hanyatlásban lévő birodalom, és ezért veszélyesebb. A Tricontinental Társadalomkutató Intézet ezt az új szakaszt hiperimperializmusnak nevezte: olyan imperializmus, amelyet egy olyan hatalom gyakorol túlzó és zaklatott módon, amely gazdasági hegemóniájának elvesztését azzal kompenzálja, hogy arra a két területre támaszkodik, ahol még mindig uralkodik: a háborúra és az információs ellenőrzésre.
Egy birodalom hegemóniája általában három szakaszban vész el: először a termelésben, aztán a pénzügyekben, végül a katonai téren. Az Egyesült Államok már elveszítette termelési elsőbbségét: Kína ma a világ legnagyobb gazdasága a vásárlóerő-paritás alapján. A dollár uralma kezd megkérdőjeleződni, és sok ország saját valutájában folytatott tranzakciók mellett dönt. De a katonai felsőbbrendűség sértetlen maradt. A Washington vezette blokk mintegy 50 országot tömörít, és a globális katonai kiadások mintegy háromnegyedét összpontosítja. Az Egyesült Államok mintegy 900 katonai bázist tart fenn külföldön. A bolygó országainak több mint egynegyede él szankciói alatt.
Egy birodalom, amely gazdaságilag hanyatlik, miközben megtartja fegyvereit, arra csábítható, hogy erővel oldja meg hanyatlását. A dilemma, amelyet Chávez Chomskytól kölcsönzött – hegemónia vagy túlélés –, szó szerintivé vált. Az állandó háború és az éghajlati katasztrófa ma magukat az élet feltételeit fenyegetik.
A vétó és az ENSZ, amely nem működik
A beszéd legkevésbé idézett része talán a legprófétikusabb volt. Chávez kijelentette, hogy a második világháború után született Egyesült Nemzetek rendszere összeomlott. A Közgyűlés pusztán tanácskozó térré vált, amely képtelen megváltoztatni a világ szörnyű valóságát. Akkor Chávez négy konkrét javaslatot tett:
Először is, bővítsék ki a Biztonsági Tanácsot, hogy a harmadik világ országai állandó tagokká váljanak. Másodszor, hozzanak létre átlátható konfliktusmegoldási módszereket. Harmadszor, szüntessék meg a vétót, és negyedszer, erősítsék meg a Főtitkárságot.
Példája Libanon volt: egy amerikai vétó lehetővé tette, hogy az ország a világ szeme láttára szakadjon szét. Sajnos két évtized alatt az ENSZ ereje a háborúk és népirtások megakadályozására fokozatosan csökkent. Ugyanaz a mechanizmus, amelyet Chávez kritizált, lehetővé tette az új népirtást Gázában. A multilateralizmus ezen tétlensége lehetővé tette a hivatalban lévő venezuelai elnök elrablását. A következtetés azonban nem az, hogy el kell hagyni az ENSZ-t, hanem hogy vitatni kell azt.
A „multipolaritásról” szóló vita, amely a nagyhatalmak közötti rivalizálást reprodukálja, elégtelen. Amire a Délnek szüksége van, az az igazi multilateralizmus, amely az Egyesült Nemzetek Alapokmányát a világ népeinek közös örökségeként védi. Ugyanaz az Alapokmány, amelyre 1955-ben a Bandungi Konferencia tíz elve épült.
„Mi a Dél férfiai és női vagyunk”
Chávez nem egyedül érkezett New Yorkba. Havannából jött, ahol több mint ötven államfő éppen újraindította az El Nem Kötelezettek Mozgalmát. „Havanna egy hétre a Dél fővárosa volt” – mondta. Majd hozzátette azt a mondatot, amely összefoglalja egy politikai identitást: „mi a Dél férfiai és női vagyunk.”
A Globális Dél nem égtáj. Ausztrália a déli féltekén van, és az Északhoz tartozik; Kuba, Vietnam vagy Burkina Faso az északi féltekén van, és a Délhez tartozik. Ez egy történelmi kategória: egykori gyarmatok és félgyarmatok, valamint szocialista projektek népei, akiknek a szuverenitásért folytatott harca még nem zárult le. Súlyuk megváltozott. 2007-re a Dél gazdaságai a vásárlóerő-paritás alapján felülmúlták az Északét, és az utóbbi években a világtermék csaknem 60 százalékát képviselték. A BRICS és az Övezet és Út Kezdeményezés elkezdett létrehozni valamit, ami Bandung idejében nem létezett: a Dél népei közötti együttműködés anyagi feltételeit.
De bár ma új hangulat uralkodik a Globális Délen, Bandung szelleme még nincs ott. 1955-ben e kormányok ereje a szervezett tömegekből fakadt, amelyek megakadályozták őket abban, hogy elhagyják a felszabadítási programot. Chávez beszéde pontosan ez volt: a latin-amerikai huszonegyedik századi szocializmus hangja, a népeké, amelyek kormányaikat előre tolják. Ez volt Latin-Amerika számára egyfajta alulról jövő Bandung. Ma ez a szellem egy „dühös árapállyal” néz szembe, és újjá kell építeni.
Népek, nem kormányok
Van egy alapvető elem abban a 2006-os beszédben, amelyet nem feledhetünk. Chávez különbséget tett az amerikai kormány és annak népe között. Azt mondta, hogy ha valaki végigsétál a Bronxban vagy San Franciscóban, olyan embereket talál, akik békét akarnak. Az Észak munkásosztálya, amelyet a deindusztrializáció elszegényített és meggyötört, nem ellensége a Dél népeinek. Lehetséges szövetséges. Különösen ma, amikor egy megújult mccarthyzmus üldözi, amely terrorizmust lát azokban, akik felemelik szavukat a társadalmi igazságosságért.
Amikor Bush azzal vádolta a háborúja ellenzőit, hogy szélsőségesek, Chávez azt válaszolta, hogy nem szélsőségről van szó: a világ ébredezik, és a népek mindenütt felemelkednek. Ma az agresszió több formát ölt. Magára ölti a katonai akciók, a lawfare, az egyoldalú kényszerítő intézkedések vagy a nemzeti erőforrások elkobzásának arcát. De célja ugyanaz marad: megfegyelmezni bárkit, aki szuverén utat próbál járni.
A jövő nem csak megérkezik; meg kell szerveznünk
A beszéd optimista hangnemben zárult. Chávez azt mondta, hogy hajnal hasad a bolygón, látható Latin-Amerikában, Ázsiában és Afrikában. Húsz évvel később ez az optimizmus pontosságot igényel. A jövő nem egy dátum a naptárban, hanem egy törés, amelyet fel kell építeni. A remény nem passzív várakozás, hanem olyan gyakorlat, amely szervezést, fegyelmet és internacionalizmust igényel.
A kén, amelyet Chávez 2006-ban érzett, nem oszlott el; sűrűbbé vált, és túlterjedt New York diplomáciai folyosóin. Ezért ez a beszéd nem a múlt feljegyzéseihez tartozik, hanem a jelenlegi napirendünkhöz. Emlékeztet minket arra, hogy a Délnek van hangja, hogy az ENSZ vitatható és vitatni kell, és hogy az Észak hegemóniája nem természeti törvény. Ami hiányzik – mint Bandungban –, az az, ami mindig is a különbséget jelentette: a népeknek meg kell szerveződniük.
Írta: Carlos Ro, a Tricontinental: Társadalomkutató Intézet Nuestra América irodájának társkoordinátora. Venezuelai diplomata volT és Észak-Amerika ügyekért felelős miniszterhelyettes (2018–2025).
Az Európai Parlament köszönti Mark Carney kanadai miniszterelnököt, aki kereskedelmi háborúban áll Donald Trumppal. Mark Carney bizonyítja, hogy lehetséges ellenállni Trump napirendjének.
Kanada jóval tisztábban látóbbnak és intelligensebbnek mutatkozik, mint az Európai Bizottság elnöke, mivel nyíltan kifejezi egyet nem értését az amerikai elnök részéről érkező imperializmussal és nyomással szemben.
A Baloldal frakció volt az egyetlen csoport, amely az EU–USA megállapodás ellen szavazott – egy olyan megállapodás ellen, amely nemcsak segít legitimálni Trump őrültségét és követeléseit, hanem továbbra is a profitot a nép elé helyezi.
