Bolsonaro nemzetközi támogatása főként a Trump-kormányzattól és szélsőjobboldali kormányoktól – például Milei argentínai kormányától – érkezik. Ezzel szemben Lulát olyan kormányok támogatják, mint Mexikóé és Uruguayé, valamint nemzetközi munkásszervezetek.
Brazília elnökválasztása reakciókat vált ki szerte a régióban. E dél-amerikai óriás gazdasági (és ennek következtében geopolitikai) jelentősége egyetlen regionális politikust vagy társadalmi szervezetet sem hagy közömbösen, hiszen tudják, hogy a kontinens jövőjének nagy része a brazil urnáknál dől el.
Bolsonaro támogatása Washingtonból és Mileitől
Flávio Bolsonarót, a szélsőjobboldali korábbi elnök, Jair Bolsonaro fiát (aki jelenleg börtönben van, mert összeesküvést szőtt Lula da Silva elleni államcsíny végrehajtására) nyílt támogatásban részesítette Javier Milei argentin elnök – ez a lépés diplomáciai válságba sodorta Buenos Airest Brazíliával, az argentin vezető brazil földön tett Lula-ellenes kijelentései miatt.
Hasonlóképpen, Flávio Bolsonaro élvezi Donald Trump elnök közvetlen támogatását. Az amerikai elnök nemrégiben hagyományt teremtett (amelyet sokan erősen bírálnak) abból, hogy nyilvánosan támogat ezt vagy azt a szélsőjobboldali latin-amerikai jelöltet, aki a választás megnyerése után teljes mértékben Washington külpolitikájához igazítja országát, és csatlakozik az Egyesült Államok vezette katonai szövetséghez, amely az Amerikák Pajzsa néven ismert.
Trump közvetlen kereskedelmi szankciókat is kivetett Brazíliára Jair Bolsonaro elítélése miatt, akit Trump „barátjának” nevez. Emellett az Egyesült Államok szankciókkal sújtotta azt a bírót, aki elítélte Bolsonarót, Alexandre de Moraest, ezzel világos üzenetet küldve a brazil igazságszolgáltatás elítéléséről – ezt a lépést egyes politikai elemzők a brazil igazságszolgáltatási rendszerbe való külföldi beavatkozásnak nevezték.
A szakszervezetek és a latin-amerikai baloldal támogatja Lulát
Lula támogatást kapott a régió egy másik nagyon fontos női vezetőjétől is: Claudia Sheinbaumtól. Az elmúlt hetekben Mexikó elnöke többször is kiemelte Lula kormányzásának pozitívumait: „Úgy gondolom, hogy Lula elnök nagyon jó elnök volt… Rendkívüli munkát végzett Brazília vezetésében, és a mutatók ezt mutatják.” A jelöltsége melletti kiállás nyilvánvalóan közvetett volt, de Mexikó geopolitikai jelentőségét figyelembe véve a Munkáspártban sokan biztosan értékelik azt.
Lula támogatást kapott a déli szomszédos országoktól is. Uruguayban a kormányzó koalíció, a Frente Amplio (FA) közvetlen és militáns támogatást mutatott Lula kampánya mellett. Fernando Pereira, az FA elnöke kijelentette, hogy a brazíliai választási csata „a demokrácia és a barbárság között” zajlik. Figyelmeztetett az Egyesült Államok választásokba való beavatkozására is: „Brazília nem fogadja el az Egyesült Államok beavatkozását a választásba.”
Santiago Cafiero volt argentin külügyminiszter, aki jelenleg kongresszusi tag, szintén kifejezte támogatását Lula mellett: „Ha Lula nyer, ellenáramlatot teremt azzal szemben, ami a régióban tért hódított, és bebizonyítja, hogy van ellenállás ezekkel a jobboldali szelekkel szemben.”
A jogok elvesztése miatti aggodalom a szélsőjobboldal növekedésével szemben jellemezte a szeptember 27-i, vasárnapi tüntetéseket.
