USA

Amikor süllyed a Titanic, megjelennek a Bolsonarók

Amikor elsüllyed a Titanic, megjelennek a harsány megmentők, azok, akik kiabálva biztosítják, hogy a megváltás abban áll, hogy követjük őket, azok, akik szidalmazva mutogatnak az állítólagos bűnösökre, de soha nem érvelnek és nem magyaráznak. A megoldás ők maguk, az ő megalkuvást nem ismerő, erőszakos patriarchális tekintélyelvűségük, amely csak parancsokat osztogatni képes, előmozdítva a kiválasztottak egyéni megváltását, és megvetve a lassúakat és azokat, akik egyszerűen csak kételkednek.

Amikor elsüllyed a Titanic, a legkevésbé sincs értelme a hibás hajót építő kapitalistákat hibáztatni (bármennyire is bűnösek), sem a kapitányt, aki a legnagyobb veszély pillanatában figyelmetlen vagy részeg volt. A racionális és pozitivista elemzés semmire sem vezet, mert nem kínál konkrét utakat a közelgő kollektív halál elkerülésére. Ezekben a pillanatokban mindig az autoriter próféták győznek, még akkor is, ha beavatkozásuk állítólag irracionális és fanatizmussal átitatott.

A világrendszer süllyedőben van. Nos, a nagyhatalmak süllyesztik el, amelyek más nagyhatalmak ellen harcolnak a globális elsőbbségért. Az Egyesült Államok, Kína, Oroszország, az Európai Unió, és a regionális hegemóniára pályázó hatalmak kis légiója, mint Irán, Törökország, Szaúd-Arábia, India, Brazília, Dél-Afrika, Pakisztán, Japán és még néhány.

Amikor a világhajó süllyed, ahogy Fernand Braudel rámutatott, az a pillanat, amikor láthatóvá válnak az építmény gyenge pontjai. „A hajótörés mindig a legjelentőségteljesebb pillanat; sokkal jelentőségteljesebbek még az élet mély struktúráinál is a töréspontjai, hirtelen és lassú romlása ellentmondásos nyomások hatására” – írta a Történelem és társadalomtudományok című művében.

De vigyázat: van egy gyenge, vak pont, amelyet nem akarunk látni: a mi politikai kultúránk is süllyedőben van; mutatja a határait, a „töréspontjait”, a bölcs szavaival élve. A fő ok véleményem szerint a vak bizalom az államban, a kormányzókban, a jogok politikáiban, a törvények és beszédek értékében. Vagyis mindabban, ami semmi mást nem fog elérni, csak elaltatja a tömegeket mesékkel. „Az ember bölcsőjét mesékkel ringatják. Az ember szorongó kiáltásait mesékkel fojtják el” – verselte León Felipe. Összefoglalva: törvények és szociális programok.

A baloldalak mesterei a mesemondás művészetének, abban, hogy elhiggyék és elhitessék követőikkel. Eközben a Bolsonarók kiutakat kínálnak, megmutatják, hol vannak az ajtók, még ha a mélységbe is vezetnek.

Ebben a megmentők és fanatikus próféták építésében több áramlat találkozik: a katonai diktatúrák örököseitől (beleértve a választási diktatúrákat) a bűnözőkig és maffiózókig, amelyeket kapitalistaként foglalhatunk össze. Mert ez a valóban létező kapitalizmus, a drog-, fegyver- és gyógyszermaffiáké, amelyekhez hozzá kell adni a bibliák maffiáit, az evangélikusokat és neopünkösdista mozgalmakat.

Itt meg kell állni. Az El País újság nemrégiben megjelent cikke a bolsonarizmust „erkölcsi pánik, evangélikus düh és kultúrháború” összegeként foglalja össze. Igaz, de meg kell kérdezni, miért követ több millió brazil – vagy bármely más nemzetiségű – fanatikus prófétákat; miért választanak szegény és favellákban élő nők egy erőszakos macsót, aki megveti őket.

A cikkíró nagyon világosan mondja: „a társadalmi változás motorját a szegény fekete nő testesíti meg, akinek a vallási közösség hatékonyabb segítőhálózatot kínál, mint az állam. Az a brazil nő, akit a férje nem bántalmaz, mióta felhagyott az alkohollal, aki az Írásokból tanult meg olvasni, vagy aki gyermekei gitáróráit biztonságos alternatívaként látja azokra az utcákra, ahol a bűnözés könnyű pénzt és státuszt kínál” (El País, 2026.09.27.).

Ezek az okok, amiért követik a fanatikusokat. Nem a baloldal által gondolt ideológiai opciók. A hajótörés pillanatában a népeknek kollektív mentőövekre van szükségük, és az egyetlenek, amelyeket ismerünk, amikor az államhajók hánykolódnak, az autonómiáknak neveztetnek. Nincs más. Amikor összeomlik São Paulo, Mexikóváros, Lima és sok más, a fent lévők helikoptereken, repülőgépeken és fegyveres bandák által védett karavánokon menekülnek el.

A lentiek, azok, akiket a fentiek a Titanic rakterébe zártak, mert nem jutott elég mentőcsónak, elítéltek lesznek. Kivéve, ha mostantól elkezdik építeni az autonómiákat, a legkülönfélébb típusúakat. Vannak tanítóink, akik ezt az utat tanítják nekünk, mert már csinálják, mert „a zapatisták metaelmélete a mi gyakorlatunk” (Galeano alparancsnok), és annak nincs szüksége beszédekre.

A baloldalak nem tudnak a Titanic-államon túlra menni sok okból. Többek között azért, mert nem tudják kísérni a föld színének népeit anélkül, hogy ne akarnák vezetni őket.

írta: Raúl Zibechi
forrás: La Jornada

A bunkerállam és a lenti ellenállások

Az új elképzelések kifejlesztése hasznos az ellenálló népi tábor számára, ha sikerül megvilágítania korábban homályosnak tűnő kérdéseket, mert így lehetővé teszi számunkra, hogy finomítsuk a követendő utakat. Nel Bonilla kutató, a migráció szociológiájára és a konfliktusok tanulmányozására szakosodott szakértő nemrégiben készült munkája ebbe a kategóriába tartozik, mivel sikerül fényt derítenie a világ uralkodó osztályai körében folyó projektekre.

A NATO ankarai csúcstalálkozója kapcsán áttekinti az atlanti szövetség három szakaszát a megalakulásától napjainkig, a hatalmas ipari átalakulásokat és a szuverenitások végét, arra a következtetésre jutva, hogy a globális hatalmak a háború felé tartanak, megépítve azt, amit találóan bunkerállamnak nevez. Csak erre a szempontra összpontosítok, mert leleplezi a lenti szervezetek elégtelenségeit, valamint „demokratikus” és „jogok megszerzésére” vonatkozó illúzióikat, hogy mélyrehatóan elgondolkodhassunk azon, amit teszünk.

Az általam kommentált cikk címe NATO 3.0: A transzatlanti ketrec és a bunkerállam felemelkedése. A bunkerállamot „a modern állam minőségi átalakulásaként a birodalmi magban” határozza meg. Már nem közjavak szolgáltatója, hanem „teljes mértékben a biztonságiasítás és a militarizálás felé” orientálódik. Ebben az új modellben „a lakosságot már nem tekintik polgári és gazdasági jogokkal rendelkező állampolgárnak, hanem elsősorban a nemzetbiztonság tárgyának. Ráadásul az ország és a régió egy szélesebb hálózat operatív csomópontjaivá válik azzal a céllal, hogy többdimenziós hibrid háborút vívjon az úgynevezett stratégiai versenytársak és szövetségeseik ellen.”

Ezt az átalakulást „A bunker és az üresség” névvel illeti: az előbbi „az erődmentalitást és a biztonsági tervezést (a biztonság prioritása katonai és háború előtti értelemben) szimbolizálja, amely újjászervezi a Nyugatot”. Az utóbbi pedig „a polgári projekt, a közjó és a demokratikus tér eróziójának eredményét képviseli”. Ezek a fogalmak elemzési keretet kívánnak nyújtani „a biztonsági struktúrák, a katonai tervezés és az ellenőrzés megszállott megerősítésének magyarázatához, a polgári, demokratikus és társadalmi tér ezzel párhuzamos kiürítésével együtt”.

Mi, akik Latin-Amerikában élünk, tudjuk, hogy ez csupán egy olvasata annak a valóságnak, amely elnyom minket és sebeket okoz. Két további elem a folytatáshoz: megállapítja a kormányok és a hatalmi struktúrák mély elszakadását és elszigetelődését a nyugati társadalmak valós szükségleteitől. Másodszor, a folyamatban lévő geostratégiai konfrontációk és a Nyugat növekvő gyengesége az eliteket a katonai konfliktusra való állandó felkészüléshez vezetik.

Az első a népi tábor (őslakos, fekete, paraszti, népi) növekvő erejének eredménye, ami megmagyarázza a népek és kormányok közötti szakadást. A második Kína és általában Ázsia felemelkedésére ad választ, amelyek kihívják a Nyugat hegemóniáját. A válasz mindkét esetben a háború, a „kábítószer elleni háborúktól” az államok közötti háborúkig, a nukleáris fegyverek bevetésének fenyegetésével, ahogy ezekben a napokban nyíltan, már nem a kulisszák mögött tárgyalják. A palesztin nép ennek az új harcias militarizmusnak az első globális áldozata.

A kérdés az, hogy mit fogunk tenni ebben a bunkerállamok uralta, háborúk és népirtások sokasodásával jellemezhető világban.

Először is meg kell állapítanunk, hogy a mozgalmak régi szerszámosládája (sztrájkok, ülőtüntetések, menetelések, választások) teljesen elavulttá vált, ami nem jelenti azt, hogy bizonyos esetekben ne kellene közülük néhányat használni. A probléma az, hogy mennyi erőt fektetünk abba, hogy olyan államtól követeljünk, amely most már egy erőd, és amely alapvetően csak kirekesztéssel és erőszakkal válaszol, még ha fenntart is egy „demokratikus” homlokzatot. Megállapítom, hogy tehetetlenségből továbbra is „jogokban” gondolkodunk, és hiszünk a hatóságok lehetséges pozitív válaszaiban a követeléseinkre.

Másodszor, hosszú távon kell gondolkodnunk. A bunkerállam (vagy erőd) strukturális változás, ezért hosszú időre jött, hogy maradjon, és mindenekelőtt nem attól függ, ki foglalja el a kormányt, mert mindegyiken áthatol. Ezzel párhuzamosan a szervezett lentiek új politikai kultúrájának elfogadása sok időt igényel, valószínűleg évtizedeket, ha nem több mint egy évszázadot, ahogy a zapatisták jelzik.

Harmadszor, és ez a központi elem, hogy már léteznek nyomai annak az új politikai kultúrának, amely a területi autonómiákra épülve szövődik, különösen az őslakos népek, de nem csak ők, akik önvédelmi és önkormányzati szervezeteket hoznak létre, hogy népekként túléljenek. Az autonómiák kiterjesztésének egyik nagy nehézsége, hogy nagyrészt vidéki területekre korlátozódnak, nagyon csekély városi vetülettel.

írta: Raúl Zibechi
forrás: La Jornada

Milliárdosok, akik egy fasiszta apokalipszisért imádkoznak

Mit látsz, amikor Gáza romjaira nézel? Katasztrófát? Tömegsírt? Donald Trump és cimborái Gázát egy ingatlanügynök álmaként látják, amely a gazdagok zárt paradicsomaként támad fel.