És most von der Leyen azt akarja, hogy Kanada legyen az EU első társult tagja. Ahogy a Baloldal társelnöke, Manon Aubry mondta az Unió helyzetéről szóló vitában Ursula von der Leyennek: „De ki adott önnek demokratikus és népi felhatalmazást erre, von der Leyen asszony? Hol volt ön, amikor Donald Trump invázióval fenyegette az egész világot, beleértve Kanadát és Grönlandot? Ó igen, persze, ön éppen egy szabadkereskedelmi megállapodást sietett aláírni, és vörös szőnyeget terített Donald Trump elé.”
Az EU–Kanada delegáció baloldali alelnöke, Arash Saeidi (Engedetlen Franciaország): „Micsoda irónia, hogy von der Leyen asszony Kanadáról mint társult tagról beszél a kanadai miniszterelnök előtt, amikor az ő egyetlen válasza Trump felháborító kijelentéseire és Kanada annektálására vonatkozó terveire a Turnberry-i kapituláció volt a vámok kérdésében!”
Európát nem lehet továbbra is felülről eldöntött megállapodásokon keresztül építeni, amelyek a haverokat és a nagyvállalatokat szolgálják, miközben a polgároknak egyszerűen csak kész tényeket mutatnak be. A Baloldal az egyetlen demokratikus ellenzéki frakció, amely a népet továbbra is a profit elé helyezi.
A Globális Dél számára a fejlődés nem valósítható meg a kapitalista Nyugat utánzásával; ehhez az imperialista függőség felszámolására van szükség a szuverenitás védelmén, a szocialista tervezésen és a társadalmi viszonyok átalakításán keresztül.
1960-ban Walt Whitman Rostow amerikai közgazdász kiadta A gazdasági növekedés szakaszai: Egy nem kommunista kiáltvány című könyvét. Az alcím világossá tette a mű célját. Rostow nem egyszerűen leírta a gazdasági fejlődést; ideológiai fegyvert kínált a hidegháborúhoz. Állítása szerint minden társadalom ugyanazon az úton halad: a „hagyományos társadalomból” kiindulva eljut az „előfeltételek a felemelkedéshez” szakaszán, majd a „felemelkedésen”, az „érettség felé vezető úton”, végül pedig a „magas tömegfogyasztás korszakán” keresztül. Ennek az útnak a végén maga az Egyesült Államok állt: társadalmi, kulturális és politikai intézményei a világ többi része számára követendő modellként jelentek meg. Rostow történetében fejlődni annyit jelentett, mint utánozni az imperialista Nyugat fogyasztási szokásait és intézményi formáit; modernizálódni annyit jelentett, mint kapitalistává válni.
Rostow elmélete, és különösen a Saint Lucia-i közgazdász, Arthur Lewis elmélete, a „hagyományt” a „modernitással” állította szembe. A régi világot el kellett söpörni, hogy megjelenhessen az új. A gyarmatosítás eltűnt ebből a történetből, ahogy a rabszolgaság, a fosztogatás, az egyenlőtlen csere, valamint az Ázsiából, Afrikából és Latin-Amerikából Európába és Észak-Amerikába irányuló szervezett vagyonáthelyezés is. Az imperializmus által elszegényített országoknak azt mondták, hogy szegénységük saját elmaradott kultúrájuk következménye. Nem szuverenitásra vagy társadalmi forradalomra volt szükségük; azt mondták nekik, hogy külföldi tőkére, nyugati szakértőkre és türelemre van szükségük.
Egy korábbi, radikális hagyományainkról szóló hírlevelünkben a radikális politikában jelen lévő kulturális örökségekről folytatott vita gazdagságával foglalkoztunk. Kínában azonban nem önmagában a hagyomány jelentette a fő problémát, hanem a megaláztatás. Az első ópiumháborútól (1839–1842) a kínai forradalom győzelméig (1949) Kína átélte azt, amit „a megaláztatás évszázadaként” tartanak számon: a népre kényszerített ópiumot, a kormányokra rákényszerített egyenlőtlen szerződéseket, az idegen hatalmak által elfoglalt területeket, a külföldi monopóliumok alá rendelt kikötőket, valamint a hadurak, a megszállás és a polgárháború által szétszabdalt országot. A kapitalizmus nem Adam Smith A nemzetek gazdagsága (1776) című művével a kezében lépett be Kínába, hanem ágyúnaszádokkal és kábítószerekkel. A kapitalizmus erői sem nem egyesítették az országot, sem nem szabadították fel termelőerőit. A kapitalista imperializmus ehelyett szétzilálta a kínai társadalmat, és megerősítette a földbirtokosokat, a komprádorokat és a külföldi tőke közvetítőit.
A kínai nép számára a modernizáció nem civilizációjának teljes elutasítását vagy a Nyugat várótermébe való belépést jelentette. Modernizálódni annyit jelentett, mint véget vetni a megaláztatásnak, visszaszerezni a szuverenitást, egyesíteni az országot, felszámolni az éhezést és az analfabetizmust, valamint létrehozni azt az anyagi képességet, amely megakadályozza az ágyúnaszádok visszatérését. E logika szerint a kínai modernizáció csak nemzeti felszabadítással kezdődhetett, és csak a szocializmuson keresztül haladhatott előre.
Legújabb dossziénk, Két lábon járva: A kínai modernizáció szocializmusa, felhívja a figyelmet a kínai forradalom által felvállalt két elválaszthatatlan feladatra: a társadalmi viszonyok átalakítására és a termelőerők fejlesztésére. Egy szegény ország nem tudta pusztán azáltal megszüntetni a nélkülözést, hogy egyenlőbben osztotta el azt – modern iparra, tudományra, technológiára és infrastruktúrára volt szükség. De a neokoloniális rendszer csapdájában hogyan lett volna képes Kína végrehajtani ezt a projektet? Megtehette-e ezt anélkül, hogy foglalkozott volna a tulajdon és a társadalmi emancipáció alapvető kérdéseivel? Dossziénkban a modern kínai történelmet három szakaszra osztjuk: 1949–1978, 1978–2013 és 2013-tól napjainkig.
1949-ben Kína a világ egyik legszegényebb országa volt: a várható élettartam körülbelül harmincöt év volt, az írástudás húsz százalék alatt maradt, az ipari kapacitás rendkívül korlátozott volt, vidéken pedig továbbra is feudális viszonyok uralkodtak. A forradalom első lépései ezért egyszerre voltak társadalmiak és anyagiak. 1953-ra a földreform mintegy 47 millió hektárt osztott újra körülbelül 300 millió föld nélküli és kevés földdel rendelkező paraszt között. A földbirtokosok rendszere megtört, de valami még mélyrehatóbb is történt. A parasztok megtapasztalták a fanshen (翻身) állapotát – szó szerint „átfordulni” vagy „megfordítani a testet”, a forradalom nyelvén azonban azt jelentette, hogy lerázzák magukról a szolgaságot és felegyenesedve, a nemzeti fejlődés aktív résztvevőiként állnak talpra. A modernizáció tehát nem egy bevásárlóközponttal, hanem földdel, méltósággal és a szolgaság megszüntetésével kezdődött.
A tömeges írástudási kampányok, a közegészségügyi rendszerek, a vidéki olvasótermek és a „mezítlábas orvosok” programja átalakította a társadalmat. 1959-re az írástudás aránya 57 százalékra emelkedett; 1978-ra a várható élettartam meghaladta a 63 évet. Eközben a szocialista tervezés lefektette az integrált ipari gazdaság alapjait: acélművek, erőművek, autó- és traktorgyárak, vasutak és hidak épültek. Ezeket az eredményeket blokád, szankciók és az állandó háborús fenyegetés közepette érték el. A szuverenitás anyagi alapokra került, de továbbra is ingatag volt.
1978 után a reform és nyitás politikája megváltoztatta a taktikát anélkül, hogy feladta volna a történelmi irányt. Teng Hsziao-ping „a szegénység nem szocializmus” kijelentése megragadta a probléma lényegét. Kína állami irányítás mellett használta a piacokat és a külföldi tőkét termelőerőinek fejlesztésére, de nem adta fel a gazdaság meghatározó területeinek ellenőrzését. A bankrendszer, az energiaipar, a távközlés és a közlekedés feletti állami ellenőrzés lehetővé tette az állam számára, hogy irányítsa a beruházásokat, és megakadályozza, hogy a magánszektor diktálja a társadalom működését. A piacot eszközként használták, nem önmagáért.