Luiz Inácio Lula da Silva elnök harcostársai és támogatói vettek részt ezen a vasárnapon, szeptember 27-én azokon a demonstrációkon, amelyek a „Gyerünk, Lula” országos mozgósítás részeként zajlottak, egy héttel az első fordulós választások előtt. Rio de Janeiróban a „CarnaLula 2026” végigvonult Copacabana strand teljes hosszán.
A mikrofonhoz lépve Benedita da Silva, a PT szenátorjelöltje a karnevál népi kultúra kifejeződéseként betöltött fontosságáról beszélt, és arra kérte a jelenlévőket, hogy szavazzanak a progresszív blokkra Rio de Janeiro törvényhozó gyűlésében és a szövetségi képviselőházban is. Megerősítette azt a diskurzust, hogy ezen a választáson nemcsak a demokrácia, hanem a nemzeti szuverenitás is tét. „Nem leszünk senki hátsó udvara” – ismételte Lula mondatát.
São Paulóban az esemény karneváli felvonulásokkal, cirkuszi előadásokkal és kerékpáros felvonulással kezdődött a Paulista sugárúton, ahol a jelöltek a demokrácia védelmében mondtak beszédeket. „A tagadás nem fog győzedelmeskedni” – mondta Simone Tebet szenátorjelölt. Erika Hilton szövetségi képviselő visszhangozta Tebet szavait, beszélve azon jelöltek megválasztásának fontosságáról, akik eltávolítják Brazíliát a fasizmustól, és a munkásosztály mellett állnak, valamint a 6×1-es munkarend megszüntetésének védelméről. Az eseményen jelen volt Humberto Carrão színész is, aki a Brasil de Fató-nak elmondta, hogy arra buzdította a szavazókat, hogy az első fordulóban döntsék el az elnökválasztást.
Minas Gerais fővárosa, Belo Horizonte volt az egyik olyan város, ahol a legtöbb Lula újraválasztását támogató tevékenység zajlott. Ezek között volt egy zászlólengetős demonstráció a városközpontban, ahol aktivisták százai bontottak ki egy „Lula of Brazil” feliratú transzparenst. Az esemény értékelésekor Pedro Martins, az Alvorada kollektíva tagja, az akció egyik szervezője az utcák elfoglalásának szükségességéről beszélt. „Látványos esemény volt, az összes társadalmi mozgalom összegyűlt. Ez egy fontos hét volt, megmutatva, hogy utcára kell mennünk, és csak így tudjuk megfordítani a szavazást és elérni a győzelmet” – mondta a Brasil de Fató-nak.
Florianópolisban és Curitibában a támogatók kerékpáros felvonulást tartottak, zászlókat vive magukkal Lula jelöltségének védelmében. Brazíliavárosban a gyülekezés az Eixãón volt, egy gyorsforgalmi úton, amely észak-déli irányban köti össze Plano Pilotót.
Lula kampánya arról számolt be, hogy a napi eseményeket decentralizált módon szervezték meg, több mint 500 tevékenységet tervezve a 27 állami fővárosban és több száz önkormányzatban. A program sétákat, konvojokat, szórólaposztást és kulturális előadásokat tartalmazott.
A cikket a Brasil de Fato jelentette meg portugál nyelven.
A szélsőjobboldali argentin elnök, Javier Milei szeptember 23-án szólalt fel az Egyesült Nemzetek Szervezetének 81. ülésszakán, beszéde heves reakciókat váltott ki. A dél-amerikai államfő emellett számos magas szintű találkozón is részt vett.
New York-i útjának egyik leggyakrabban idézett mondata ez volt: „Argentína az új ígéret földje.”
Nem ez az első alkalom, hogy Milei a zsidó-keresztény hagyomány vallási fogalmait és eszméit használja politikai álláspontjának magyarázatára, de most először tette egyenlővé hazáját – gazdasági és politikai értelemben – Ábrahám és leszármazottai földjével.