Naomi Klein és Astra Taylor új könyve, az End Times Fascism (Végidők fasizmusa) azon szélsőjobboldali politikusok és főnökök hálózatait tárja fel, akik a katasztrófákból és a klímakatasztrófából akarnak profitálni.

„A világ leghatalmasabb emberei a világ végére készülnek, egy végre, amelyet maguk gyorsítanak őrült módon” – írják. Nemcsak hogy nem építenek bárkákat – mindent megtesznek, hogy árvizet okozzanak.

A végidők fasizmusa különálló, de egymást átfedő áramlatokból áll.

Vannak messianisztikus vezetők, akik minden katasztrófát Krisztus második eljövetelének jeleként ünnepelnek. És vannak technológiai óriások, amelyek adatközpontjai fokozzák a klímakatasztrófát, miközben a bunkerekbe vagy az űrbe való menekülésüket tervezik.

Azok, akik a végidőkre készülnek, a „prepperek”, nemzetállamokat akarnak megtisztított bunkerekké alakítani azáltal, hogy bezárják, majd kidobják azokat, akiket valószínűtlennek tartanak, hogy túlélik a közelgő apokalipszist.

A könyv fő témája a fasizmus változó természete. A szerzők érvelése szerint nem az 1930-as évek fasizmusának visszatérését látjuk, hanem annak folytatását.

Klein és Taylor azzal érvelnek, hogy az 1930-as évek fasizmusát általában a társadalommal való olyan egyedülállóan szörnyű szakításként ábrázolják, hogy bármilyen történelmi összehasonlítás megsérti a halottakat.

És elismerik, hogy ezt az értelmezést azok is megkérdőjelezték, akik folytonosságot látnak a Holokauszt, a gyarmati népirtások és az Egyesült Államok déli részén végrehajtott tömeges lincselések között.

A fasizmust olyan visszatérő tendenciaként írják le, amely akkor kerül előtérbe, amikor az elitek fenyegetve érzik magukat. „A fasizmus” – írják – „a kapitalizmus, amely kiöltötte a fogait.”

Donald Trump, Netanjahu és Putyin nem „rosszabbak”, mint Mussolini, Hitler és Franco – de a világ most veszélyesebb, és a fegyvereik halálosabbak.

Ennek a fasizmusról szóló elemzésnek számos veszélye van. Soha nem szabad elfelejtenünk a kapitalizmushoz és az imperializmushoz kapcsolódó számos borzalmat.

De az 1930-as évek fasizmusa valóban szakítást jelentett a „normális” kapitalizmussal. A Holokauszt – milliók faji alapú és iparosított meggyilkolása – egyedülálló esemény volt.

A szélsőjobboldali rezsimek ma szörnyű visszaéléseket követnek el a társadalom ellen, és a technológiai főnökök klímakatasztrófát szabadítanak el. De a fasizmus több, mint szörnyű, jobboldali kormányok.

A fasizmus magában foglalja egy olyan tömegmozgalom mozgósítását, amely képes fizikailag megfélemlíteni minden ellenzéket, és elűzni őket az utcákról.

És magában foglalja minden demokratikus intézmény és nem fasiszta szervezet megsemmisítését. Az Egyesült Államokban az ICE ügynökei gyilkosok és rasszisták – és sokan valódi fasiszták. De az ICE egy kormányzati ügynökség, nem pedig az állam ellenőrzésén kívül eső fasiszta milícia.

A fasizmusnak ez a zavaros értelmezése ellenére az End Times Fascism mélyen nyugtalanító és tényszerű leleplezése azoknak az eszméknek és hálózatoknak, amelyek a szélsőjobboldalt fenntartják.

A vallási fanatikusok minden új katasztrófát üdvözlő jelként látnak arra, hogy belépünk „a végidőkbe”. Közös hangot találnak a szekuláris demagógokkal, akik dicső, virágzó jövőt ígérnek jelenünk romjain.

A borzalom, a tömeges halál, az Armageddon csatája és az új Jeruzsálem felépítése a kiválasztott kevesek számára marginális elemek minden nagyobb vallásban.

De amikor az Armageddon történetét egy Donald Trump agyába ültetik, akinek remegő ujja van a nukleáris gombon, az más arányokat ölt.

Végül is Trump könnyedén fenyegette meg Iránt, mondván: „egy egész civilizáció fog meghalni ma éjjel.”

A nagyvállalatok és a szélsőjobboldali politikusok pénzt csinálnak ebből az állandó felfordulás új világából. Alex Karp, a Palantir főnöke azt mondja, hogy cége „a rossz időknek épült, és a rossz idők erős pénzügyeket jelentenek.”

Az olyan politikusok, mint Trump és Benjamin Netanyahu, bármik is a hiedelmeik, vagy éppen azok hiánya, a messianisztikus vallás erejét akarják saját céljaikra csatornázni.

A messianisztikus szélhámosok nem egyszerűen nyomást akarnak gyakorolni a kormányokra – ők maguk váltak a kormánnyá.

Az apokaliptikus vallás és az államhatalom e fúziójának példája Ben Gvir felemelkedése és útja a fanatikus perifériáról Izrael nemzetbiztonsági minisztériumáig.

Gvir azt mondja, hogy a vallási prédikátoroknak nem a világ tűzoltóinak kell lenniük, hanem gyújtogatóknak.

Az Iránra bombákat zúdító amerikai erőknek parancsnokaik azt mondták, hogy ez Isten tervének része, és Jézus Krisztus visszatérése küszöbön áll.

A katasztrófák már nem az irányváltás jelei, hanem üdvözlő jelek arra, hogy közelednek a végidők. Az Armageddonra vágyók között van számos legfontosabb technológiai báró.

A Palantir evangélikus főnöke, Peter Thiel protezsáltjai most a Trump-kormányzatban vannak. Közülük a legkiemelkedőbb JD Vance alelnök.

A „tech bros” csak 2024-ben hagyták el a demokratákat Trump MAGA-projektjéért. Klein és Taylor érvelése szerint nem pusztán egyéni okokból karolták fel Trump-ot, hanem az AI-technológia természete miatt, amely erre késztette őket.

Miért nem akar Trump AI „lassítást”?

Az AI hatalmas mennyiségű villamos energiát, vagyont és személyes adatot igényel – és hogy ezt megszerezze, kormányzati támogatásra van szüksége. Trump elnökségét arra tette fel, hogy az Egyesült Államok megnyeri a Kínával vívott AI-versenyt, a technológiai infrastruktúra népszerűtlensége ellenére.

Boxtown, egy fekete közösség Memphisben, Martin Luther King által vezetett történelmi csaták helyszíne. Most az Elon Musk szupercomputerének, a Colossus 1-nek a helyszíne. De a helyi közösségek szervezkednek Musk tervei ellen.

És nem csak az olyan városok lakói, mint Boxtown, ellenállnak az adatközpontoknak. Trump nem tudta meggyőzni bázisát arról, hogy érdekük fűződik a világ végéhez.

Aztán ott vannak a világ végére készülő politikusok. A „milliárdos prepperek” között van Musk a SpaceX-szel, és Mark Zuckerberg, aki egy 300 millió dolláros, földalatti óvóhellyel rendelkező komplexumot épít.

Ez a „prepping” táplálja a természeti erőforrásokért folyó agresszív globális versengést, a „nemzetállam szintjén történő túlméretezett preppinget”.

És természetesen a migrációval szembeni ellenséges klímát. A Nagy Felcserélés Elmélete ma a Fehér Ház külpolitikájának központi eleme.

És a határok megerősítésére irányuló törekvés átfedésben van a nők testének rendőri ellenőrzésével. Musk a születési ráta apokalipsziséről és a nyugati társadalom pusztulásáról posztol.

A végidők fasisztái hatalmasak, de még a szélsőjobboldalon is kisebbségben vannak – nyugtatnak meg minket a szerzők. Legyőzhetők, de csak akkor, ha nem várunk, hogy közvetlenül szembeszálljunk velük.

A könyv leggyengébb eleme azonban az, amikor Klein és Taylor arról beszélnek, milyen lehet ez a szembeszállás. Inspirációt merítenek New York polgármesterének, Zohran Mamdaninak a sikereiből.

A megválasztása inspiráló volt. És ha győzelme a demokratikus szocialista győzelmek lavináját indítaná el, az bizonyosan kifejezné a szélsőjobboldallal szembeni népszerű ellenszenvet.

De ahogy a könyv már megmutatta, a szélsőjobboldali politikusok és a milliárdosok szilárdan markukban tartják a gazdasági, politikai és katonai hatalom karjait.

A szocialista politikusoknak tömeges mozgósításra lesz szükségük az egyetemeken, az utcákon és a munkahelyeken, hogy esélyük legyen ellenük.

Klein és Taylor az idei év eleji Minneapolis-i ICE-ellenes mozgósításokat is egy új politika példájaként említik, amely „egy tág, nyitott karú szomszédságérzésben gyökerezik”. Bizonyosan, a minneapolisi felkelés a közösségi szellemről szólt, de arról is, hogy ezt a szellemet a gyilkos, államilag támogatott banditákkal való militáns szembeszállásra használják.

Elemzésükből hiányzik az osztálydinamika bármilyen érzékelése is, amely olyan társadalmi erőt hoz létre, amely képes kihívást intézni a végidők fasisztáihoz.

A szervezett munkásosztály potenciális ereje nem szerepel a könyvben.

Klein és Taylor hivatkoznak az antifasiszta, antikapitalista aktivizmus radikálisabb hagyományára, amelyet Walter Benjamin marxista teoretikus „az elnyomottak hagyományaként” írt le.

Ez a hagyomány a tömegek felkelése az alávetés ellen és a világ megváltoztatásáért.

Erre van szükségünk ma a végidők fasisztáinak legyőzéséhez.

forrás: Socialist Worker

Miért nyert az első fordulóban a brazil szélsőjobb?

Flávio Bolsonaro első fordulós győzelme a brazíliai elnökválasztáson sokakat arra késztetett, hogy fontolóra vegyék a latin-amerikai szélsőjobb újabb választási győzelmének nagyon is valós lehetőségét.

A jelenlegi elnök, Luiz Inácio Lula da Silva (a latin-amerikai progresszivizmus legmeghatározóbb alakja) szinte az összes választás előtti közvélemény-kutatásban a bebörtönzött korábbi elnök, Jair Bolsonaro fia előtt állt. Lula Munkáspártja (PT) biztos volt a győzelemben, bár tudta, hogy valószínűleg a október 25-i második fordulóban kell megmérkőznie az elnökségért.

A dolgok azonban másképp alakultak, és úgy tűnt, hogy a brazil progresszivizmus számára sokkal rosszabb is lehetett volna, mivel Bolsonaro a szavazatszámlálás nagy részében közel járt az első fordulós győzelemhez. Ahogy azonban a városoktól legtávolabb eső területekről elkezdtek beérkezni a szavazatok, Lula csökkentette a különbséget, és végül mindössze két ponttal maradt le.

Ez megkönnyebbülést hozott a brazil baloldal számára a csalódások éjszakáján, amely abban reménykedett, hogy némi előnnyel jut a második fordulóba egy olyan szélsőjobboldali jelölttel szemben, aki ígéretet tett arra, hogy igazodik Washington külpolitikájához, valamint visszatér a neoliberalizmus útjára.

Ráadásul a Bolsonaro család által vezetett szélsőjobboldali Liberális Párt (PL) – amely több családtagját is közvetlenül választott tisztségbe juttatta – egyértelmű győzelmet aratott a többi választáson, különösen a Szenátusban. Úgy tűnik, ez lesz a párt, amely a legtöbb kormányzói tisztséget fogja betölteni. És bár szövetségeket kell kötnie a Képviselőház irányításához, a kilátások meglehetősen ígéretesek a brazil szélsőjobb számára.