Ez a második időszak hatalmas társadalmi gazdagságot hozott létre, és 1978 és 2019 között több mint 765 millió embert emelt ki a szegénységből. Ugyanakkor súlyos ellentmondásokat is létrehozott: egyenlőtlenséget, korrupciót, regionális különbségeket, a munkavállalókra nehezedő nyomást és ökológiai pusztítást. Ezen ellentmondások felismerése nem jelenti a reformidőszak elutasítását, ahogy eredményeinek elismerése sem követeli meg költségeinek eltitkolását. A szocialista építés nem egy előre kijelölt, egyenes vonal, hanem olyan küzdelmes folyamat, amelyben az új képességek új ellentmondásokat hoznak létre, amelyeket aztán meg kell oldani.
2013 óta Kína belépett egy harmadik szakaszba, amely három fogalom köré szerveződik: a közös jólét, az ökológiai civilizáció és a magas színvonalú fejlődés. A célzott szegénységfelszámolási kampány több mint hárommillió, a Kínai Kommunista Párthoz tartozó kádért mozgósított annak érdekében, hogy elérje a szélsőséges szegénységben élők utolsó csoportjait is, garantálva számukra a minimális jövedelmet, a megfelelő élelmezést és ruházkodást, az oktatást, az egészségügyi ellátást, a biztonságos lakhatást, az ivóvizet, a villamos energiát és a közlekedést. Ahelyett, hogy a gazdagság „lecsorgására” vártak volna, a párt házról házra járva azonosította a nélkülözést és küzdött annak felszámolásáért. Ezzel egyidejűleg a párt fellépett a magánhatalom koncentrációja ellen, szigorította a technológiai vállalatok szabályozását, korlátozta a magánoktatási iparágat, és fellépett az ingatlanspekulációval szemben az „a lakások lakhatásra valók, nem spekulációra” elv alapján. Kína a hiteleket a spekulatív tevékenységektől a stratégiai iparágak, a közösségi infrastruktúra és a technológiai fejlesztés felé irányította. Ezek nem jelentéktelen adminisztratív módosítások; az alapvető szocialista kérdést érintik: a tőke irányítja-e a társadalmat, vagy a társadalom irányítja a tőkét.
Hszi Csin-ping kínai elnök a kínai modernizációt úgy írta le, mint „a Kínai Kommunista Párt vezetése alatt megvalósított szocialista modernizációt”. A szocialista modernizáció fogalma nem ellenséges a hagyománnyal, hanem lehetővé teszi Kína számára, hogy civilizációs örökségére támaszkodjon anélkül, hogy alávetné magát akár a feudális hierarchiának, akár a nyugati kulturális uralomnak. A hagyomány nem múzeumi tárgy, és nem is leküzdendő akadály; kritikusan öröklődik tovább, és párbeszédbe kerül a tudományos ésszel és a szocialista etikával.
Kína megaláztatásról őrzött emlékét Nyugaton néha olyan pszichológiai sérelemként kezelik, amelyet az állam manipulál. A megaláztatás azonban nem pusztán érzés. Anyagi állapotra utal: a szuverenitás elvesztésére, az erőforrások lefoglalására, a technológiai fejlődés megtagadására és arra, hogy egy nép jövőjét idegen hatalomnak rendelik alá. A mai félvezető-korlátozások, szankciók, kereskedelmi akadályok és katonai bekerítés arra emlékeztetik a kínai népet, hogy a fejlődésük megállítására irányuló régi imperialista törekvés nem tűnt el. A technológiai önellátás ezért nem szűk nacionalizmus, hanem a szuverenitás védelmének kortárs formája.
Kína útját más országok egyszerűen nem másolhatják le. Egy, a munkások és parasztok szövetségében gyökerező forradalomból, valamint egy olyan pártból nőtt ki, amely képes nemzedékeken átívelő tervezésre. Története azonban sürgető kérdést vet fel a Globális Dél számára: lehetséges-e modernizáció szuverenitás nélkül? A külső adósságokkal terhelt, nyersanyagexportra utalt, valamint az adatok, a pénzügyek, a technológia, az energia és a közlekedés feletti ellenőrzéstől megfosztott országok formálisan függetlenek, de megakadályozzák őket abban, hogy saját jövőjüket meghatározzák. Rostow létráját odaadják nekik, de nincsenek fokai, amelyeken felmászhatnának.
A kínai forradalom nem engedélyt kért arra, hogy felmásszon Rostow létráján; saját fejlődési útját kovácsolta ki. Kína modernizációját nem az áruk mennyiségével vagy a milliárdosok számával kell mérni; azt kell vizsgálni, hogy a parasztok felegyenesedve állhatnak-e, hogy a gyermekek tudnak-e olvasni, hogy az emberek hosszabb és egészségesebb életet élnek-e, hogy a technológia társadalmi szükségleteket szolgál-e, hogy védelmet kap-e a természet, és hogy egy nemzet képes-e meghajlás nélkül szembenézni a birodalommal. Kína modernizációja nem utópia; minden egyes probléma megoldása újabb problémákat hozott létre, amelyekkel szembe kell nézni. A kínai modernizáció talán legigazabb próbája éppen az volt, hogy képes-e alkalmazkodni a változó időkhöz és szembenézni az új kihívásokkal. Nem azt állítjuk, hogy a kínai társadalomnak nincsenek problémái, hanem azt, hogy szocialista projektje úgy szerveződik, hogy felismerje az ellentmondásokat, irányt változtasson és küzdjön azok megoldásáért.
Kína modernizációs útja azt mutatja, hogy az elmaradott országok képesek a kapitalista Nyugattól eltérő utat kialakítani, miközben megvédik szuverenitásukat. A tanulság nem az, hogy Kína lemásolható, hanem az, hogy a modernizációhoz olyan politikai szerveződésre van szükség, amely képes a szuverenitást tervezéssé, technológiai kapacitássá, szociális jólétté és kollektív hatalommá alakítani. Ezért számítanak a politikai pártok. Kína útja nem érthető meg teljesen a pártrendszerének, a Kínai Kommunista Párt szerkezetének, valamint a többi párthoz, az államhoz és a társadalomhoz fűződő viszonyának elemzése nélkül. Ha közelebbről szeretnék követni ezt az utat, olvassák kétévente megjelenő folyóiratunkat, a Wenhua Zongheng: A kortárs kínai gondolkodás folyóirata című kiadványt, amely a Global South Academic Forummal (GSAF) együttműködésben jelenik meg.
A GSAF 2026-os konferenciáját október 17–18-án rendezik meg Sanghajban, Pudongban, „A Globális Dél politikai pártjai: kormányzás és modernizáció” címmel. A Globális Dél politikai pártjainak, társadalmi mozgalmainak és tudományos intézményeinek összekapcsolásával a fórum teret teremt a kormányzás és a modernizáció tapasztalatainak összehasonlítására, valamint annak megvitatására, hogyan fordítható le a szuverenitás olyan intézményekre, amelyek képesek tervezésre, fejlesztésre és emancipációra. A kérdés az, hogy a Globális Dél népei képesek-e saját feltételeik szerint meghatározni a modernizációt – nem utánzásként, hanem a függőségen túli jövő kollektív megteremtéseként.
Ed Sheeran „LOOP” amerikai turnéja elveszítette mindhárom előzenekarát – FINNEAS-t, Lukas Grahame-t és az Aaron Rowe –, miután kedden visszaléptek, azt követően, hogy Macklemore-t eltávolították a fellépők sorából a Palesztinát támogató megjegyzései miatt.
Sheeran saját kísérőzenekara, a Beoga szintén bejelentette, hogy elhagyja a turnét.
A közösségi médiában a FINNEAS azt írta: „A művészeket nem szabad elhallgattatni, amikor az elnyomottak mellett emelnek szót… Kiállok Palesztina és népe mellett.”