Ez még beszédesebb, ha figyelembe vesszük Milei rendkívül szoros kapcsolatát Izraellel, valamint a nyugat-ázsiai háborús és népirtó politikáinak heves védelmét, továbbá a zsidó vallás iránt tanúsított csodálatát.
Milei ezt az ENSZ Közgyűlésén mondott beszédében is nyomatékosan hangsúlyozta: „Geopolitikai döntést is hoztunk: egyértelműen a Nyugat mellé álltunk… Elítéljük az iráni rezsim Izrael Állam elleni támadásait.”
Ez pedig vitathatatlan tény. Hivatalba lépése óta Milei nemcsak a Trump-kormányzat által erőteljesen képviselt geopolitikai érdekek mellé sorakozott fel, hanem a régióban Izrael egyik leghűségesebb szövetségesévé is vált.
Ez meglehetősen figyelemreméltó, tekintettel arra, hogy Noboa elnök Ecuadorban, De la Espriella Kolumbiában és mások szintén egyfajta rendíthetetlen szövetséget fejeztek ki Tel-Avivval.
Éppen ezért Milei nem korlátozta magát a diplomáciai retorikára, hanem megmozgatta a hatalom fogaskerekeit, hogy Irán fő katonai erejét (amely jelenleg konfliktusban áll Izraellel és az Egyesült Államokkal) terrorszervezetnek nyilvánítsa.
„Az iráni Forradalmi Gárdát terrorszervezetnek nyilvánítjuk, ahogy továbbra is igazságot keresünk az 1992-ben és 1994-ben argentin földön elszenvedett két támadásért” – mondta Milei az ENSZ-ben, utalva az Argentínában az izraeli nagykövetség és az Argentin Izraelita Közösségi Szövetség (AMIA) elleni két támadásra. Az argentin igazságszolgáltatás – Izrael és az Egyesült Államok tanácsaira – a Hezbollahot és iráni állampolgárokat azonosította elkövetőkként.
Szabadpiaci kapitalizmus és mesterséges intelligencia
Egy másik téma, amelyet Milei fellépése során érintett, a szabadpiaci kapitalizmus heves védelme volt, amelyben az állam minimális szerepet játszik: „Nem akarunk újra veszíteni; ezért öleljük magunkhoz a szabadpiaci kapitalizmust.”
Ezzel kapcsolatban Milei ismét kiemelte kormányának erős támogatását a mesterséges intelligencia vállalatai és az azok mögött álló mágnások iránt. Nem szabad elfelejteni, hogy az argentin kormány munkamegállapodást és információmegosztási megállapodást írt alá a Palantirral, amelynek társalapítója, Peter Thiel ingatlant vásárolt argentin földön.
Ez nyilvánvalóan része Milei neoliberális programjának, amelynek célja nagy külföldi tőkések befektetéseinek vonzása, akik közül jelenleg a technológiai vállalatok tulajdonosai (akiket olyannyira érdekelnek az olyan erőforrások, mint a lítium, a réz és mások, amelyekben Dél-Amerika bővelkedik) emelkednek ki.
Azonban e vállalatok korábbi alkalmazottainak közelmúltbeli nyilatkozatai arról, hogy a mesterséges intelligencia fejlődése milyen veszélyt jelent az emberiségre, némi nyugtalanságot keltettek világszerte. De Milei szerint éppen most kell előre lépni: „Az óvatosság nem jelent félelmet, sőt, a félelem semmilyen körülmények között nem vezethet automatikusan engedelmességhez… ahol sokan fenyegetést látnak, mi határvonalat látunk.”
Az ENSZ kritikája
Milei beszédének valószínűleg az egyik legfontosabb eleme az ENSZ és annak jelenlegi geopolitikában játszott szerepének éles kritikája volt: „Ma sajnos itt az ideje elismerni, hogy ez a szent szerződés valójában megszegődött.”