A brazil jobboldal azonban tudja, hogy Lula az Lula, és hogy a legendás brazil politikus, egykori szakszervezeti vezető és munkásjogi szószóló élete során pozitív kimenetellel tudta leküzdeni a nehézségeket, így ostobaság lenne azt állítani, hogy Latin-Amerika legerősebb és leggazdagabb országában már kimondták a végső szót.

Miért nyert Bolsonaro?

Ez a kérdés jelenleg a legfontosabb a brazil és latin-amerikai politikai elemzők körében. Valószínűleg az egyik legfontosabb ok a legnyilvánvalóbb: Bolsonaro több választót tudott megnyerni platformja támogatására, mint Lula. Ez azt jelentette, hogy sok olyan terület, ahol a PT hagyományosan magasabb szavazatarányt kapott, Bolsonaro biztonsági és keménykezű megközelítésének ígéreteihez pártolt.

Például a PT Lula jobbkezét, Fernando Haddadot indította kormányzójelöltként Tarcísio de Freitas (Republikánus Párt) ellen, hogy több szavazatot szerezzen az ország legnépesebb régiójában, São Paulóban. De az igazság az, hogy a szélsőjobb elsöpörte a területet, amely vitathatatlanul Brazília legfontosabb gazdasági központja. Ebben a tekintetben a PL és szövetséges pártjai nagyszámú olyan választót tudtak megnyerni, akik korábban más jelöltekre szavaztak. A PT, annak ellenére, hogy más pártokkal kötött szövetségek politikáját folytatta, nem tudta megtenni a remélt minőségi ugrást.

De a Bolsonarók tudták (és még mindig tudják), hogy a választás megnyerésének legfontosabb tényezője valószínűleg nem azok, akik szavaztak, hanem a milliók, akik nem. Valóban, a magas tartózkodási arány Bolsonaro javára vált. Közel 33,4 millió brazil nem szavazott, ami a regisztrált választók 21,08%-át jelenti. Ha figyelembe vesszük, hogy Lula valamivel több mint 2 millió szavazattal veszített, a helyzet bonyolultsága világossá válik.

Ez nem jelenti azt, hogy az a 33 millió Lula szavazója lett volna, de biztos, hogy a lejárató kampány és a hamis korrupciós vádak elkerülhetetlenül mély politikai kiábrándultságot generálnak – és ennek a politikai csalódottságnak a hatalmas súlya nem az ellenjelöltre, hanem a megválasztott elnökre hárul majd.

Bolsonaro kampánya ügyesen kihasználta ezt a politikával szembeni kiábrándultságot egy sor politikai marketingre jellemző taktikával (mint a közösségi média „piszkos” használata, alaptalan vádak és botrányok), hogy Lulát egy bonyolult és hatalmas politikai rendszer kudarcaival hozza összefüggésbe.

Ebben a tekintetben a Bolsonaro-mozgalom ügyesen népszerűsítette azt az elképzelést, hogy Jair Bolsonaro ennek a korrupt rendszernek a fő áldozata, amely állítólag az igazságszolgáltatást használja az ellenfelek üldözésére. Ezért van az, hogy egy Brazíliában alig ismert szenátort (Flávio Bolsonaro) most apja megtestesítőjeként és a brazil politika megváltójaként mutatják be.

Úgy tűnik azonban, hogy a Lula fiával szembeni, állítólagos befolyásolási kereskedelemmel kapcsolatos médiakampány súlyosan érintette a PT jelöltjét. Hasonlóképpen úgy tűnik, hogy a Legfelsőbb Bíróság válsága (amely szintén érintette Bolsonarót) nagyobb hatással volt Lula kampányára, mint a szélsőjobbéra. Kétségtelen, hogy a PL-nek sikerült elérnie, hogy a legtöbb találatot a legláthatóbb személy (nevezetesen Lula) kapja, akit sok brazil a válságban lévő társadalmi valósággal azonosított.

Ezért, mivel a PT tisztában volt ezzel a valósággal, Lula kampányának jelentős része a reményre és az optimizmusra épült. Bolsonaro a pesszimizmust használta ki, és abban a világban, amelyben élünk, ez nagyobb súllyal esik latba, mint a vidám remény. Talán ezért változtatta meg Lula az elmúlt héten a retorikáját, az optimizmust a konfrontációra cserélve – mert ha valami legyőzheti a pesszimizmust és a csalódottságot, az a harcot felvállaló akarat ereje. „Bolsonaro támogatói készüljenek fel” – mondta a brazil elnök.

Egy családnév, de valódi felkészülés nélkül az elnökségre

A kérdés azonban továbbra is az, hogy a PT alábecsülte-e Bolsonarót. Pontosan ezt állítja Abel Gilbert újságíró: „A PT alábecsülte Fláviót; még komoly versenytársként sem vették. Csupán a családnév hordozójának tartották, aki nélkülözi a karizmát és a felkészültséget.”

Úgy tűnt, erre jó okok voltak: a közvélemény-kutatások nem tükröztek valódi lelkesedést a korábbi elnök fia iránt. De ahogyan Kolumbiában, Hondurasban és Peruban történt, a közvélemény-kutatások ismét rendkívül megbízhatatlan eszköznek bizonyultak.

Úgy tűnik, hogy a latin-amerikai szélsőjobb támogatói nem fejezik ki nyíltan véleményüket egészen a szavazásig, ami utalhat a politikatudományban „rejtett szavazatként” ismert jelenségre – egy olyan jelenségre, amely valójában még mélyebb problémát takar: a választók egy része szégyelli a jelöltjét, akire szavaz, de mégis megteszi, hogy megakadályozzon „egy nagyobb rosszat”.

A szélsőjobb narratívája

És pontosan ez a szélsőjobb egyik legnagyobb eredménye: sikerült meggyőznie a választók jelentős részét arról, hogy a progresszív kormányok, miközben szociális programokba fektetnek, felelősek a növekvő bizonytalanságért és korrupcióért. Ezt egy kétirányú ideológiai kampánnyal érték el: az állam eleve korrupt (ahogy a neoliberalizmus doktrínája gyakran állítja), és a bizonytalanság abból fakad, hogy a balközép kormányok nem lépnek fel keményen az szabálytalan migráció, a bűnözők és a kábítószer-kereskedelem ellen.

Más szóval, sok embert meggyőztek arról, hogy a jóléti politikák elősegítik az antiszociális egyének állítólagos elnéző kezelését, akik a szélsőjobb narratívája szerint gyakran a bevándorló és elszegényedett népesség körében találhatók – pontosan azokban a csoportokban, amelyek a szociális programok finanszírozásának egy részét kapják.

A progresszíveknek kevés sikerük volt abban, hogy racionális érvekkel cáfolják az ezekben az állításokban rejlő tévedéseket, míg a szélsőjobb érzelmi, szentimentális kampányokra támaszkodik, amelyek folyamatosan megjelennek a közösségi médiában, hamis, ellenőrizetlen és szenzációhajhász információkkal táplálva.

Végül, de nem utolsósorban figyelembe kell vennünk a kontinentális geopolitika óriási szerepét ezekben a választásokban. Bár Brazília hatalmas ország, korántsem immunis arra a fő trendre, amely a kontinenst jobbra tolja. Kolumbia, Ecuador, Peru, Chile, Bolívia, Argentína és Paraguay (vagyis szinte egész Dél-Amerika) az elmúlt években balközép kormányokat radikális jobboldali kormányokkal cserélt fel.

Washington keze a brazil választásban

És ha van egy visszatérő tényező mindezekben az esetekben, az többek között az Egyesült Államok megnövekedett jelenléte a régióban. Trump hivatalba lépése óta kijelentette, hogy kormányának prioritása Latin-Amerika visszaszerzése elsődleges befolyási övezeteként.

Hogy érvényesítse jelenlétét a régióban, Trump az elmúlt két évben: azt állította, hogy ha akarja, átveheti Panamát és Kubát, szigorította a gazdasági és immár energetikai blokádot Kuba ellen, kiállt azon szélsőjobboldali jelöltek mellett, akik követik geopolitikai vonalát (amelyet az „Amerikák Pajzsa” testesít meg), több milliárd dollárt adott át ezeknek a kormányoknak (mint De la Espriella esetében Kolumbiában és Milei esetében Argentínában), hadseregével megtámadta a hajókat és motorcsónakokat a Karib-tengeren és a dél-amerikai Csendes-óceánon, és (talán ami a legfontosabb) megszállta Venezuelát, és elfogta annak államfőjét és feleségét egy olyan éjszakán, amely több mint 100 halálos áldozatot hagyott dél-amerikai földön.

Brazília is része volt ennek az amerikai offenzívának. Trump bejelentette a brazil termékekre kivetett vámok emelését, amikor Jair Bolsonarót a brazil igazságszolgáltatás szerint államcsínykísérletben való részvételért elítélték, és Washington azzal vádolta meg, hogy be akar avatkozni igazságügyi döntéseibe. Később visszavonták Brazília Egyesült Államokba akkreditált nagykövetének vízumát, és nemrég a Külügyminisztérium állítólagos fenyegetések miatt bezárta nagykövetségét a választások idején, ami meglehetős felzúdulást keltett és találgatásokat indított el a brazilok körében néhány órával a szavazás előtt.

Bolsonaro a maga részéről ígéretet tett arra, hogy igazodik Washington geopolitikai menetrendjéhez, ahogy a többi dél-amerikai ország is tette – kivéve Uruguayt, amelynek balközép koalíciós kormánya van. Trump pedig kijelentette, hogy barátja fiának győzelme „hihetetlen és meglepő” volt.

Jelenleg ismert, hogy a Szövetségi Rendőrség vizsgálja Washington esetleges külföldi beavatkozását az október 4-én tartott választásokba. Ez természetesen nem változtatná meg az eredményt, és nem érvénytelenítené a választásokat; azonban ha igaz, bizonyos összefüggéseket tárhatna fel, amelyek árnyékot vetnének a választási folyamatra.

Felmerülhet azonban a kérdés, hogy mit tehetne a PT és Lula, ha Washington úgy döntene, hogy „aktívan” részt vesz a kampány hátralévő részében – ez a lépés ismét leleplezi az Egyesült Államok hatalmas birodalmi hatalmát a régióban.

Egyelőre úgy tűnik, hogy a PT számára az egyetlen megmaradt lehetőség, hogy tömegesen utcára vonuljon, és megpróbáljon megfordítani egy nehéz (de nem leküzdhetetlen) helyzetet. Ha valami világossá vált a hondurasi, kolumbiai és perui legutóbbi választások után, az az, hogy a latin-amerikai jobboldal nem ért el elsöprő győzelmeket a közelmúltban, hanem nagyon szűk különbséggel nyert. Ez nyilvánvalóan némi optimizmust kínál Lulának és a latin-amerikai progresszíveknek, akik eddig a jövőre vonatkozó reményeik nagy részét arra alapozták, ami október 25-én Brazíliában történik.

forrás: BreakThrough News

Che Guevara lánya az Európai Parlamentben énekelt

Aleida Guevara, Ernesto „Che” Guevara lánya az Európai Parlamentben való részvétele zárásaként szokatlan jelenetet teremtett azzal, hogy a cappella elénekelte José Martí „Cultivo una rosa blanca” (Egy fehér rózsát nevelek) című versének néhány sorát.

A kubai orvos és aktivista vendégként utazott Brüsszelbe a Baloldal EP frakció meghívására, hogy részt vegyen a „Cuba Sí, Bloqueo No” (Kuba igen, blokád nem) elnevezésű konferencián, amelyet szeptember 30. és október 1. között tartottak.