Aaron Rowe nyilatkozatában megjegyezte: „Nem állhatok félre, és nem engedhetem meg, hogy milliárdosok a hatalmi pozíciójukat arra használják, hogy elhallgattassák azok jogos hangját, akik felemelik szavukat az izraeli népirtás ellen, és akik rámutatnak a gyermekek brutális meggyilkolására.”
A Beoga azt írta: „Ír emberek vagyunk, akik értjük a gyarmatosítást. Az Ír Művészek Palesztináért Mozgalom alapító tagjaiként elkötelezett aktivisták vagyunk az igazság mellett, és azok is maradunk.”
Lukas Graham kijelentette: „Nehéz nézni, ahogy a világ más részein a családok eltemetik szeretteiket… A pénz nem ad jogot arra, hogy valaki a beszélgetést a saját tulajdonának tekintse.”
Írország, Skócia és Wales függetlenségpárti vezetői egyetértési nyilatkozatot írtak alá, amelyben közös erőfeszítéseket vállalnak az önrendelkezés felé.
Írország, Skócia és Wales függetlenségi pártjainak vezetői hétfőn Cardiff-ban találkoztak, hogy aláírjanak egy egyetértési nyilatkozatot, amely meghatározza a megerősített együttműködés tervét. A dokumentum a Sinn Féint, a Skót Nemzeti Pártot (SNP) és a Plaid Cymrut arra kötelezi, hogy elmélyítsék a megújuló energiával, a gazdaságpolitikával és – nevezetesen – „az egyes nemzetek saját jövőjük meghatározásához való jogának támogatásával” kapcsolatos eszmecserét.
„Ezeken a szigeteken élő embereknek – a világ minden tájáról figyelő embereknek – nem lehet ennél világosabb jele annak, hogy a Westminster ideje a végéhez közeledik” – áll a nyilatkozatban.
A megállapodás tartalmazza azt a kötelezettségvállalást, hogy szakítanak a Londonban formált gazdaságpolitikával, és egy másfajta megközelítést építenek ki, amely „jó munkahelyeket teremt, kezeli az egyenlőtlenséget, és biztosítja, hogy a vagyon és a lehetőségek igazságosabban oszlanak el”. Emellett felvázol egy energiastratégiát is, amely ígéri, hogy a három régió megújuló erőforrásait kihasználva megfizethetőbb energiát juttatnak a közösségeknek.
A legnagyobb figyelmet azonban az a rendelkezés keltette, amely a három nemzet önrendelkezési jogának megvalósítására tett kötelezettségvállalást tartalmazza. „Felszólítjuk a brit kormányt, hogy készüljön fel, tervezze meg és könnyítse meg az alkotmányos változást minden joghatóságban” – írták a pártvezetők. „Egyetlen westminsteri kormánynak sincs joga blokkolni a demokráciát vagy aláásni azt az elvet, hogy népünk maga dönti el saját jövőjét” – tették hozzá.
A találkozóra Andy Burnham brit miniszterelnök Skóciában és Írországban esetleges függetlenségi népszavazások lehetőségéről tett megjegyzései után került sor. Burnham – különböző megfogalmazásokban – kizárta az ilyen népszavazásokat, ami kritikát váltott ki a függetlenségi pártokból.
Írországban megjegyzéseit azzal vádolták, hogy ellentmondanak a Nagypénteki Egyezmény azon rendelkezéseinek, amelyek a sziget egységéhez vezető utat körvonalazzák. „Ez nem olyan lehetőség, amelyről a brit kormány politikai kényelem alapján dönthet, hogy gyakorolja-e vagy sem, hanem jogi kötelezettség, amely kritikus szerepet játszik az 1998 óta elért viszonylagos béke fenntartásában” – írta az Ír Munkáspárt.
Az SNP ragaszkodott ahhoz, hogy a függetlenség eléréséért folytatott jelenlegi erőfeszítéseiket a 2014-es népszavazás következményeire adott válaszként kell értelmezni, ahol a unionista pártok azzal érveltek, hogy az Egyesült Királyságban maradás több stabilitást és kiszámíthatóságot biztosít. A szavazást követően – ahol a skótok többsége az Egyesült Királyságban maradás mellett döntött – a brit hatóságok nem tudtak eleget tenni ezen érveknek, mondta a párt, többek között a közszolgáltatások védelme terén. „A Westminster blokkolta a NHS védelmére irányuló jogszabályt, amely megakadályozta volna, hogy a Brexit utáni kereskedelmi megállapodásokban megnyissák az amerikai egészségügyi vállalatok előtt, és így garázsvásári cikként kezelték közegészségügyi szolgálatunkat” – írta az SNP.
A unionista kritikusok szerint a nyilatkozat kötelezettségvállalásai kockázatot jelentenek arra, hogy a közfigyelmet a mindennapi kérdésekről a hosszadalmas alkotmányos viták felé terelik. A Sinn Féin, az SNP és a Plaid Cymru azonban ezt egy másfajta megközelítéssel állította szembe, ragaszkodva ahhoz, hogy a függetlenség több teret engedne a brit kormány által kényszerített káros politikák megkérdőjelezésére és a társadalom egy másfajta víziójának megvalósítására.
A megalakulásának 20. évfordulóját ünneplő csoport ismételten felszólított az ENSZ és a globális pénzügyi intézmények reformjára annak érdekében, hogy azok reprezentatívabbak, demokratikusabbak és hatékonyabbak legyenek.
A BRICS 18. csúcstalálkozója szeptember 13-án, vasárnap ért véget Újdelhiben. A résztvevők egyhangúlag elfogadták az Újdelhi Nyilatkozatot, amely elítéli a Nyugat-Ázsiában zajló háborúkat, és ismételten felszólít egy demokratikusabb és multilaterálisabb világrend kialakítására.
Idén van a csoport megalakulásának 20. évfordulója. A BRICS alapvető célja a globális kormányzás demokratizálása, valamint a globális Dél országai közötti multilateralizmus és együttműködés előmozdítása.
Az idei csúcstalálkozót a „Ellenálló képesség, innováció, együttműködés és fenntarthatóság építése” mottó jegyében rendezték meg.
A Narendra Modi indiai miniszterelnök által vendégül látott csúcstalálkozón részt vett többek között Hszi Csin-ping kínai elnök, Vlagyimir Putyin orosz elnök, Maszúd Pezeskján iráni elnök, Cyril Ramaphosa dél-afrikai elnök és Prabowo Subianto indonéz elnök.
Számos nemzetközi szervezet vezetője, köztük António Guterres, az ENSZ főtitkára is részt vett a csúcstalálkozón.
Tekintettel arra, hogy az Egyesült Államok továbbra is arra törekszik, hogy a térség felett teljes ellenőrzést gyakoroljon, teljes mértékben figyelmen kívül hagyva az országok függetlenségét és a nemzetközi jogot, a BRICS közös nyilatkozata hangsúlyozta, hogy tiszteletben kell tartani „Latin-Amerika és a Karib-térség békeövezetként fennálló jellegét, amely a kölcsönös tiszteleten, a viták békés rendezésén és a be nem avatkozáson alapul”.
A nyilatkozat különösen „mély aggodalmának adott hangot a Kubával kapcsolatos helyzet miatt, tekintettel az országgal szembeni egyoldalú [amerikai] blokádintézkedések szigorítására, azoknak a kubai gazdaságra és energiaellátásra gyakorolt kedvezőtlen hatásaira, valamint a kubai lakosságot érintő aggasztó humanitárius következményekre”, és követelte valamennyi ilyen politikai és gazdasági intézkedés azonnali megszüntetését, az ENSZ Közgyűlésének határozataival összhangban.
A BRICS 11 tagja (Brazília, Oroszország, India, Irán, Indonézia, Kína, Etiópia, Egyiptom, az Egyesült Arab Emírségek és Dél-Afrika, miközben Szaúd-Arábia hivatalosan még nem csatlakozott) a világgazdaság több mint 30%-át és a világ teljes népességének csaknem felét képviseli.