De Milei nem elégedett meg csupán a hiányosságok megállapításával, hanem (nagyon Trump szellemében) azt állította, hogy az ENSZ bizonyos emberek vagyonhalmozási helyszínévé vált: „Hasznavehetetlen szervezetté vált, amely csak arra szolgál, hogy tápláljon egy végzetesen arrogáns parazitákból álló kasztot, akik jószándékú bürokratáknak álcázzák magukat.”
Ezért azt állította, hogy a határozatok végül semmilyen valódi hatással nincsenek a politikára. Példaként a Malvin-szigeteket hozta fel, amely Nagy-Britanniával vitatott terület: „Mi haszna egy határozatnak, ha évtizedeken át a másik fél ellentétesen cselekedhet, és az a határozat sértetlen marad a levéltárakban, de tehetetlen a valósággal szemben?”
Milei beszédének kritikája
Milei kijelentéseit, bár támogatói megtapsolták, széles körű kritika érte Argentínában. A kritikák nagy része arra összpontosított, hogy Milei most látszólag szilárdan védelmezi Argentína jogát a Malvin-szigetek ellenőrzésére, míg korábban óvatos volt, sőt vonakodott hazafias álláspontot elfoglalni Nagy-Britanniával szemben – amit az argentin bal- és jobboldal egyaránt megtett. „Meglepődtünk, hogy Milei most emlékszik arra, amikor az önrendelkezésről beszélt” – mondta Axel Kicillof, Buenos Aires tartomány kormányzója.
Hasonlóképpen a kritikusok rámutattak Milei retorikájának látszólagos ellentmondására az önrendelkezési jog dicsőítése és Washington és Tel-Aviv érdekeivel való összehangolódása között: „Milei álláspontja nem lep meg. Az igazság az, hogy ez a szolgalelkűség vonala – és ezt nagyon világosan mondom – Trumpra és Netanyahura irányul. Még a terminológia is összhangban van azzal, amit Trump javasolt, és a mesterséges intelligencia liberalizációjával kapcsolatos elképzeléseivel, valamint azzal a nézetével, hogy Argentína természeti erőforrásai bárki számára elérhetőek, aki el akarja vinni őket” – mondta Kicillof.
Milei gazdasági retorikájával kapcsolatban a Patria Grande vezetője, Juan Grabois azt mondta: „Amellett, hogy egy tudatlan idióta, amellett, hogy egy lobotómizált papagáj, aki Trumpot utánozza, amellett, hogy Gramscit plagizálja anélkül, hogy tudná, ő egy »mocskos kommunista«, amit Milei mond, az lényegében az, hogy alapvetően átadjuk a területünket, a kritikus ásványi anyagokat, az energiát és a nemzeti szuverenitást a technokráciának.”
A régióban növekvő kábítószer-kereskedelem és bizonytalanság ügyesen kihasználják a régió új jobboldali és szélsőjobboldali kormányai, hogy igazolják a fokozott katonai és rendőri jelenlétet, valamint az Egyesült Államok nagyobb katonai jelenlétét. Ez a modell azonban nem új; a 20. századra nyúlik vissza.
Latin-Amerika jobboldali és szélsőjobboldali kormányai nagyon hasonló diskurzust folytatnak a bizonytalanságról. A vezetők egy olyan narratívát osztanak meg, amely szerint az 1980-as és 1990-es években egyfajta neoliberális csodaszer uralkodott, de aztán – mintha egy bibliai csapásról beszélnének – megérkeztek a 21. század eleji progresszív kormányok. Történetük szerint ezek féktelen korrupció révén elpusztították a földi paradicsomot, és különféle bajokat idéztek elő, mint például a bizonytalanságot, a migrációt és a hagyományos értékek lerombolását.