A találkozót azért szervezték, hogy megvitassák az amerikai szankciók gazdasági, politikai és humanitárius következményeit, és a résztvevők között volt többek között Jeremy Corbyn, valamint Marc Botenga és Ilaria Salis európai parlamenti képviselők.

Éneklés előtt Guevara a jól ismert Martí-műhöz fordult, hogy különbséget tegyen az általa Kuba barátainak tartottak és az általa ellenfelekként azonosítottak között.

„Martí arról beszélt, hogy fehér rózsát neveljünk az őszinte barátoknak, de ugyanezt a rózsát nevelte az ellenségeknek is. Én nem tudok nevelni az ellenségnek, de nektek igen” – mondta a jelenlévők előtt.

Felszólalása során Che lánya ismét a washingtoni szankciókat tette felelőssé a kubai lakosság által átélt nehézségek nagy részéért. A brüsszeli látogatása során gyűjtött nyilatkozataiban „őrültnek” nevezte az amerikai politikát, és kijelentette, hogy „nem akarunk az Egyesült Államok gyarmata lenni”.

Arról a szerepről, amelyet Európának játszania kellene, Guevara az ANSA hírügynökségnek hangsúlyozta, hogy „a helyzet Kubában jelenleg nagyon nehéz, mert a blokád valójában bűnös, és Trump még tovább fokozta a nyomást, hogy megfojtson minket”.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

DIARIO DE CUBA (@diariodecuba) által megosztott bejegyzés

Szeptember 17-én a plenáris ülés 374 igen, 198 nem szavazattal és 19 tartózkodással elfogadott egy nem kötelező érvényű határozatot, amely felszólította az Európai Unió és Kuba közötti politikai párbeszédről és együttműködésről szóló megállapodás felfüggesztésére, ha nem történik konkrét és ellenőrizhető előrelépés a „demokrácia” terén.

A zárójelenet, amelyen a Che lánya Martí versét énekelte az Európai Parlament egyik termében, a látogatás egyik legtöbbet kommentált pillanatává vált.

forrás: CubaNoticias360

Irán üdvözli az amerikai erők kivonulását Irakból, és az ellenállás győzelmének nevezi

Az iraki kormány nem hosszabbította meg a 2024-ben a Joe Biden-kormányzat alatt megállapodott szeptember 30-i kivonulási határidőt, ami az amerikai katonai jelenlét több mint egy évtizedes időszakának végéhez vezetett az országban.

Az Egyesült Államok maradék csapatainak kivonulása Irakból az iraki nemzet és a régióban működő ellenállási erők győzelme – jelentette ki Irán október 1-jén, csütörtökön, egyben nagyobb együttműködésre szólított fel a két ország között Irak teljes szuverenitásának elérése érdekében.

„Az Egyesült Államokat – annak ellenére, hogy hatalmas erőforrásokkal és felszereléssel rendelkezik – kiűzték Irakból, és az iraki nép ünnepli ezt a győzelmet” – mondta Esmail Qaani, az iráni Forradalmi Gárda alá tartozó Quds-erők parancsnoka egy Teheránban tartott rendezvényen, amelyet a Hezbollah vezetőjének, Haszan Naszrallah-nak az izraeli meggyilkolása második évfordulója alkalmából tartottak.

Megköszönte „az iraki nemzet ellenállását és az Ellenállási Front hőseit”, hogy valóra váltották az amerikai megszállás végét.

Az Egyesült Államok szeptember 30-án kivonta valamennyi megmaradt erejét Irakból, a két ország közötti 2024-es megállapodás értelmében, ami az országban zajló több mint egy évtizedes katonai jelenlét lezárását jelenti.

A kivonulás híre széles körű ünneplést váltott ki Bagdadban és az ország más részein szerdán.

Az Egyesült Államok a 2003-as háború során szállta meg Irakot, amely 2011-ig tartott, amikor nyilvánosan bejelentette, hogy kivonja valamennyi erejét. Ezeket aztán 2014-ben újratelepítették az Iszlám Állam, vagyis az ISIS ellen harcoló nemzetközi koalíció részeként.

Az iraki nép, valamint az országban működő ellenállási csoportok évek óta követelik valamennyi külföldi csapat kivonulását az országból. Jelenlétüket az ország szuverenitásának aláásásaként tekintik.

A népi ellenállás miatt a külföldi csapatok többsége 2019-re elhagyta az országot, miután győzelmet hirdettek az ISIS felett. A megmaradt amerikai csapatokat Bagdad és Erbil néhány bázisára telepítették át.

2020-ban az iraki parlament határozatot fogadott el, amelyben valamennyi megmaradt külföldi csapat kivonulását követelte, miután népi tiltakozások robbantak ki amiatt, hogy az Egyesült Államok meggyilkolta Qassem Soleimanit egy bagdadi látogatása során. Soleimani az Iszlám Forradalmi Gárdahadtest (IRGC) vezetője és kulcsfontosságú katonai stratéga volt.

Irán győzelme is

Qaani azt állította, hogy az amerikai kivonulás Irakból Irán győzelme is, amely támogatta a követelést azon az alapon, hogy a külföldi csapatok jelenléte a régióban aláássa a regionális biztonságot és stabilitást.

Qaani a kivonulást összekapcsolta azokkal a csapásokkal is, amelyeket az Egyesült Államok szenvedett el az Iránnal vívott háborúban az elmúlt hét hónapban. Ellentétben azzal a kifejezett szándékával, hogy a február 28-án indított háború napjaiban az irániakat megadásra kényszerítse, „a valóság egészen más volt, mint amire számítottak” – mondta.

Az Egyesült Államok katonai jelenlétét és iraki bázisait használta arra, hogy támadásokat indítson a határon túl Irán ellen korábban és a jelenlegi háború idején is. Ez iráni ellencsapásokat váltott ki, amelyek pusztítást és néhány katonájuk halálát okozták.

Irán azzal is vádaskodott, hogy az amerikai hadsereg iraki jelenlétét Izrael használta fel titkos műveleteihez az országban.

Az amerikai kivonulásra reagálva az IRGC csütörtökön azt közölte, hogy ez a kezdete annak, hogy az Egyesült Államok kivonul az egész régióból.

Qaani reményét fejezte ki, hogy az amerikai csapatok kivonulását követően fokozódik az együttműködés az iraki és iráni kormányok között az országban maradt amerikai befolyás felszámolása, valamint egy biztonságos és szuverén Irak megteremtése érdekében.

Bár az Egyesült Államok katonailag kivonult, megszállásának öröksége továbbra is megmarad Irakban. Továbbra is ellenőrzi Irak gazdaságát az olajexport kifizetéseinek ellenőrzésén keresztül, amelyek az amerikai központi bankon keresztül bonyolódnak.

Az olajbevételek az iraki kormány teljes költségvetésének 90%-át és nemzeti GDP-jének több mint 40%-át tették ki.

Qaani azzal vádolta meg az Egyesült Államokat, hogy az iráni légitársaságok Irakba és a régió más országaiba történő repüléseinek betiltása olyan figyelemelterelés, amelyet arra használnak, hogy aláássák katonai vereségük jelentőségét.

Irak és a régió több más országa a múlt hónapban eleget tett az iráni légitársaságok elleni amerikai szankcióknak, miután Scott Bessent pénzügyminiszter másodlagos szankciókkal fenyegetőzött.

forrás: BreakThrough News

A NATO főtitkára szerint „nincs közvetlen veszély”, de Európa újrafelfegyverzése teljes gőzzel folytatódik

A fegyverkezési tárgyalások folytatódnak Brüsszelben, miközben az európai vezetők egyre feszültebb Oroszország-ellenes diskurzust folytatnak, és „hibrid fenyegetésekre” hivatkoznak.

További újrafelfegyverzési tárgyalások vannak folyamatban Brüsszelben, miközben az európai politikusok egyre feszültebb Oroszország-ellenes diskurzust építenek. Szeptember 30-án, szerdán védelmi miniszterek és iparági képviselők csatlakoztak az Euronews Védelmi és Űrügyi Csúcstalálkozójához, amelynek középpontjában a blokk növekvő védelmi kiadásai és a tagállamok közötti együttműködés álltak.

A csúcstalálkozóra heteken át tartó, az EU-tagállamokat érő állítólagos hibrid támadások után került sor, amelyek még néhány fokozattal feljebb tolták az európai politikai establishmentet átható, amúgy is feszült újrafelfegyverzési narratívát. Mindössze néhány nappal korábban jelentette be az EU Tanács az öt Európai Védelmi Közös Érdekű Projekt (EDPCI) következő szakaszát – olyan projektekét, amelyek „lehetővé teszik az EU-országok számára, hogy együtt dolgozzanak olyan jelentős védelmi kezdeményezéseken, amelyek túl nagyok vagy túl összetettek ahhoz, hogy az egyes országok önállóan fejlesszék azokat.”

Bár különálló eseményekről van szó, a két esemény több közös pontot is mutatott, kezdve azzal, hogy az EU-országok közötti koordináció fokozására összpontosítottak a hatékonyabb fegyverkezés – és a következő évekre tervezett védelmi kiadásokra szánt milliárd eurók elköltése – érdekében. Hangsúlyozták továbbá a katonai szektor azon területeit, amelyek a legnagyobb figyelmet kapják majd – beleértve a drónokat és a katonai kapacitásokat Kelet-Európában.

Ez a földrajzi fókusz túlmutat az EU-tagállamokon, kiterjedve – legalábbis – Ukrajnára és Moldovára. A legtöbb EDPCI – mint a Drón és Drónellenes Európai Eltökéltség (DECODER) és a Keleti Flank Figyelő – Ukrajnát partnerként tünteti fel. Ukrán fegyveripari vállalkozók is jelen voltak a brüsszeli csúcstalálkozón, köztük a Fire Point, az ország egyik legprominensebb fegyvergyártó cégének vezető személyiségei.

Nagyon közeli fegyverkezési beruházások

Bár Mark Rutte NATO-főtitkár a csúcstalálkozón tett felszólalásában kijelentette, hogy „nincs közvetlen veszély” a szövetség tagjainak területeire, ő és mások sem fogták vissza magukat az instabil időszakra vonatkozó előrejelzésektől.

Theo Francken belga védelmi miniszter például „több hibrid fenyegetési akciót” és összességében „sötét telet Európa számára” jósolt – egy olyan forgatókönyvet, amelyet láthatóan több fegyverkezési kiadással és a szociális szolgáltatások leépítésével kíván kezelni, ahogyan azt számos alkalommal kifejezetten ki is jelentette.

„Európa nagyon jó volt a soft powerbe, a szociális biztonságba való befektetésben” – mondta Francken. „És gyönyörű dolog nyugdíjrendszerrel rendelkezni, szociális jóléti rendszerekkel, amikor valaki megbetegszik, amikor valaki elveszíti a munkáját – mindenünk megvan. De amikor háború van vagy hibrid fenyegetések, akkor nincs semmink.”

Tekintettel arra a jelentős összegre, amelyet az európai országok már fegyverkezésre fordítottak, az az értékelése, hogy „nincs semmink”, legjobb esetben is pontatlan.

Ez a megállapítás rendszeresen vitatott is számos európai város utcáin, ahol szakszervezetek, diákok és békemozgalmak továbbra is tiltakoznak a háborút szolgáló megszorítási költségvetések ellen.