Izraelnek és az Egyesült Államoknak tiszteletben kell tartania a nemzetközi jogot
Bár a közös nyilatkozat nem nevezte meg kifejezetten az Egyesült Államokat, és Izraelt is csak egyszer említette, komoly aggodalmának adott hangot az Iránban, Palesztinában és Libanonban zajló háborúk miatt, és azt követelte, hogy az agresszorok tartsák tiszteletben a nemzetközi jogot, valamint valamennyi fennálló konfliktust multilaterális fórumokon és diplomáciai úton rendezzenek.
A nyilatkozat komoly aggodalmát fejezte ki az iráni „polgári infrastruktúra, valamint a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) teljes körű biztosítéki rendszere alatt álló békés nukleáris létesítmények ellen intézett szándékos támadások” miatt is, és ezeket a nemzetközi jog megsértésének minősítette.
A 2025 júniusában, majd az idei február óta végrehajtott közös amerikai–izraeli agresszió több iráni polgári infrastruktúrát vett célba, politikai személyiségeket gyilkolt meg, valamint polgári nukleáris létesítményeket bombázott, teljes mértékben megsértve a hatályos jogszabályokat és normákat, és súlyos emberi pusztítás veszélyét idézve elő.
A közös nyilatkozat azt is hangsúlyozta, hogy a „globális kereskedelem, az ellátási láncok és az energia” zavartalan áramlását a nemzetközi jognak megfelelően kell biztosítani.
Irán és az Egyesült Arab Emírségek is a BRICS teljes jogú tagjai; utóbbi országban amerikai katonai támaszpontok működnek, amelyeket Irán elleni támadásokhoz használnak. Az Egyesült Arab Emírségek elítélte az iráni megtorló támadásokat az országban található amerikai támaszpontok ellen, és nemrég bejelentette az Iránnal fennálló valamennyi kereskedelmi és gazdasági kapcsolat felfüggesztését.
Az Egyesült Arab Emírségeket az újdelhi csúcstalálkozón képviselő Abu-Dhabi koronahercege, Sejk Khalid bin Mohamed bin Zayed Al Nahyan rövid beszélgetést folytatott Pezeskjánnal a csúcstalálkozó keretein kívül.
A BRICS-országok bírálták a tavaly októberben kihirdetett gázai tűzszünet izraeli erők általi folyamatos megsértését is. Követelték a „palesztinok Gázából történő kényszerű kitelepítésére” irányuló terv leállítását, és felszólították Izraelt, hogy maradéktalanul tartsa tiszteletben a palesztinok emberi jogait.
Megismételték támogatásukat a kétállami megoldás iránt, az 1967-es határok alapján, valamint amellett, hogy Palesztina teljes jogú tagságot kapjon az ENSZ-ben.
A BRICS-országok elítélték azt is, hogy Izrael továbbra is megsérti a Libanonnal kötött tűzszünetet, valamint Libanon szuverenitását és területi integritását, és követelték valamennyi izraeli erő kivonását a megszállt libanoni területekről.
Az egyoldalúság és a multilaterális intézmények aláásására irányuló kísérletek ellen
A BRICS-országok ismételten megerősítették közös elkötelezettségüket a „globális kormányzás megreformálása és javítása” mellett, beleértve az ENSZ-t, valamint a globális pénzügyi és kereskedelmi intézményeket is. Céljuk egy igazságosabb és méltányosabb, reprezentatívabb és elszámoltathatóbb nemzetközi és „multilaterális rendszer” előmozdítása, „a széles körű konzultáció, a közös hozzájárulás és a megosztott előnyök szellemében”.
A BRICS elítélte azokat a kísérleteket is, amelyek „egyoldalúan aláássák a globális multilaterális intézmények munkáját és akadályozzák az azokhoz tartozó mandátumok végrehajtását”. Ez feltehetően utalás az Egyesült Államok ENSZ és Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) elleni közelmúltbeli támadásaira.
Az Egyesült Államok Irán „gazdasági elszigetelésére” irányuló törekvéseinek, valamint azokkal az országokkal szembeni másodlagos szankciókkal való fenyegetéseinek összefüggésében, amelyek nem tesznek eleget amerikai intézkedéseknek, továbbá a Kubával és számos más országgal szemben alkalmazott szankciók kapcsán a BRICS közös nyilatkozata elítélte az „egyoldalú kényszerítő intézkedések” valamennyi formájának ismételt alkalmazását, és kijelentette, hogy ezek ellentétesek a nemzetközi joggal.
A nyilatkozat szerint az ilyen intézkedéseknek „messzemenő negatív következményeik vannak az emberi jogokra, beleértve a fejlődéshez, az egészséghez és az élelmezésbiztonsághoz való jogot”, miközben aránytalanul sújtják a társadalom szegény és kiszolgáltatott rétegeit.
Több vezető, köztük Hszi Csin-ping kínai elnök is nagyobb egységre és együttműködésre szólított fel a BRICS-tagállamok és a globális Dél országai között, hogy ez megnyissa az utat a nemzetközi rend demokratizálása és a kölcsönös gazdasági fejlődés fokozása előtt.
Hszi a globális Délt a világ multipolaritásának legfontosabb hajtóerejének nevezte, és arra szólította fel ezeket az országokat, hogy közösen védelmezzék a nemzetközi politikában a jogállamiságot.
A BRICS közös nyilatkozata emellett nagyobb közös erőfeszítést sürgetett az ENSZ fenntartható fejlődési céljainak 2030-ig történő megvalósítása érdekében, és a szegénység globális felszámolását egyik központi célkitűzéseként nevezte meg.
Az incidens a Brent nyersolaj árát 108 dollár fölé lökte, és veszélyezteti az Európába és Ázsiába irányuló szállítást, amelyeket már így is érintenek a Hormuzi-szorosban és a Bab-el-Mandeben zajló fejlemények.
A szaúdi energiaügyi minisztérium szeptember 11-én, pénteken bejelentette, hogy a Rijád és Medina régiókon áthaladó Kelet–Nyugati vezetéket egy nappal korábban több támadás érte, ami óvintézkedésként annak lezárásához vezetett.
A médiabeszámolók szerint a stratégiai vezeték naponta mintegy 4–5 millió hordó olajat szállít, ami a teljes globális olajellátás 4–5%-ának felel meg.
A szaúdi külügyminisztérium szeptember 12-én, szombaton kiadott nyilatkozatában tisztázta, hogy a támadásokat Irakból indították több drónnal, hozzátéve, hogy azok sérüléseket és bizonyos károkat okoztak a vezetékben. A támadásokért egyelőre egyetlen csoport sem vállalta a felelősséget.
A minisztérium azt is megerősítette, hogy Szaúd-Arábia ebben a szakaszban nem fog válaszolni a támadásokra, lehetővé téve az iraki kormány számára a szükséges intézkedések megtételét, hogy megakadályozza a „dél-iraki területekről kiinduló” Szaúd-Arábia és a szomszédos országok elleni támadásokat.
Irak azt mondta, hogy lefoglalta a támadásban használt dróntelepítő platformot
Részéről az iraki Biztonsági Médiasejt (SMC) vezetője, Saad Maan altábornagy szombaton megerősítette, hogy „egy hírszerzési és biztonsági munkacsoport jelentős erőfeszítést tett, és sikerült megtalálnia és lefoglalnia a kilövőt”, amely részt vett a szaúdi vezeték elleni támadásokban iraki területen.
Sőt, Maan megerősítette, hogy nyomozások és hírszerzési műveletek vannak folyamatban az elkövetők elfogására.
Hozzátette, hogy az iraki fegyveres erők jóváhagyták Irán azon kérését, hogy részt vegyen a szaúdi vezeték elleni támadásokkal és azok következményeivel kapcsolatos nyomozásban.
A támadások kihatásai a globális olajkereskedelemre
Szaúd-Arábia Kelet–Nyugati vezetéke egy alternatív olajszállítási útvonalat képvisel, amely megkerüli a ingatag Hormuzi-szorost.
Ezért a vezeték ideiglenes lezárása súlyosan korlátozta ezt a létfontosságú alternatívát, ami a Brent nyersolaj árát szeptember 14-én, hétfőn 108 dollárra hordónként emelte.
Továbbá a jelentések szerint az incidens hetekre megzavarja a nyersolaj Európába és Ázsiába irányuló szállítását, különösen miután az Ansar Allah vezette jemeni fegyveres erők kiterjesztették ellenőrzésüket a Bab-el-Mandeb-szoros körül.