Így ezen új – és nem is olyan új – jobboldali kormányok közül többen is elnyerték az elnöki posztot, szinte mindig olyan választásokon, amelyeken szűk többséggel győztek, azt állítva, hogy a „katasztrófa” megoldása a radikális neoliberalizmushoz való visszatérés és egy olyan biztonságpolitika bevezetése, amely helyreállítja azt a rendet, amely – állításuk szerint – az „eredendő bűn” előtt létezett. Ez a „megváltás” kétségtelenül kéz a kézben jár Washington katonai, hírszerzési és operatív felügyeletével – egy olyan szövetségesével, amelyet – mondják – a regionális centrista-baloldali kormányok elidegenítettek. E távolságtartás legsúlyosabb következménye a kábítószer-kereskedelem behatolása volt a társadalom minden rétegébe.
Ezeknek az új kormányoknak kevéssé vagy egyáltalán nem számít, hogy a progresszivizmus korszakában a régió bizonyos pozitív szintű biztonságot élvezett, ahogy a szélsőjobb kritikusai érvelnek. Ecuador esetében ez állítólag csak a centrista-baloldali kormányok és a bűnözői csoportok közötti állítólagos békeegyezmény miatt történt. Tehát az a béke valójában csupán előjátéka volt annak, ami később kitört.
Egy USA által támogatott regionális biztonsági program
Ennek fényében a régió biztonságpolitikája szinte azonosnak tűnik a latin-amerikai jobboldal és szélsőjobboldal által kormányzott valamennyi országban:
Kiterjesztik a végrehajtó hatalom jogkörét szükségállapotok kihirdetésére és azok időbeli meghosszabbítására (néha éveken át, ahogy Salvadorban és Ecuadorban történt, az egyének alkotmányos garanciáinak ezzel járó eróziójával);
Biztonsági megállapodásokat írnak alá az Egyesült Államokkal, és csatlakoznak annak féltekei katonai és biztonságpolitikájához (mint a jól ismert „Amerika Pajzsa”);
Megkísérlik megkönnyíteni az amerikai katonai és hírszerzési műveleteket az egyes országok területén (függetlenül attól, hogy vannak-e katonai bázisok a helyszínen);
Ösztönzik a kiadatási eljárásokat az Egyesült Államokba;
Növelik a biztonsági kiadásokat, miközben más területeken – például az egészségügyben, az oktatásban és a lakhatásban – csökkentik a kiadásokat;
És számos egyéb intézkedést.
Azonban Salvador és bizonyos mértékig Chile kivételével azok az eredmények, amelyeket ezek a kormányok ígérnek – a szervezett bűnözés és a bizonytalanság csökkentése a mindennapi élet kvázi-militarizálása és a Washingtonnal kötött biztonsági megállapodások révén (amelyeket sokan a szuverenitás aláásásával vádolnak) –, nem valósultak meg.
Ecuador, amely történetének legsúlyosabb biztonsági válságával néz szembe, nem tudta csökkenteni az erőszakot a végrehajtó hatalom ígérete szerint, annak ellenére, hogy az ország jelenleg szinte állandó szükségállapot alatt áll, és külföldi katonai műveletek vannak folyamatban. Egyes szakértők szerint 2026 lehet az ország történetének második legerőszakosabb éve, csaknem 5000 emberöléssel mindössze hat hónap alatt. A Noboa-kormány azt mondja, hogy a pozitív eredmények időt vesznek igénybe, és jobb napok következnek. Az év végi helyi választások biztosan jobb mércét adnak a kormány hitelességéről, mint bármilyen spekuláció.
Chilében Kastnak sikerült támogatást szereznie a választás megnyeréséhez azzal, hogy biztonságpolitikájára összpontosított, amely azt állítja, hogy a chilei bizonytalanság növekedése nagyrészt más dél-amerikai országokból érkező migrációnak tudható be. Válaszul különféle infrastrukturális projektek építését ígérte, amelyek megakadályoznák az új bevándorlók belépését az országba, hasonlóan az amerikai határfalhoz. Egyelőre a kormány bizonyos bűnözési ráták csökkenését ünnepli, bár több közvélemény-kutatás azt jelzi, hogy a lakosság továbbra is aggódik.