Európának a szomszédaival együtt épített biztonságra van szüksége

Amellett, hogy Franciaország 2027-es költségvetési javaslata elleni, a szociális biztonságot és a munkaügyi cutokat ellenző nagyszabású tüntetések, valamint a németországi hadkötelezettség elleni diáksztrájkok zajlottak a múlt héten, a következő hónapokban a mozgalmak növekedése várható – beleértve egy nemzetközi ifjúsági sztrájkot novemberben.

„Elutasítjuk társadalmaink militarizálását, és támogatjuk azokat a fiatalokat, akik ezt visszautasítják” – írta a Stop ReArm Europe koalíció szeptember 23-án. „Európa-szerte több ezer középiskolás és egyetemi hallgató kel fel, hogy visszautasítsa a militarizálást és a hadkötelezettség visszatérését.”

„Az EU-ban közel 20 millió gyermek – minden negyedik – él szegénység vagy társadalmi kirekesztés kockázatának kitve” – tette hozzá a csoport. „Mindeközben a kormányok olyan katonai kiadásokat vállaltak, amelyeket az EU saját védelmi biztosa, Andrius Kubilius 2035-re 7000 milliárd euróra becsül.”

„A militarizált biztonságra elkülönített billiók egy fegyver csövével szemben hagynak minket, és a globális pénzügyi szereplőknek eladósodva” – írta a Stop ReArm, egy szolidaritáson és gondoskodáson alapuló alternatívát sürgetve. „Ennek kéz a kézben kell járnia egy el nem kötelezett külpolitikával, amely diplomácia útján oldja meg a konfliktusokat, tiszteletben tartja a nemzetközi jogot és az emberi jogokat, és közös biztonságot épít mindenki számára: biztonságot a szomszédainkkal, nem ellenük.”

Írta: Ana Vračar
forrás: BreakThrough News

Brazília választása regionális csatatér

Bolsonaro nemzetközi támogatása főként a Trump-kormányzattól és szélsőjobboldali kormányoktól – például Milei argentínai kormányától – érkezik. Ezzel szemben Lulát olyan kormányok támogatják, mint Mexikóé és Uruguayé, valamint nemzetközi munkásszervezetek.

Brazília elnökválasztása reakciókat vált ki szerte a régióban. E dél-amerikai óriás gazdasági (és ennek következtében geopolitikai) jelentősége egyetlen regionális politikust vagy társadalmi szervezetet sem hagy közömbösen, hiszen tudják, hogy a kontinens jövőjének nagy része a brazil urnáknál dől el.

Bolsonaro támogatása Washingtonból és Mileitől

Flávio Bolsonarót, a szélsőjobboldali korábbi elnök, Jair Bolsonaro fiát (aki jelenleg börtönben van, mert összeesküvést szőtt Lula da Silva elleni államcsíny végrehajtására) nyílt támogatásban részesítette Javier Milei argentin elnök – ez a lépés diplomáciai válságba sodorta Buenos Airest Brazíliával, az argentin vezető brazil földön tett Lula-ellenes kijelentései miatt.

Hasonlóképpen, Flávio Bolsonaro élvezi Donald Trump elnök közvetlen támogatását. Az amerikai elnök nemrégiben hagyományt teremtett (amelyet sokan erősen bírálnak) abból, hogy nyilvánosan támogat ezt vagy azt a szélsőjobboldali latin-amerikai jelöltet, aki a választás megnyerése után teljes mértékben Washington külpolitikájához igazítja országát, és csatlakozik az Egyesült Államok vezette katonai szövetséghez, amely az Amerikák Pajzsa néven ismert.

Trump közvetlen kereskedelmi szankciókat is kivetett Brazíliára Jair Bolsonaro elítélése miatt, akit Trump „barátjának” nevez. Emellett az Egyesült Államok szankciókkal sújtotta azt a bírót, aki elítélte Bolsonarót, Alexandre de Moraest, ezzel világos üzenetet küldve a brazil igazságszolgáltatás elítéléséről – ezt a lépést egyes politikai elemzők a brazil igazságszolgáltatási rendszerbe való külföldi beavatkozásnak nevezték.

A szakszervezetek és a latin-amerikai baloldal támogatja Lulát

Lula támogatást kapott a régió egy másik nagyon fontos női vezetőjétől is: Claudia Sheinbaumtól. Az elmúlt hetekben Mexikó elnöke többször is kiemelte Lula kormányzásának pozitívumait: „Úgy gondolom, hogy Lula elnök nagyon jó elnök volt… Rendkívüli munkát végzett Brazília vezetésében, és a mutatók ezt mutatják.” A jelöltsége melletti kiállás nyilvánvalóan közvetett volt, de Mexikó geopolitikai jelentőségét figyelembe véve a Munkáspártban sokan biztosan értékelik azt.

Lula támogatást kapott a déli szomszédos országoktól is. Uruguayban a kormányzó koalíció, a Frente Amplio (FA) közvetlen és militáns támogatást mutatott Lula kampánya mellett. Fernando Pereira, az FA elnöke kijelentette, hogy a brazíliai választási csata „a demokrácia és a barbárság között” zajlik. Figyelmeztetett az Egyesült Államok választásokba való beavatkozására is: „Brazília nem fogadja el az Egyesült Államok beavatkozását a választásba.”

Santiago Cafiero volt argentin külügyminiszter, aki jelenleg kongresszusi tag, szintén kifejezte támogatását Lula mellett: „Ha Lula nyer, ellenáramlatot teremt azzal szemben, ami a régióban tért hódított, és bebizonyítja, hogy van ellenállás ezekkel a jobboldali szelekkel szemben.”

forrás: BreakThrough News

Uganda katonákat küldene Gázába, háborús bűnökben való bűnrészességet kockáztatva

Azon hat ország közül, amelyek eddig megerősítették, hogy Trump úgynevezett Nemzetközi Stabilizációs Ereje alatt csapatokat küldenek Gázába, Uganda olyan szélsőségesen Izrael-párti politikát hirdet, hogy katonai főnöke még azt is felajánlotta, hogy csatlakozik az Irán elleni háborúhoz.

Az ugandai hadsereg, amely korábban ebben az évben felajánlotta, hogy 72 órán belül elfoglalja Irán fővárosát Izrael számára, most csapatküldést készít elő Gázába amerikai parancsnokság alatt.

A küldésről tárgyalva magas rangú ugandai katonai tisztek augusztus 17-én az amerikai vezetésű Polgári-Katonai Koordinációs Központban jártak Kiryat Gatban. A Negev-sivatag szélén fekvő város – alig 25 km-re az északi Gázai övezettől – 1955-ben jött létre, miután a Nakba során kiürítették az al-Faluja és Iraq al-Manshiya palesztin falvakat.

Burundi katonai tisztviselői is állítólag jelen voltak az itteni találkozón, amely után az Izraeli Megszálló Erők (IOF) mindkettőjüknek körbevezetést tartottak Gáza déli részén, Rafah városában a „bevetés előtti helyszíni felmérés” részeként.

Burundi még nem erősítette meg csapatai küldését. Uganda parlamentje azonban, amely gyakorlatilag gumibélyegző, mivel a helyek több mint 70%-át a kormányzó párt birtokolja, augusztus 6-án jóváhagyta csapatai küldését.

Ezzel ez lett a hatodik ország, amely csatlakozik Donald Trump amerikai elnök úgynevezett Béketanácsa által javasolt Nemzetközi Stabilizációs Erőhöz (ISF), amelyet egy 20 000 fős, Jasper Jeffers amerikai vezérőrnagy által vezetett erőként képzeltek el.

A fennmaradó öt csapatküldő viszonylag eltérő álláspontot képvisel az izraeli-palesztin kérdésben. Indonézia hangos kritikusa volt Izraelnek, támogatta Dél-Afrika népirtási perét a Nemzetközi Bíróságon (ICJ). Nem tart fenn diplomáciai kapcsolatokat Izraellel. A legnagyobb hozzájáruló állítólag felfüggesztette 8000 fős csapatküldését, bár hivatalosan nem lépett ki az ISF-ből.

Kazahsztán ezzel szemben 1992 óta mély diplomáciai kapcsolatokat tart fenn Izraellel. Marokkó 2020-ban csatlakozott az Ábrahám-egyezményekhez. Mindkettő úgy tett, hogy hivatalos állami politikaként hirdette a kétállami megoldást egy független palesztin államról, Kelet-Jeruzsálem fővárossal.

A fennmaradó két európai ország szilárdan Izrael-párti. Albánia bejelentette, hogy kereskedelmi összekötő irodát kíván nyitni Jeruzsálemben. Koszovó túltett Albánián, Trump példáját követve áthelyezte izraeli nagykövetségét Jeruzsálembe.

A hatodik csatlakozó ország, Uganda olyan Izrael iránti elkötelezettséget hirdet, amely messze felülmúlja az európai csapatküldőkét.

Felajánlkozás az USA-Izrael Irán elleni háborújához

„Bármilyen beszéd arról, hogy… legyőzzük Izraelt, háborúba visz minket” Irán ellen „Izrael oldalán” – írta Uganda katonai főnöke, Muhoozi Kainerugaba március végén az X-en. Ő Uganda 81 éves elnökének, Yoweri Museveninek a fia és örökösének látszó utódja, aki 1986 óta kormányozza az országot.

40 év uralom után Museveni hetedik mandátumát kapta a Választási Bizottságtól januárban, egy olyan választást követően, amelyet az ENSZ szerint „a politikai ellenzék, emberi jogi védelmezők [és] újságírók elleni széles körű elnyomás és megfélemlítés” szennyezett be.

Az eredmények után nem sokkal Kainerugaba elkezdte üldözni Museveni politikai ellenfeleit, száműzetésbe kényszerítve fő kihívóját, Bobi Wine-t, azzal dicsekedve, hogy megölt 30 embert a pártjából, és megesküdve, hogy „mindet elkapja”.

Az izraeli katonai technológia – a fegyverektől a megfigyelő berendezésekig – régóta lehetővé tette Museveni belföldi elnyomását. Emlékeztetve arra, hogy Izrael évtizedek óta támogatja rezsimjét, Kainerugaba feltette a kérdést: „Miért ne védenénk meg most?” Hozzátette egy később törölt bejegyzésben, hogy az ugandai hadsereg felajánlotta, hogy csatlakozik az USA-hoz és Izraelhez az Irán elleni háborús erőfeszítéseikhez, azt állítva: „72 órán belül elfoglalhattuk volna Teheránt.”

Ez a merész állítás, miszerint képesek legyőzni a világ 16. legnagyobb katonai hatalmát, miközben hadseregük a 145 országból a 107. helyen áll, akkoriban még az izraeli médiában is enyhe gúny tárgya volt.

„Gáza, itt jövünk”: Ugandai katonák posztolnak a közösségi médiában

Ennek ellenére alig öt hónappal később az ugandai katonák elkezdtek bejegyzéseket feltölteni a közösségi médiába „Gáza, itt jövünk” felirattal, miközben felszerelést pakolnak repülőgépekre – felszállva és ismeretlen helyeken landolva.

Ezek az ugandai katonák által közzétett bejegyzések azután kezdtek terjedni a közösségi médiában, hogy az ugandai parlament augusztus 6-án jóváhagyta a csapatküldést.

Katonai bevetés mint diplomáciai stratégia

A szavazás előtt a parlamenthez szólva David Gonyi vezérőrnagy, az Uganda Népi Védelmi Erők (UPDF) parlamenti képviselője így magyarázta a küldés indokát a törvényhozóknak: „Uganda benyújtotta egy ugandai [veterán diplomata, Olara Otunnu] nevét az Egyesült Nemzetek Szervezetének főtitkári posztjára. Az lenne, mintha a lábunkba lőnénk, ha azt mondanánk, hogy Ugandának nem kellene részt vennie a gázai bevetésben.”