A régióban növekvő kábítószer-kereskedelem és bizonytalanság ügyesen kihasználják a régió új jobboldali és szélsőjobboldali kormányai, hogy igazolják a fokozott katonai és rendőri jelenlétet, valamint az Egyesült Államok nagyobb katonai jelenlétét. Ez a modell azonban nem új; a 20. századra nyúlik vissza.
Latin-Amerika jobboldali és szélsőjobboldali kormányai nagyon hasonló diskurzust folytatnak a bizonytalanságról. A vezetők egy olyan narratívát osztanak meg, amely szerint az 1980-as és 1990-es években egyfajta neoliberális csodaszer uralkodott, de aztán – mintha egy bibliai csapásról beszélnének – megérkeztek a 21. század eleji progresszív kormányok. Történetük szerint ezek féktelen korrupció révén elpusztították a földi paradicsomot, és különféle bajokat idéztek elő, mint például a bizonytalanságot, a migrációt és a hagyományos értékek lerombolását.
Így ezen új – és nem is olyan új – jobboldali kormányok közül többen is elnyerték az elnöki posztot, szinte mindig olyan választásokon, amelyeken szűk többséggel győztek, azt állítva, hogy a „katasztrófa” megoldása a radikális neoliberalizmushoz való visszatérés és egy olyan biztonságpolitika bevezetése, amely helyreállítja azt a rendet, amely – állításuk szerint – az „eredendő bűn” előtt létezett. Ez a „megváltás” kétségtelenül kéz a kézben jár Washington katonai, hírszerzési és operatív felügyeletével – egy olyan szövetségesével, amelyet – mondják – a regionális centrista-baloldali kormányok elidegenítettek. E távolságtartás legsúlyosabb következménye a kábítószer-kereskedelem behatolása volt a társadalom minden rétegébe.
Ezeknek az új kormányoknak kevéssé vagy egyáltalán nem számít, hogy a progresszivizmus korszakában a régió bizonyos pozitív szintű biztonságot élvezett, ahogy a szélsőjobb kritikusai érvelnek. Ecuador esetében ez állítólag csak a centrista-baloldali kormányok és a bűnözői csoportok közötti állítólagos békeegyezmény miatt történt. Tehát az a béke valójában csupán előjátéka volt annak, ami később kitört.
Egy USA által támogatott regionális biztonsági program
Ennek fényében a régió biztonságpolitikája szinte azonosnak tűnik a latin-amerikai jobboldal és szélsőjobboldal által kormányzott valamennyi országban:
Kiterjesztik a végrehajtó hatalom jogkörét szükségállapotok kihirdetésére és azok időbeli meghosszabbítására (néha éveken át, ahogy Salvadorban és Ecuadorban történt, az egyének alkotmányos garanciáinak ezzel járó eróziójával);
Biztonsági megállapodásokat írnak alá az Egyesült Államokkal, és csatlakoznak annak féltekei katonai és biztonságpolitikájához (mint a jól ismert „Amerika Pajzsa”);
Megkísérlik megkönnyíteni az amerikai katonai és hírszerzési műveleteket az egyes országok területén (függetlenül attól, hogy vannak-e katonai bázisok a helyszínen);
Ösztönzik a kiadatási eljárásokat az Egyesült Államokba;
Növelik a biztonsági kiadásokat, miközben más területeken – például az egészségügyben, az oktatásban és a lakhatásban – csökkentik a kiadásokat;
És számos egyéb intézkedést.
Azonban Salvador és bizonyos mértékig Chile kivételével azok az eredmények, amelyeket ezek a kormányok ígérnek – a szervezett bűnözés és a bizonytalanság csökkentése a mindennapi élet kvázi-militarizálása és a Washingtonnal kötött biztonsági megállapodások révén (amelyeket sokan a szuverenitás aláásásával vádolnak) –, nem valósultak meg.
Ecuador, amely történetének legsúlyosabb biztonsági válságával néz szembe, nem tudta csökkenteni az erőszakot a végrehajtó hatalom ígérete szerint, annak ellenére, hogy az ország jelenleg szinte állandó szükségállapot alatt áll, és külföldi katonai műveletek vannak folyamatban. Egyes szakértők szerint 2026 lehet az ország történetének második legerőszakosabb éve, csaknem 5000 emberöléssel mindössze hat hónap alatt. A Noboa-kormány azt mondja, hogy a pozitív eredmények időt vesznek igénybe, és jobb napok következnek. Az év végi helyi választások biztosan jobb mércét adnak a kormány hitelességéről, mint bármilyen spekuláció.
Chilében Kastnak sikerült támogatást szereznie a választás megnyeréséhez azzal, hogy biztonságpolitikájára összpontosított, amely azt állítja, hogy a chilei bizonytalanság növekedése nagyrészt más dél-amerikai országokból érkező migrációnak tudható be. Válaszul különféle infrastrukturális projektek építését ígérte, amelyek megakadályoznák az új bevándorlók belépését az országba, hasonlóan az amerikai határfalhoz. Egyelőre a kormány bizonyos bűnözési ráták csökkenését ünnepli, bár több közvélemény-kutatás azt jelzi, hogy a lakosság továbbra is aggódik.
Kolumbiában a nemrég beiktatott Abelardo de la Espriella kormánya kijelentette, hogy véget ért a béketárgyalások ideje bizonyos felkelőcsoportokkal, és újraindította az ország régóta fennálló politikáját, amely háborút folytat a felkelő és kábítószer-kereskedő csoportok ellen. Eddig már több tucat haláleset történt, a holttesteket háborús trófeaként mutatják be, amelyeket az elnök a nemzethez intézett beszédeiben felmutat. Még túl korai megmondani, hogy De la Espriella háborúja közvetlen hatással lesz-e a bizonytalanság csökkentésére, amely a végrehajtó hatalom szerint Petro kormányzása alatt megugrott – ezt az állítást Petro kategorikusan tagadja.
Egyelőre Washington szóban és pénzügyi támogatás nyújtásával is kifejezte támogatását sok ilyen ország számára biztonságuk megerősítéséhez, miközben a régióban is végrehajt műveleteket, mint például az Ecuadorban már említettek vagy a Karib-tengeren folytatott műveletek. Sőt, Rubio nemrég Peruba tett látogatása során a külügyminiszter kijelentette, hogy az amerikai erők bárhol fellépnek, ahová a helyi kormányok meghívják őket, ami új katonai műveleteket vetít előre Dél-Amerikában.
Kétségtelen, hogy az amerikai befolyás és jelenlét növekedése Dél-Amerikában tagadhatatlan. De hiba lenne azt gondolni, hogy ez valami új. Latin-Amerika 20. századi történelme megmutatta, hogyan tudta Washington folyamatosan növelni katonai jelenlétét a régióban különféle igazolásokra hivatkozva, amelyek nagyon hatékonynak bizonyultak a közvélemény támogatásának megnyerésében, különösen a lakosság biztonságával kapcsolatosak.
Az USA évtizedes beavatkozása Latin-Amerikában
A második világháború alatt az Egyesült Államok jelentősen megnövelte katonai jelenlétét a régióban a tengelyhatalmak – konkrétan Japán és Németország – lehetséges katonai lépései elleni védelem ürügyén. Így az Egyesült Államok és hatalmas flottája több katonai bázist létesített Dél-Amerikában, és sikerült elérnie, hogy gyakorlatilag valamennyi kormány Washington geopolitikai érdekei mellé álljon.
Nem sokkal ezután Washington azzal igazolta katonai jelenlétének növelését a régióban, hogy megállítsa a veszélyes „kommunizmust”, amely – állították – elsöpörné a régiót, és nemcsak az amerikai biztonság, hanem az egyes országok belső biztonsága szempontjából is aggodalomra adott okot, ahol „veszélyes” forradalmárok elpusztítanák minden nemzet társadalmi alapjait. Így az Egyesült Államok és a latin-amerikai hadseregek nagy része közös hírszerzési és egyéb műveleteket hajtott végre, hogy bármilyen eszközzel előmozdítsa a régió baloldali politikai mozgalmainak megsemmisítését – ami több ezer latin-amerikai forradalmár megölését jelentette különféle módszerekkel, mint például véres katonai diktatúrák kikényszerítése (mint Argentínában, Chilében, Uruguayban, Brazíliában, Bolíviában stb.) és/vagy bojkott- és összeesküvés-műveletek antiimperialista kormányok ellen, mint Castro Kubája, Allende Chiléje, vagy oly sok más politikai mozgalom, amelyeket erőszakosan elfojtottak az amerikai és helyi erők aktív részvételével.