Kolumbiában a nemrég beiktatott Abelardo de la Espriella kormánya kijelentette, hogy véget ért a béketárgyalások ideje bizonyos felkelőcsoportokkal, és újraindította az ország régóta fennálló politikáját, amely háborút folytat a felkelő és kábítószer-kereskedő csoportok ellen. Eddig már több tucat haláleset történt, a holttesteket háborús trófeaként mutatják be, amelyeket az elnök a nemzethez intézett beszédeiben felmutat. Még túl korai megmondani, hogy De la Espriella háborúja közvetlen hatással lesz-e a bizonytalanság csökkentésére, amely a végrehajtó hatalom szerint Petro kormányzása alatt megugrott – ezt az állítást Petro kategorikusan tagadja.
Egyelőre Washington szóban és pénzügyi támogatás nyújtásával is kifejezte támogatását sok ilyen ország számára biztonságuk megerősítéséhez, miközben a régióban is végrehajt műveleteket, mint például az Ecuadorban már említettek vagy a Karib-tengeren folytatott műveletek. Sőt, Rubio nemrég Peruba tett látogatása során a külügyminiszter kijelentette, hogy az amerikai erők bárhol fellépnek, ahová a helyi kormányok meghívják őket, ami új katonai műveleteket vetít előre Dél-Amerikában.
Kétségtelen, hogy az amerikai befolyás és jelenlét növekedése Dél-Amerikában tagadhatatlan. De hiba lenne azt gondolni, hogy ez valami új. Latin-Amerika 20. századi történelme megmutatta, hogyan tudta Washington folyamatosan növelni katonai jelenlétét a régióban különféle igazolásokra hivatkozva, amelyek nagyon hatékonynak bizonyultak a közvélemény támogatásának megnyerésében, különösen a lakosság biztonságával kapcsolatosak.
Az USA évtizedes beavatkozása Latin-Amerikában
A második világháború alatt az Egyesült Államok jelentősen megnövelte katonai jelenlétét a régióban a tengelyhatalmak – konkrétan Japán és Németország – lehetséges katonai lépései elleni védelem ürügyén. Így az Egyesült Államok és hatalmas flottája több katonai bázist létesített Dél-Amerikában, és sikerült elérnie, hogy gyakorlatilag valamennyi kormány Washington geopolitikai érdekei mellé álljon.
Nem sokkal ezután Washington azzal igazolta katonai jelenlétének növelését a régióban, hogy megállítsa a veszélyes „kommunizmust”, amely – állították – elsöpörné a régiót, és nemcsak az amerikai biztonság, hanem az egyes országok belső biztonsága szempontjából is aggodalomra adott okot, ahol „veszélyes” forradalmárok elpusztítanák minden nemzet társadalmi alapjait. Így az Egyesült Államok és a latin-amerikai hadseregek nagy része közös hírszerzési és egyéb műveleteket hajtott végre, hogy bármilyen eszközzel előmozdítsa a régió baloldali politikai mozgalmainak megsemmisítését – ami több ezer latin-amerikai forradalmár megölését jelentette különféle módszerekkel, mint például véres katonai diktatúrák kikényszerítése (mint Argentínában, Chilében, Uruguayban, Brazíliában, Bolíviában stb.) és/vagy bojkott- és összeesküvés-műveletek antiimperialista kormányok ellen, mint Castro Kubája, Allende Chiléje, vagy oly sok más politikai mozgalom, amelyeket erőszakosan elfojtottak az amerikai és helyi erők aktív részvételével.