A katonai bevetés régóta az ugandai diplomácia központi eleme, amellyel a nyugati országok kegyeit keresi azáltal, hogy katonáit Szomáliába, Dél-Szudánba, Egyenlítői-Guineába és a Kongói Demokratikus Köztársaságba (KDK) küldi missziókba.

Szomáliai bevetése különösen kulcsfontosságú volt az ugandai hadsereg számára, hogy kiképzést és támogatást kapjon az amerikai Tengerészgyalogságtól és az amerikai Afrikai Parancsnokságtól (AFRICOM).

Tavaly novemberben Johan Borgstam, az Európai Unió (EU) Nagy Tavak Régióért felelős különmegbízottja találkozott Kainerugabával, hogy Brüsszel nevében javasolja az ugandai csapatküldés kiterjesztését a KDK-ban. Borgstam ezt a javaslatot annak ellenére hozta, hogy az ENSZ megerősítette a KDK azon vádjának érvényességét, miszerint Uganda támogatja az M23 fegyveres csoportot, Ruanda proxyját, amely a hadseregével együtt a régió nagy területeit megszállta a KDK ásványkincseiért folytatott háborúban.

Ezt a nyugati igényt az ugandai csapatokra diplomáciai sikernek beállítva Henry Masiko vezérőrnagy, az UPDF másik parlamenti képviselője és a vezérkar politikai biztosa így szólt a törvényhozókhoz: „Az UPDF-et a stabilitás horgonyának tekintik a viharok tengerében, regionálisan és most globálisan is.”

Parlamenti felszólalásában hozzátette, hogy „az erő doktrínája az, hogy nem táncolni megyünk ki, hanem szembenézni a társadalom és az emberiség elleni fenyegetésekkel”, ami átlátszó utalás a palesztin ellenállásra.

„Egyesek koporsóban térnek majd vissza” – figyelmeztet ellenzéki képviselő

Ellenzéki politikusok aggodalmukat fejezték ki, hogy a csapatok küldése, amikor az ugandai kormány alig tett bármit neutralitásának leplezésére, következményekkel járhat.

„Egyesek koporsóban térnek majd vissza” – figyelmeztetett Jamal Ayagalaki. „Válaszokat kell kapnunk arra, hogy ki fizeti az UPDF-et, milyenek lesznek a szolgálati feltételek, és milyen támogatás lesz elérhető a katonák és családjaik számára.” Továbbá figyelmeztetett, hogy Uganda részvétele egy „nem a miénk” konfliktusban új biztonsági fenyegetéseknek teheti ki az országot.

A küldés alaposabb kritikája nem egy ellenzéki vezetőtől, hanem David Sejusa nyugalmazott tábornoktól érkezett, aki 2005 és 2013 között Museveni vezető elnöki tanácsadójaként és hírszerzési koordinátoraként szolgált.

A „parlament határozatot fogadott el a békefenntartásról, [de] milyen béke van Gázában?” – tette fel a kérdést, rámutatva Izrael és a Hamász közötti megállapodás hiányára.

Uganda háborús bűnökben való bűnrészességet kockáztat: volt hírszerzési főnök

„A fegyverek végleges leszerelése a nem állami fegyveres csoportoktól” – azaz a palesztin ellenállástól – az egyik feladat, amelyet a Nemzetközi Stabilizációs Erőnek Izraellel együttműködve végre kell hajtania az ENSZ Biztonsági Tanácsa 2025 novemberében elfogadott határozata szerint, Oroszország és Kína tartózkodásával.

A Hamász megtagadta, hogy fegyvereket adjon át Izraelnek vagy bármely külföldi erőnek. Felszólított egy palesztin nemzeti bizottság létrehozására, amely a Hamásztól és más ellenállási csoportoktól Gázán belül begyűjtött fegyvereket őrizné.

Ez a fegyverátadás azonban csak Izrael Gázából való kivonulása után történhet meg – követelte a Hamász. Izrael viszont megtagadta a kivonulást Gázából mindaddig, amíg az ellenállást teljesen le nem szerelik.

Ezért „világos, végrehajtható politikai keret” hiányában Uganda csapatokat küld egy „nem militarizált aktív konfliktuszónába… ahol egy hadviselő állam folytatja a megszállt lakosság elleni csapásokat” – mondta Sejusa. Ez – figyelmeztetett – az ugandai csapatokat a „háborús bűnökben való bűnrészesség kockázatának” teszi ki.

forrás: BreakThrough News

Nem titok, ki a titokzatos „külföldi szereplő” a brit földön található amerikai bázison

Marco Rubio amerikai külügyminiszter ragaszkodik ahhoz, hogy a Gloucestershire-i RAF Fairford bázison történt incidens „egyértelműen egy külföldi szereplő kezét mutatja”.

Igaza van abban, hogy van egy külföldi szereplő a bázison – ez pedig a saját kormánya.

Megjegyzései azután hangzottak el, hogy hétfőn öt brit állampolgárt vettek őrizetbe, miután vasárnap bombaszakértő csapatot telepítettek a bázisra. Mindannyiukat óvadék ellenében engedték szabadon, azonnali vádemelés nélkül.

Bármi is volt a szándékuk, a terrorizmus és az erőszak legnagyobb elkövetői azok, akik a bázist működtetik. Fairford az egyik legvilágosabb jele annak, hogy Nagy-Britannia bűnrészes az USA Irán elleni háborújában. A RAF bázis az amerikai légierő európai otthona.

Az USA március 1-jén követelte a bázis használatát az Irán elleni támadásukhoz, a háború kezdete utáni napon, az első bombázó pedig március 9-én érkezett Fairfordba.

Keir Starmer kormánya zöld jelzést adott Donald Trump-nak, hogy használja a bázist bombázók bevetéséhez Iránon belüli feltételezett rakétatámaszpontok és „legitim célpontok” megtámadására.

A „legitim célpontok” között volt egy iskola Minab-ban, ahol legalább 156 embert – köztük 120 gyermeket – gyilkoltak meg Trump háborújának első napján.

Fairford az amerikai hírszerzés kulcsfontosságú központja is, és 2023 októbere óta tömeges drónmegfigyelésre használták Gáza felett.

Sokkal nagyobb erőszakot szabadítanak el azok, akik Fairfordot működtetik, mint amit az öt letartóztatott elkövethetett volna.

Rubio azt mondja, hogy „nyugtalanítja” a szabadon bocsátásuk. De ami nyugtalanító, az az orvosi és oktatási létesítmények, víz- és energiatermelők, repülőterek és imahelyek bombázása.

Mindezeket az amerikai kormány követte el brit bázisokat kiindulópontként használva.

Mielőtt bármit is tudnánk arról, hogy mi történt Fairfordnál, Trump már azt találgatta, hogy Irán állhat mögötte.

Ez a legújabb kétségbeesett kísérlet arra, hogy legitimálják az USA kudarcot valló és egyre népszerűtlenebb háborúját.

A globális szuperhatalom, amelynek katonai költségvetése 1,5 billió dollár, meghajolt egy sokkal gyengébb ellenség előtt, és elmerült az Iránnal folytatott háborújában.

Trump felfújt állításokat tett, miszerint a fairfordi eseményekben érintetteket „hosszú ideig” megfigyelték, és hogy „nagy kárt” szándékoztak okozni.

Ez táplálja azt az elképzelést, hogy van egy „belső ellenség”. Ezt a Palesztina-mozgalom elnyomásának fokozására fogják használni. És azt fogja jelenteni, hogy a brit muszlimokat bűnbakként és az állami megfigyelés célpontjaként használják.

Ez egy kísérlet arra, hogy eloszlassák a brit és amerikai bűnrészesség miatti tömeges haragot a Palesztina és Irán elleni háborúkban.

A Palesztináért folytatott nemzetközi akciónap október 10-én a gázai népirtás három évfordulója.

Arra kell használni, hogy követeljék a brit légibázisok amerikai közel-keleti háborúkhoz való használatának megszüntetését.

forrás: Socialist Worker

Trump a dízel exportjának tilalmával fenyegeti Európát

Donald Trump amerikai elnök csütörtökön figyelmeztetett, hogy utasíthatja az európai országokat dízelkészleteik egy részének felszabadítására.

Mindez azután történt, hogy a szélsőjobboldali amerikai elnök fontolóra vette az amerikai dízelexport betiltását.

Trump elnök megjegyzései azt követően hangzottak el, hogy Scott Bessent pénzügyminiszter arra sürgette Európát, hogy azonnal készüljön fel a dízelkészletek felszabadítására, azzal érvelve, hogy az amerikai gazdákat, kamionsofőröket és vállalkozásokat „nem szabad a terhet cipelni hagyni”, miközben az árak az egekbe szöknek.

Az Egyesült Államok elkezdte felvetni a dízelexport korlátozásának lehetőségét, miután az Izraellel együtt február 28-án Irán ellen indított illegális és provokáció nélküli támadás következtében az üzemanyagárak az egekbe szöktek.

Az üzemanyag ára kiemelt kérdés az amerikai választók számára a novemberi félidős választások előtt.

Az Egyesült Államok naponta 1,2–1,5 millió hordó dízelt exportál, a szakértők pedig figyelmeztetnek, hogy a külföldre irányuló szállítások betiltása tovább emelheti az árakat.

A múlt hétvégén Trump elnök azt mondta, „nagyon komolyan” gondolkodik az exporttilalom bevezetéséről.

Csütörtökön Trump azt mondta, elképzelhető, hogy megkéri az európai országokat dízelkészleteik egy részének felszabadítására, Bessent miniszter pedig tovább ment, mondván, ezt „azonnal” meg kellene tenniük.

Bessent miniszter csütörtökön a közösségi médiában azt írta: „Európai partnereinknek fel kell gyorsítaniuk meglévő kötelezettségvállalásaik teljesítését, és további készleteket kell azonnal elérhetővé tenniük a folyamatban lévő zavarok kezelése érdekében.”

Az Európai Bizottság szóvivője ma azt mondta, hogy „sok telefonhívás, sok találkozó” zajlik a dízelhelyzettel kapcsolatban, többek között „magas szintű kapcsolatok” révén az amerikai kormányzaton belül.

A benzin és a dízel ára világszerte az egekbe szökött az Irán elleni háború kitörése óta. A létfontosságú Hormuzi-szoros lezárása, amelyen általában a világ olaj- és gázkészletének mintegy ötöde halad át, felfelé hajtotta az olajból készült termékek árát.

Oroszország – szintén jelentős dízelbeszállító – exporttilalma tovább növelte az árakra nehezedő nyomást.

forrás: Morning Star

Burnham kétségbeesetten bizonygatja, hogy Nagy-Britannia továbbra is az amerikai imperializmus hasznos szövetségese

Donald Trump felkarolása, az európai újrafelfegyverzés támogatása és Szaúd-Arábia katonai támogatása megmutatja, hogy a brit Munkáspárt hogyan akarja Nagy-Britanniát az amerikai imperializmushoz láncolva tartani

Andy Burnham az idei New York-i útját arra használta, hogy megmutassa Donald Trumpnak: Nagy-Britannia egy olyan junior partner, amelyre az Egyesült Államok támaszkodhat.

Azt állította, hogy Nagy-Britannia „ipari léptékű támadással” nézett szembe Oroszország részéről az Egyesült Nemzetek (ENSZ) közgyűlésén mondott beszédében. „Az orosz ügynökségek minden rendelkezésükre álló eszközt felhasználtak hazugságok és dezinformáció terjesztésére, és az emberek félelmére való vadászásra” – mondta.