A szocialista blokk azonban összeomlott az 1990-es években, és válságot idézett elő a forradalmi baloldalon. A jobboldali kormányok egyébként kihasználták ezeket az eseményeket az ultraliberális gazdaságpolitika előmozdítására, de kezdték nélkülözni az új igazolást a katonai és rendőri erők, valamint az amerikai jelenlét bővítésére a régióban.
Ez alól kivétel volt Kolumbia, ahol a belső háború igazolásként szolgált több amerikai bázis létesítésére a 21. században.
Most, hogy a kábítószer-kereskedelem a régió elsődleges biztonsági fenyegetésévé vált, a latin-amerikai jobboldali erők Washington oldalán ismét riadót fújtak a bizonytalanság fenyegetése miatt, hogy előmozdítsák a biztonsági politikákat és az amerikai katonai jelenlét növelését. A nácik, a kommunisták és most a narco-terroristák tűnnek egy olyan politikai stratégia leszármazottjainak, amelyet nemcsak a társadalmi életben való nagyobb katonai jelenlét előmozdítására terveztek, hanem olyan neoliberális politikák előmozdítására is, amelyeket gyakran a nemzetközi tőke agresszív beáramlása kísér, amely jellemzően kisajátítja a harmadik világ e részének gazdasági erőforrásait.
Nem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy a biztonságorientált politikák minden ciklusát jövedelmező és jelentős nyereség követte Latin-Amerika és a világ leggazdagabbjai számára.
Irán azt is kijelentette, hogy az Ománnal közösen javasolt Hormuzi-szoros együttes irányításáról szóló regionális találkozót, amelyet hétfőre terveztek, Szaúd-Arábia közbelépése után lemondták.
Mohsen Rezaei, Irán Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanácsának titkára cáfolta Donald Trump amerikai elnök legújabb állításait, miszerint országa új tárgyalásokat keres. Megismételte, hogy nem lesz új tárgyalás az USA-val, amíg az nem hajtja végre a már megállapodott feltételeket.
„Ne engedjék, hogy eltereljék a figyelmüket az amerikai elnök kevert jelzései – a »nincs tárgyalás«-tól a »készen állunk a tárgyalásra«-ig. Az olaj és a szorosok körüli tét megváltozott. A kármentés nem állítja meg azt, ami közeledik” – mondta Rezaei egy X-en közzétett bejegyzésében 2026. szeptember 15-én, kedden.
Rezaei ezzel Trump legújabb, közösségi médiában tett állításaira válaszolt, miszerint Irán „gyorsan és nagyon” megállapodást akar. Trump „bukott nemzetnek” nevezte Iránt, és azt mondta, ő fogja eldönteni, „hogy az USA választja-e a kapcsolatfelvételt vagy sem”.
Maszud Pezeshkian iráni elnök a múlt héten Újdelhiben, a 18. BRICS-csúcstalálkozón tett látogatása során szintén azt mondta, nincs szükség új tárgyalásokra az USA-val, amíg a júniusban aláírt Iszlámábádi Egyetértési Nyilatkozat (MoU) feltételei nem teljesülnek.
Irán és Omán regionális konszenzusra törekszik
Hétfőn Irán azt állította, hogy véglegesítette Ománnal a Hormuzi-szoroson keresztüli hajózás irányításáról szóló megállapodást, és annak részleteit hamarosan bejelentik.
„Az Irán és Omán, mint két partmenti állam közötti megértés véglegesítésre került. Ománnal konzultálva döntünk a következő lépésről, beleértve azt is, hogyan hirdetjük ki vagy jegyezzük be a megértést” – mondta Esmail Baghaei, Irán Külügyminisztériumának hivatalos szóvivője egy szeptember 14-i, hétfői sajtótájékoztatón.
Azt is állította, hogy az öböl-menti országokkal erről a kérdésről hétfőre tervezett megbeszélést az utolsó pillanatban lemondták Szaúd-Arábia közbelépése után. A szaúdi lépést „meggondolatlannak” és elvesztegetett lehetőségnek nevezte.
Feltételezések szerint a szaúdi közbelépés a jemeni Ansar Allah erőinek területén végrehajtott legutóbbi támadásaival függ össze, amelyek egy kulcsfontosságú olajvezetéket és a Khalid király légibázist, valamint más infrastruktúrát értek.
Az Ansar Allah azt állította, hogy a Szaúd-Arábián belüli támadásai válaszul szolgálnak több száz szaúdi légicsapásra és az ország több mint egy évtizedes blokádjára.
Az Ansar Allah azt is bejelentette, hogy célba veszi a Vörös-tengeren, a Bab-el-Mandeben áthaladó szaúdi nyersolajszállító hajókat.
Korábban Szaúd-Arábia azzal vádolta Iránt, hogy katonailag támogatja az Ansar Allahot. Irán tagadta ezeket az állításokat, mondván, hogy az Ansar Allah saját független programmal rendelkező szövetséges.
Korábban Irán és Omán is azt állította, hogy a hétfői regionális találkozót nem halasztották későbbi időpontra, Badr Albuszaidi ománi külügyminiszter szerint a halasztás a „konszenzus érdekében” történt.
A Hormuzi-szoroson keresztüli forgalom Ománnal közös irányításáról szóló megállapodás tárgyalásai júniusban kezdődtek, miután Irán javaslatot tett rá.
Augusztus 25-én Irán és Omán bejelentett egy ideiglenes közös tengeri folyosó létrehozásáról és egy közös aknamentesítési projektről szóló előzetes megállapodást.
A megállapodás – miután véglegesítik – várhatóan „helyreállítja a biztonságos hajózást” a szoroson keresztül, miközben megőrzi a partmenti államok szuverenitását és szuverén jogait – jelentette a Press TV.
A Hormuzi-szoros le van zárva
Szeptember 14-én este egy szupertanker aknára futott, miután megpróbált áthaladni a Hormuzi-szoroson az Irán által „illegális útvonalként” emlegetett, ománi vizekhez közeli úton – közölte az Iszlám Forradalmi Gárdahadtest (IRGC) egy nyilatkozatban.
Később jelentették, hogy az említett hajó több legénységi tagja eltűnt.
Az IRGC megismételte figyelmeztetéseit a Perzsa-öböl összes hajója számára, hogy tartózkodjanak az USA által támogatott ománi útvonal használatától, megismételve azokat az állításokat, miszerint a Hormuzi-szoros le van zárva és teljes irányítása alatt áll.
Az IRGC ismételten megkérdőjelezte Donald Trump amerikai elnök azon állításait, miszerint helyreállt a szabad hajózás a szoroson keresztül, és ezeket hazugságnak nevezte.
A szoros, amelyen keresztül a globális energia kereskedelem csaknem 20%-a áramlott, mielőtt az USA–Izrael Irán elleni háborúja februárban megkezdődött, forgalma hatalmas mértékben visszaesett, ami az energiellátásban zavarokat okozott, miután az irániak válaszul korlátozták a forgalmat.
Az olajárak azóta többször átlépték a 100 dollárt hordónként. A héten ismét átlépték ezt a szintet a megújult eszkaláció és a Bab-el-Mandeben keresztüli olajkereskedelem blokádjától való félelem miatt, miután az Ansar Allah figyelmeztetett a szaúdi hajók célba vételére.
A globális energia kereskedelem csaknem 12%-a a Bab-el-Mandeben keresztül bonyolódik.
Hétfőn Irán megismételte, hogy az USA kizárólagosan felelős a régióban az olajkereskedelem blokádja által okozott globális hatásokért.
„Az USA Irán elleni háborúja és tengeri blokádja a szoros lezárásának közvetlen okai” – mondta Ali Bahreini, Irán genfi állandó képviselője az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciájának (UNCTAD) ülésén, arra kérve a nemzetközi közösséget, hogy ismerje el: az ilyen egyoldalú lépések károsak a világgazdaságra.