A szocialista blokk azonban összeomlott az 1990-es években, és válságot idézett elő a forradalmi baloldalon. A jobboldali kormányok egyébként kihasználták ezeket az eseményeket az ultraliberális gazdaságpolitika előmozdítására, de kezdték nélkülözni az új igazolást a katonai és rendőri erők, valamint az amerikai jelenlét bővítésére a régióban.
Ez alól kivétel volt Kolumbia, ahol a belső háború igazolásként szolgált több amerikai bázis létesítésére a 21. században.
Most, hogy a kábítószer-kereskedelem a régió elsődleges biztonsági fenyegetésévé vált, a latin-amerikai jobboldali erők Washington oldalán ismét riadót fújtak a bizonytalanság fenyegetése miatt, hogy előmozdítsák a biztonsági politikákat és az amerikai katonai jelenlét növelését. A nácik, a kommunisták és most a narco-terroristák tűnnek egy olyan politikai stratégia leszármazottjainak, amelyet nemcsak a társadalmi életben való nagyobb katonai jelenlét előmozdítására terveztek, hanem olyan neoliberális politikák előmozdítására is, amelyeket gyakran a nemzetközi tőke agresszív beáramlása kísér, amely jellemzően kisajátítja a harmadik világ e részének gazdasági erőforrásait.
Nem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy a biztonságorientált politikák minden ciklusát jövedelmező és jelentős nyereség követte Latin-Amerika és a világ leggazdagabbjai számára.
A szélsőjobboldali Abelardo De la Espriella elnök kormányzatának első hónapját egy pusztító természeti katasztrófa, valamint a neoliberalizmus és a militarizmus éles visszatérése jellemezte az országban.
Abelardo de la Espriella egy hónapja van hivatalban. A szélsőjobboldali elnök szűk különbséggel nyerte meg a választást a baloldali Iván Cepeda ellen (az érvényes szavazatok kevesebb mint 1%-ával), annak ellenére, hogy az akkori elnök, Gustavo Petro szabálytalanságokra hívta fel a figyelmet.
De la Espriella azonban elutasította a szabálytalanságokra vonatkozó állításokat, és kormányzását azzal kezdte, hogy megpróbálta fitogtatni katonai erejét, nyílt vallásos hitét (amelyért nyilvánosan bocsánatot kellett kérnie), valamint Washington politikai doktrínájához való egyértelmű igazodását.
De la Espriella és Rubio
A földrengés és az állami háborús politika visszatérése
Alig három nappal hivatalba lépése után azonban erős földrengés rázta meg az ország nyugati részét, több mint 300 halottat és csaknem 5000 sérültet hagyva maga után. A kormány intézkedései vitát váltottak ki. Támogatói tapsoltak a kormány reagálásának, míg a kritikusok azzal vádolták a kormányzatot, hogy kihasználja a tragédiát közmegítélésének javítására, és bizonyos országoknak – például Izraelnek – elsőbbséget ad a kutatási és mentési erőfeszítésekben, miközben más országok mentőcsapataitól megtagadja a belépést.
Ehhez jön a felforgató fegyveres csoportok és bűnszervezetek elleni totális háborúhoz való visszatérés retorikája, amelyet De la Espriella már választási kampánya során felvetett. De ez nem csupán retorika kérdése volt. Hivatalba lépése óta a végrehajtó hatalom számos támadást rendelt el e csoportok által tartott pozíciók ellen, amelyek közül néhányan a demobilizációjukat célzó békefolyamatokban vettek részt.
Valójában De la Espriella törölte a béketárgyalásokat, amelyeket a Petro-kormányzat indított újra „teljes béke” politikájának részeként.
Emellett a kormány halált megvető politikai kommunikációs stratégiája meglehetősen nagy port kavart. Egyes videókon az elnök állítólagos „banditák és terroristák” (ahogy a kormány nevezi őket) holttestei között sétál, amelyek a végrehajtó hatalom szerint 40-en vannak, valamint kilenc, állítólag illegális szervezetekhez köthető személy elfogása.