„Botokat és hamis weboldalakat használtak, meghamisítottak újságcikkeket és felerősítettek szélsőjobboldali narratívákat.

„Azt is tudjuk, hogy megpróbálták szítani a feszültségeket és a nyugtalanságot szörnyű események után. Az a gondolat, hogy bárki ilyesmit próbálna a javára fordítani, egyszerűen undorító, de ők ezt teszik.”

Oroszország egy imperialista hatalom, amely uralni akarja azt, amit „közeli külföldnek” nevez – azokat az országokat, amelyek egykor a Szovjetunió részét képezték. Igyekezett növelni befolyását a Közel-Keleten és Afrikában, például támogatva a volt asszadi diktatúrát Szíriában vagy Haftar tábornok erőit Kelet-Líbiában.

De Oroszország nem jelent katonai fenyegetést Európára – és még ha tenne is, az európai újrafelfegyverzés támogatása nem tenne minket biztonságosabbá.

A „közeli külföldön” Oroszország az 1990-es évek óta verseng az uralomért az Egyesült Államokkal, a NATO-val és az Európai Unióval. Ez a versengés a 2010-es években fokozódott – és proxyháborúvá eszkalálódott, amely Ukrajnát mészárszékké változtatta.

Az európai újrafelfegyverzés támogatása azt jelenti, hogy olajat öntünk a tűzre és fokozzuk azt az imperialista versengést, amely az ukrajnai háború gyökere.

Ami a „szélsőjobboldali narratíva felerősítését” illeti, Burnhamnek egy kicsit közelebb kellene néznie otthonához – a saját belügyminiszteréhez, Shabana Mahmoodhoz.

De Trump azt követelte, hogy az európai szövetségesek több pénzt adjanak védelemre, és kevésbé támaszkodjanak az amerikai „biztonsági ernyőre”. Egy inkább „egyedül cselekvő” stratégiát követett az amerikai hatalom kivetítésére, miközben a liberális világrend összeomlik.

Egyes európai államok arról beszélnek, hogy egyedül vágnak neki, és összetűzésbe kerülnek Trumppal, de végül az Egyesült Államokhoz kötve maradnak.

Tehát Burnham bizonyítani akarja, hogy hasznos Trump számára, és fenn akarja tartani a „különleges kapcsolatot”, amelyben Nagy-Britannia az amerikai imperializmus kisebbik partnere.

Ezért igyekszik kétségbeesetten, hogy behízelegje magát a egyre szeszélyesebb Donald Trump-nál.

Büszkélkedett azzal, hogy „közös nevezőt” talált Trumppal az ENSZ Biztonsági Tanácsában ezen a héten New Yorkban tartott első személyes találkozójukon.

Burnham azt mondja, hogy egy „harmadik utat” fog kialakítani Trump-hoz fűződő kapcsolatában, amely sem nem szembenálló, sem nem hízelgő. Ezt a saját titkos fegyverének – a személyiségének – bevetésével fogja elérni.

De többre lesz szükség a jó hangulatnál ahhoz, hogy szembeszálljunk a világ legnagyobb terroristájával és a béke fenyegetésével.

A palesztin mozgalom továbbra is kulcsfontosságú az imperializmus és a háború felé hajtó erők elleni ellenállás építésében.

Burnham beszáll, hogy segítse a szaúdiakat Jemenben

Burnham beleegyezett abba, hogy a RAF légi utántöltést biztosít szaúd-arábiai gépek számára. Azt állítja, hogy ezt a támogatást csak „védelmi” műveletekhez nyújtják majd, egyenesen Keir Starmer kifogásgyűjteményéből kölcsönözve az USA Irán elleni háborújával kapcsolatban.

Szaúd-Arábia nemzetközi támogatást követel a jemeni huszi mozgalom elleni fellépéshez. Támadásokat indított a szaúd-arábiai főváros ellen, és elfoglalta a Vörös-tenger menti kulcsfontosságú kikötővárosokat és partvidéket.

A huszik most már ellenőrizni tudják a hajózást a Báb-el-Mandeb-szorosban, amely a Vörös-tengert és az Indiai-óceánt köti össze.

A globális kereskedelem mintegy 12 százaléka halad át ezen a szoroson.

Trump megtagadta, hogy a szaúdiak segítségére siessen, miután megégette az ujjait az Irán elleni „Epic Fury” hadműveletben.

Vasárnap Trump leállította a huszik célpontjai elleni amerikai légicsapásokat, amikor a csapatok éppen rakétákat töltöttek be a repülőgépekre.

Burnham azt mondja, hogy „Nagy-Britannia és a szélesebb régió érdekeinek biztosítása érdekében cselekszik” az olajszállítási útvonalak nyitva tartásával.

Az USA közel-keleti háborús uszítása felhajtja az energiaárakat, és új csúcsokra nyomja a brit kormány hitelfelvételi költségeit éppen Burnham első költségvetése előtt.

Burnham figyelmeztet a „globális instabilitás sötét felhőire”, amelyek az emberek élete fölé tornyosulnak, anélkül hogy megemlítené, hogy ezen instabilitás egyik fő oka maga Trump.

A brit vállalatok Szaúd-Arábia egyik legnagyobb fegyverszállítói közé tartoznak. A RAF már biztosít egy Sky Sabre légvédelmi rendszert a királyságnak.

Nagy-Britannia és az USA egy nehéz torpedót indított el, amelyet hajók és mélytengeri tengeralattjárók elsüllyesztésére terveztek, egy Plymouth-ban készült Excalibur nevű drónról.

A Munkáspárt-kormány egy olyan rezsimet támogat, amely számos háborús bűncselekményt követett el Jemenben a polgárháború 2015-ös kezdete óta.

A szaúdi támogatású erők számos légicsapást indítottak esküvők és piacterek ellen, gyakran brit gyártmányú fegyvereket használva.

A szaúdiakat 2022-ben tűzszünet kihirdetésére kényszerítették a huszikkal, miután mintegy 150 000 embert meggyilkoltak.

forrás: Socialist Worker

Brazília mozgalmai elfoglalják az ország utcáit a demokrácia és Lula jelöltsége védelmében

A jogok elvesztése miatti aggodalom a szélsőjobboldal növekedésével szemben jellemezte a szeptember 27-i, vasárnapi tüntetéseket.

Luiz Inácio Lula da Silva elnök harcostársai és támogatói vettek részt ezen a vasárnapon, szeptember 27-én azokon a demonstrációkon, amelyek a „Gyerünk, Lula” országos mozgósítás részeként zajlottak, egy héttel az első fordulós választások előtt. Rio de Janeiróban a „CarnaLula 2026” végigvonult Copacabana strand teljes hosszán.

A mikrofonhoz lépve Benedita da Silva, a PT szenátorjelöltje a karnevál népi kultúra kifejeződéseként betöltött fontosságáról beszélt, és arra kérte a jelenlévőket, hogy szavazzanak a progresszív blokkra Rio de Janeiro törvényhozó gyűlésében és a szövetségi képviselőházban is. Megerősítette azt a diskurzust, hogy ezen a választáson nemcsak a demokrácia, hanem a nemzeti szuverenitás is tét. „Nem leszünk senki hátsó udvara” – ismételte Lula mondatát.

São Paulóban az esemény karneváli felvonulásokkal, cirkuszi előadásokkal és kerékpáros felvonulással kezdődött a Paulista sugárúton, ahol a jelöltek a demokrácia védelmében mondtak beszédeket. „A tagadás nem fog győzedelmeskedni” – mondta Simone Tebet szenátorjelölt. Erika Hilton szövetségi képviselő visszhangozta Tebet szavait, beszélve azon jelöltek megválasztásának fontosságáról, akik eltávolítják Brazíliát a fasizmustól, és a munkásosztály mellett állnak, valamint a 6×1-es munkarend megszüntetésének védelméről. Az eseményen jelen volt Humberto Carrão színész is, aki a Brasil de Fató-nak elmondta, hogy arra buzdította a szavazókat, hogy az első fordulóban döntsék el az elnökválasztást.

Minas Gerais fővárosa, Belo Horizonte volt az egyik olyan város, ahol a legtöbb Lula újraválasztását támogató tevékenység zajlott. Ezek között volt egy zászlólengetős demonstráció a városközpontban, ahol aktivisták százai bontottak ki egy „Lula of Brazil” feliratú transzparenst. Az esemény értékelésekor Pedro Martins, az Alvorada kollektíva tagja, az akció egyik szervezője az utcák elfoglalásának szükségességéről beszélt. „Látványos esemény volt, az összes társadalmi mozgalom összegyűlt. Ez egy fontos hét volt, megmutatva, hogy utcára kell mennünk, és csak így tudjuk megfordítani a szavazást és elérni a győzelmet” – mondta a Brasil de Fató-nak.

Florianópolisban és Curitibában a támogatók kerékpáros felvonulást tartottak, zászlókat vive magukkal Lula jelöltségének védelmében. Brazíliavárosban a gyülekezés az Eixãón volt, egy gyorsforgalmi úton, amely észak-déli irányban köti össze Plano Pilotót.

Lula kampánya arról számolt be, hogy a napi eseményeket decentralizált módon szervezték meg, több mint 500 tevékenységet tervezve a 27 állami fővárosban és több száz önkormányzatban. A program sétákat, konvojokat, szórólaposztást és kulturális előadásokat tartalmazott.

A cikket a Brasil de Fato jelentette meg portugál nyelven.

Német diákok: „Nem akarunk háborúba menni”

Diákok ezrei sztrájkoltak ismét Németország-szerte a sorkötelezettség és a militarizáció ellen pénteken, szeptember 25-én. Az akciók legalább 100 településen zajlottak, a fiatalok pedig a kormány által választott úttól való éles irányváltást követeltek.

„Nem akarunk katonai szolgálatra kényszerülni, és nem akarunk háborúba menni” – írták a diákok a májusi legutóbbi sztrájkjuk utáni nyilatkozatukban.

Ez a negyedik alkalom, hogy a diákok 2025 vége óta osztálytermeket cserélnek utcákra. A mozgalom megerősödött a Merz-kormány „Európa legerősebb konvencionális hadseregének” felépítésére irányuló terveivel szembeni ellenállásban – beleértve több ember bevonását a Bundeswehrbe, a német fegyveres erőkbe.

Míg a hatóságok ragaszkodnak ahhoz, hogy a katonai toborzás továbbra is önkéntes, a diákok figyelmeztettek a nyílt sorkötelezettség felé mutató egyértelmű tendenciára. A helyi sztrájkbizottságok és aktivisták az akciók előtti széles körű elnyomást is hangsúlyozták. Ezek közé sorolták a vizsgák sztrájk napjaira történő ütemezését és a diákok iskolaterületen való bezárását – mutattak rá.

Milliárdok a Bundeswehrnek, megszorítások az iskoláknak és az ifjúsági szolgáltatásoknak

Az elmúlt hónapokban a kormány több ezer kérdőívet küldött ki, hogy felmérje a fegyveres erőkbe való belépés iránti önkéntes érdeklődést. A német média szerint a válaszadás kiábrándító volt: diákok tízezrei nyilatkoztak úgy, hogy semmilyen érdeklődést nem mutatnak. Még a hadsereg népszerűsítésére elkülönített több millió eurós költségvetés sem tudta megingatni ezt a véleményt.

„Háborús szolgálatot adnak el nekünk »kalandként«, miközben tudjuk, hogy ami vár ránk, az kényszer, megalázás, szexizmus, jobboldali szélsőségesség és rasszizmus” – teszi hozzá a diáknyilatkozat.