Irán biztosította, hogy abban a pillanatban feloldja a Hormuzi-szoros blokádját, amint az USA bejelenti háborújának végét, és feloldja Irán elleni tengeri blokádját és gazdasági szankcióit.
Marco Rubio nemrég tett dél-amerikai útja segített bevonni Kolumbiát és Perut az Egyesült Államok geopolitikai és katonai stratégiájába, és igazolta az Egyesült Államok közelmúltbeli katonai akcióit Ecuadorban is.
Amióta Donald Trump amerikai elnök második ciklusa elkezdődött, Latin-Amerika vált az egyik olyan régióvá, amely a legtöbb figyelmet és intézkedést kapja Washingtontól. Marco Rubio külügyminiszterré történő kinevezése csupán előjátéka volt valaminek, amit sokan a hónapok múlásával megerősítettek: Latin-Amerika ismét, és nagy erővel, az Egyesült Államok egyik geopolitikai célkitűzésévé vált.
Eddig a stratégia ragyogóan működött: a jobboldali és szélsőjobboldali elnökjelöltek sorozatos győzelmei következtek be, akik a Trump-kormányzathoz igazodtak, akár az Amerikák Pajzsa nevű megállapodásokon keresztül, akár olyan kereskedelmi megállapodásokon és nyomáson keresztül, amelyek háttérbe szorították más globális versenytársakat, például Kínát (nem is említve a venezuelai katonai műveletet, amely biztosította az olajellátást az Egyesült Államok számára).
Ezért nem meglepő, hogy Marco Rubio szeptember 8. és 10. között beutazta az Andokot, hogy megerősítse kormányának jelenlétét a régióban, és találkozzon a régió két legerősebb gazdaságának újonnan megválasztott jobboldali vezetőjével: Peruval és Kolumbiával, amelyeket most Keiko Fujimori, illetve Abelardo De la Espriella kormányoz.
Kolumbia: régi szövetséges, amely ismét észak felé tekint
Rubio látogatása Kolumbiában kezdődött, ahol De la Espriella elnök fogadta. Ez világos elmozdulást jelez az előző Petro-kormányzathoz képest, amely bár ciklusa végén megpróbálta fenntartani a baráti viszonyt Washingtonnal, a kétoldalú kapcsolatokat számos vita és szócsata tarkította a vezetők között.
Most Rubio azt állítja, hogy „a példátlan együttműködés új korszaka” kezdődik az Egyesült Államok és Kolumbia között, tekintettel a korábban fennálló „távolságra”. „A biztonsági fenyegetések, amelyekkel Kolumbia szembesül, ugyanazok, amelyekkel mi szembesülünk az Egyesült Államokban” – mondta Rubio a kolumbiai Barranquilla városában.
Ezzel kapcsolatban De la Espriella azt mondta, reméli, hogy Kolumbia „ismét az Egyesült Államok elsődleges biztonsági partnere lesz a féltekén”, ami biztosan jól fogadott nyilatkozat volt Washingtonban.
A látogatás növeli annak valószínűségét is – amelyet mindkét fél korábban bejelentett –, hogy amerikai katonai műveletek kezdődnek kolumbiai területen, tekintettel arra, hogy az új kormány felfüggesztette a fegyveres csoportokkal folytatott békefolyamatot, és intenzív támadásokat indított ellenük, legalább 40 halálos áldozatot hagyva maga után. Következésképpen Kolumbia csatlakozott az Amerikák Pajzsához, amely koalícióhoz egyes médiumok szerint Peru is csatlakozott.
Ecuador: kitüntetések és megszilárdítás
Kolumbiai látogatása után Rubio Quitóba, Ecuadorba utazott, ahol szoros szövetségese, a szélsőjobboldali Daniel Noboa elnök fogadta szeptember 9-én. Ez a második hivatalos látogatása Ecuadorban, tükrözve azt a fontos szerepet, amelyet annak az országnak tulajdonít, amely az utóbbi években Washington féltekepolitikájának vitathatatlan szövetségesévé vált.
A kolumbiai kollégájáéval azonos retorikát visszhangozva Noboa azt állította, hogy az amerikai jelenlét Ecuadorban elengedhetetlen a bűnszervezetekkel szembeni fellépéshez, amelyek az országot történelmének legrosszabb erőszakhullámába taszították – olyan válságba, amelyet a kormány ígéretei ellenére sem tudott felszámolni.
„A maffiák nemzetközi üzletté tették a bűnözést. Egyetlen erővé egyesítjük a nemzetközi együttműködést, hogy legyőzzük őket … Közös ellenségeink vannak az Egyesült Államokkal, és megerősítünk egy szövetséget, amely tettekkel bizonyítja magát” – mondta Noboa Rubiónak, miközben átadta neki az ország legmagasabb kitüntetését, a Nemzeti Érdemrend Nagykereszt fokozatát.
Számos ellenzéki csoport azonban bírálta az Egyesült Államok közelmúltbeli katonai műveleteit ecuadori vizeken, amelyek legalább öt hajó megsemmisítését és több tucat ecuadori halász amerikai erők általi őrizetbe vételét eredményezték ecuadori vizeken (akiket egyelőre visszaszállítottak a szárazföldre több napos bizonytalanság és családjaik szenvedése után).
És bár az Egyesült Államok azt állítja, hogy a megsemmisített hajók üzemanyag-utántöltő pontként szolgáltak más, kábítószer-csempészetben érintett hajók számára, a műveleteket nem az ország jogi eljárásainak megfelelően hajtották végre, ami miatt a halászok családjai azzal vádolták a kormányt, hogy nem védi meg polgárait, és szabad utat ad külföldi katonai műveleteknek.
Az ecuadori kormány azonban védi katonai partnere ecuadori területen végzett tevékenységét, míg Rubio látogatása során bejelentette, hogy az Egyesült Államok terrorista szervezetnek fogja minősíteni a Tiguerones-t (egy ecuadori kábítószer-csempész csoportot), és új műveleteket fog végrehajtani a szervezett bűnözés ellen Ecuadorban; ennek érdekében felajánlotta, hogy 45 millió dollárt biztosít Quitónak biztonsági beruházásokra, valamint egy 110 láb hosszú hajót.
Mielőtt Peruba indult volna, Rubio zárt ajtók mögött találkozott Noboával és legközelebbi minisztereivel. A beszélgetés témáját „bizalmasnak” nyilvánították.
Peru: az Amerikák Pajzsának új tagja
Limában Rubio találkozott Peru újonnan megválasztott elnökével, Keiko Fujimorival. Alberto Fujimori perui diktátor lánya megerősítette, hogy Peru csatlakozik az Amerikák Pajzsához, hogy áramvonalasítsa az információcserét és megerősítse a bűnszervezetek elleni küzdelmet.
„Nagy bizalommal távozom, hogy országaink kapcsolata egy nagyon különleges korszakba lép” – mondta Rubio Peruról, egy olyan országról, amely mindig is az Egyesült Államok szövetségese volt, de most teljesen Washington befolyási övezetébe lép.
Valóban, a 20. század folyamán Peru jobboldali és szélsőjobboldali kormányai Washington lojális szövetségesei voltak. Fujimori ezt a pontot hangsúlyozta, és apja kormányzására emlékezve büszkén említette az Egyesült Államok szerepét az olyan felkelőcsoportok elleni küzdelemben, mint a Sendero Luminoso és az MRTA. „Új korszakot kezdünk Peru és az Egyesült Államok kapcsolataiban, és teljesen biztosak vagyunk abban, hogy ezek a kapcsolatok mindkét országot megerősítik” – mondta Fujimori.
Rubio látogatása így világossá tette, hogy Washington biztosította két nagy dél-amerikai ország bevonását geopolitikai és katonai kezdeményezésébe, az Amerikák Pajzsába, amely a bűnszervezetek elleni küzdelmen alapul, és biztosítja katonai jelenlétét Dél-Amerikában, valamint nagyobb gazdasági jelenlétét egy olyan régióban, amelynek fő kereskedelmi partnere Kína. Így az Egyesült Államok ismét megteszi lépéseit, és egyelőre „sakkot” mond.