Ahelyett, hogy komolyan vennék az üzenetet, a hatóságok nemrég előmozdították az orvosi vizsgálatok bevezetését a célzott népesség körében, ami további frusztrációt váltott ki a diákokból.

„Nem akarunk kötelező kérdőíveket, bírságokat, sorozási orvosi vizsgálatokat, országos sorozási értékelő központokat, sem a Szövetségi Önkéntes Szolgálat katonai szolgálatba történő tervezett integrációját” – írták. „Ezek eszközök a sorkötelezettség újbóli bevezetésének előkészítésére, és így egy újabb Németországból kiinduló háborúra.”

„Sorkötelezettség esetén ágyútölteléknek képeznének ki minket, és a lövészárkokba kényszerítenének” – tették hozzá a diákok. „A háború az életünkbe kerül, míg az olyan vállalatok, mint a Rheinmetall, rekordprofitot termelnek.”

Bővebben: Ulrike Eifler: „A munkahely az a hely, ahol a háború ellen kell harcolnunk”

A sztrájkoló diákok szolidaritásukat fejezték ki a militarizáció és a költségvetési megszorítások elleni egyéb folyamatban lévő küzdelmekkel. Kijelentették, hogy csatlakoznak az október elejére Berlinbe és Stuttgartba tervezett békedemonstrációkhoz, valamint a szakszervezetek által támogatott, a költségvetési megszorítások elleni szombati, szeptember 26-i mozgósításhoz.

Döntésük tükrözi a széles körű felismerést, hogy az ifjúsági és oktatási szolgáltatások is a megszorítások e fordulójának érintettjei közé tartoznak. A junge Welt szerint az oktatásért felelős szövetségi minisztérium közel 1 milliárd eurós megszorítással néz szembe – míg 2027-ben 140 milliárd eurót bocsátanak rendelkezésre az úgynevezett védelemre.

„Minden tankot, minden rakétát leromlott iskolákkal és szociális megszorításokkal fizetünk meg” – jegyezték meg a diákok.

Írta: Ana Vracar
forrás: BreakThrough News

Alex Callinicos: Sötét idők, ahogy a négy lovas kivágtat

Ambrose Evans-Pritchard a világgazdaságra leselkedő hódításról, háborúról, éhínségről és halálról írt: „A végzet négy lovasa a globális gazdaság ellen indul.” Ambrose Evans-Pritchard, a Telegraph okos, de jobboldali világgazdasági szerkesztője nem fogja vissza magát.

„Négy erőteljes sokk fokozódik és táplálja egymást, olyan árucikk-spirált hajtva, amely csak inflációs robbanással végződhet.

E „apokalipszis” első két lovasa – a Jelenések könyvében a hódítás, háború, éhínség és halál – az iráni és az ukrajnai ikerháború.”

Valóban, míg Evans-Pritchard írt, a közel-keleti helyzet gyorsan változott. A huszi mozgalom gyors előrenyomulása Jemenben elfoglalta a Vörös-tengert és az Indiai-óceánt összekötő Bab-el-Mandeb-szorost.

Szaúd-Arábia ezt az útvonalat használta olaj- és gázkivitelre, amelyet Irán elzárt a Hormuzi-szoroson való áthaladás elől.

De a huszik, amelyek szorosan Iránhoz kötődnek, megtagadják a szaúdi hajóktól a Bab-el-Mandebhoz való hozzáférést, és bombázzák a királyság célpontjait. Mohammed bin Szalmán szaúdi trónörökös könyörög Donald Trump-nak, hogy csatlakozzon a huszik elleni offenzívához.

A New York Times arról számol be, hogy Trump „habozik”. „A továbblépésről szóló döntés új frontot nyithatna az Irán elleni háborúban, amelyet Trump indított el, de képtelen befejezni, miközben az gazdasági sokkot terjeszt a világban.”

Mind az iráni rezsim, mind a huszik bizonyítottan elszánt és szívós ellenségei az USA-nak és Izraelnek.

A háború hatása a fő hajózási útvonalak elzárásában az energia, a szállítás és az élelmiszer költségeinek emelkedése.

Evans-Pritchard azt írja, hogy a búza, kukorica és szójabab jövőbeli árai mind jóval a mai árak felett vannak. A következő téli gázárakat a tavalyi tél háromszorosánál rögzítik. Az ukrajnai háború is csökkenti az energia- és gabonaáramlást.

A „harmadik lovas” az El Niño éghajlati oszcilláció, amely a Csendes-óceán vizét melegíti.

A brit kormány előrejelzése szerint az általa hozott változó időjárási minták csökkentik a mezőgazdasági hozamokat és emelik az élelmiszerárakat. Ez annak a pusztításnak a tetejére jön, amelyet az éghajlatváltozás okozott idén nyáron. „A negyedik lovas természetesen a mesterséges intelligenciába, a fejlett chipekbe és az adatközpontokba irányuló beruházási roham” – írja.

Evans-Pritchard annak inflációs hatására összpontosít, ahogy az felemészti az erőforrásokat. De egyre nyilvánvalóbb, hogy az AI egy hatalmas pénzügyi buborék középpontjában áll, amely összehasonlítható azzal a lakásépítési boommal, amelynek összeomlása kiváltotta a 2007-9-es globális pénzügyi válságot.

Eredetileg az AI-boomot hajtó nagy tech „hiperskalázók” elég gazdagok voltak ahhoz, hogy finanszírozzák beruházásaikat. De most olyan hatalmas léptékben költekeznek, hogy egyre több adósságot halmoznak fel. És egyre inkább azokat a trükköket alkalmazzák, amelyek felrobbantak és kiváltották a 2007-es összeomlást.

A nagy techvállalatok „célzott finanszírozási eszközökön” keresztül vesznek fel kölcsönt, amelyek jogilag birtokolják az általuk épített adatközpontokat. Ez távol tartja az adósságot a saját mérlegüktől.

De garantálniuk kell, hogy kompenzálják hitelezőiket, ha eszközeik értéke egy megállapodott minimum alá esik. A Financial Times becslése szerint ezek a kötelezettségvállalások meghaladják a 3 billió dollárt.

Ezeket a beruházásokat az AI-verseny győzteseinek szuperprofitjának reményében teszik. De ezeknek még semmi jele. Az OpenAI 2030 végére 840 milliárd dolláros bevételt vár.

De ugyanebben az időszakban mintegy 856 milliárd dolláros kiadást is előrejelez a számítási teljesítményre és infrastruktúrára.

Nem csoda, hogy a nagy AI-laborok főnökei elkezdenek hangoskodni iparáguk „szabályozásáról”.

A cél kevésbé az, hogy megakadályozzák a szuperintelligens AI-kat abban, hogy mindannyiunkat kiirtsanak, mint inkább lelassítani a frenetikus versenyt.

Trump elutasítja felhívásaikat, mert – ahogy Paul Krugman közgazdász rámutat – „az AI elleni ellenhatás elveszi azt az egyetlen dolgot, amelyről a trumpisták azt hitték, hogy megvan nekik”.

Trump talán visszakozik a megújult közel-keleti háborútól. De mindent megtesz azért, hogy egy mindenható gazdasági összeomlást idézzen elő, amikor az AI-buborék kipukkan.

Írta: Alex Callinicos
forrás: Socialist Worker

Miért nem akar Trump AI „lassítást”?

Ezen a héten szakadékok nyíltak Donald Trump és a technológiai óriások között a mesterséges intelligencia (AI) technológiák kapcsán. Dario Amodei – az Anthropic vezérigazgatója, a Claude AI chatbot megalkotója – több szabályozást sürgetett. „Lassítanunk kell az ütemet, amellyel az AI-modellek képességeit fejlesztjük” – írta.

Sam Altman az OpenAI-tól – a ChatGPT megalkotóitól –, Demis Hassabis a Google DeepMindtól és Elon Musk a SpaceX-től mind egyetértettek.

Evan Hubinger az Anthropictól azt mondta: „Őszintén hisszük, hogy az AI a következő évtizedben megölheti az összes embert.”

Dario Amodei

Az olyanok, mint Musk, nem fedezték fel, hogy törődnek az emberiséggel. Akkor mik a motivációik?

Először is – kövessük a pénzt. Wendy Hall, a mesterséges intelligenciával foglalkozó számítógéptudós, aki az ENSZ-t tanácsadója, „sokkolónak” nevezte Hubinger és Coxon megjegyzéseit. De azt mondta, hogy ezek „PR és marketing” lehetnek, miközben az Anthropic és az OpenAI az első tőzsdei bevezetésük felé versenyez.

Vannak valódi kockázatok – ahogy minden gyorsan fejlődő technológiánál lennének. De az AI-technológiák nem tudományos-fantasztikus dolgok, ahol mindenkit elpusztít a szuperintelligencia. Matematikai modellek, amelyek emberi munkára támaszkodnak – valamint fosszilis tüzelőanyagok, petrolkémiai termékek, félvezetők és adatközpontok ellátási láncára.

Másodszor, a nagyvállalatok néha állami szabályozást követelnek, hogy távol tartsák a versenytársakat, és egyenlő versenyfeltételeket tartsanak fenn.

Sokatmondó, hogy a kisebb szereplők fenyegetésként látják Dario szabályozási felhívásait. „Dario amellett érvel, hogy állítsák le a nyílt forráskódot, és összpontosítsanak hatalmas technológiai és gazdasági hatalmat az Anthropicnál” – írja Chamath Palihapitiya techbefektető.

A „vadnyugati” kapitalizmus, kevés szabályozással, lehetővé teheti a főnököknek, hogy gyorsan növeljék cégeiket – de vannak hátulütői. A Hugging Face, amelyre a nyílt forráskódú modellek támaszkodnak, nem jelentéktelen szereplő – felvásárolta az Nvidia multinacionális óriás.

De idén korábban az OpenAI rendszerei feltörték, ami felháborodást váltott ki az AI biztonsága miatt. Clement Delangue, a Hugging Face főnöke kedveli a szabályozást, és azt mondja, hogy ő is azon „beágyazott értékelők” egyike kell legyen, amelyeket Amodei követelt. Más szóval, szeretné, ha a nagy szereplők között egyenlő versenyfeltételek lennének.

Szóval, miért utasította el Trump az AI-jal kapcsolatos aggodalmakat „átverésként”?

Az amerikai kapitalizmus „egy nagy fogadást tett az AI-ra” a befektetések terén, és ez az USA és Kína közötti imperialista rivalizálás kulcsfontosságú dimenziójává vált. Trump attól tart, hogy ha biztonsági korlátokat kényszerítenének rá, az akadályozná ezt.

Amodei is figyelmeztet: „A kínai vezetés az AI-ban súlyos veszélyt jelentene az USA-ra és a világra”, és azt mondja, hogy ez a „legnehezebb dilemma” a javaslatai számára. A „globális kormányzásról” szóló beszéde utópisztikusnak tűnik egy olyan világban, amelyet fokozódó imperialista verseny és az államok és vállalatok közötti növekvő kapcsolatok jellemeznek.

Az államok és vállalatok követni fogják a kapitalizmus könyörtelen logikáját, hogy versenytársaik előtt maradjanak.

A szocialisták a tudomány és a technológia demokratikus, munkásellenőrzése mellett vannak – és az AI felhasználható lenne a hétköznapi és alantas feladatok automatizálására anélkül, hogy elvesznének a munkahelyek egy olyan társadalomban, amely a népet a profit elé helyezi.

De az AI bármely felhasználásának figyelembe kell vennie egy másik valóságot – hogyan pusztítja a környezetet az energia és a víz pazarló fogyasztásával.

forrás: Socialist Worker