De a bombázások jelentős hazai bírálatot is kiváltottak. Guaviare megyében három kiskorút jelentettek halottnak az elnök által elrendelt bombázásokat követően, amelyek egy olyan támadássorozat részét képezték, amely összesen mintegy tíz ember halálát okozta. És bár De la Espriella azt mondta, hogy a fegyveres csoportok felelősek a kiskorúak haláláért, nem tudta elkerülni az emberi jogi szervezetek bírálatát, amelyek a válogatás nélküli bombázást ártatlan emberekre és a polgári lakosságra nézve veszélyes fenyegetésnek tekintik.
A neoliberalizmushoz való visszatérés
Végső soron a Petro- és a De la Espriella-kormányzat közötti ellentét annyira nyilvánvalónak tűnik, hogy sokan azon tűnődnek, vajon éppen ez a politikai eltávolodás szolgál-e iránytűként az új kormány számára – vagy Kolumbia valójában az állam új formáját próbálja megteremteni.
Ennek az átalakulásnak a megértéséhez a BreakThrough News Danilo Urreával, a Kolumbiai Nemzeti Egyetem filozófusával beszélgetett, aki ebben az első hónapban egyértelmű elmozdulást lát az állami háborús politika visszatérése felé – olyan politika felé, amelyet korábban negatív eredményekkel alkalmaztak: „Kolumbiában ezt történelmileg »La Violencia« korszakaként ismerték, amely az ország valaha átélt egyik legrosszabb időszaka volt a generált barbárság tekintetében.”
„Az elnök az emberek megölését sikerként mutatja be az országnak” – tette hozzá. „De ezt egy olyan esztétikával és szemiotikával teszi, amely a halált, a gyilkosságot és hasonlókat az ország lehetőségeként ábrázolja. És egy olyan kontextusban, mint Kolumbiáé – ahol a kontinens egészén a legmagasabb a halálos áldozatok száma, meghaladva a régió összes diktatúrájának együttes halálos áldozatainak számát is –, ez azt mutatja számunkra, hogy ez visszalépés a párbeszéden és megbékélésen alapuló ország építésének lehetősége tekintetében.”
Urrea azt is mondja, hogy a jelenlegi kormány megpróbálja terjeszteni azt az elképzelést, hogy az általa örökölt ország katasztrofális pénzügyi helyzetben van, ezért radikális neoliberális politikát kell előmozdítania: „Azonosítottuk az erőfeszítéseket az ország állítólagos gazdasági fordulatának előmozdítására olyan régi formulákkal, amelyeket már kipróbáltak, és amelyek katasztrofálisnak bizonyultak a társadalmi kohézióra, a területekre és az emberek és a természet közötti kapcsolatra nézve – negatív hatással azokra a közösségekre, amelyek pontosan azokon a helyeken élnek, ahol ezt a kitermelő gazdasághoz való visszatérést ismét javasolják.”
Továbbá figyelmeztet arra, hogy De la Espriella rövid hivatali ideje alatt visszaesés történt a környezetvédelmi és munkajogi kérdésekben: „Az első hónapban támadás alá került, mivel elkezdte lebontani a bérek, a helyreállítás, a túlórapénz és bizonyos munkavédelmi vívmányok terén elért eredményeket … amelyeket Petro elnök kormányzása alatt állítottak helyre reformok révén, és amelyeket ez a kormányzat most ismét gyorsan visszafordít egy tollvonással, állítólag a gazdasági feltételek javítása érdekében. Ez nagyon általánosan az, amit látunk és amit előrevetítenek: minden szociális juttatás, minden nehezen kivívott vívmány deregulációja; minden reform teljes lebontása; és az ország – az egészségügy, az oktatás, az élelmiszer és minden alapvető jog területén – átadása privatizációs folyamatoknak, elsősorban transznacionális vállalatok profitja érdekében.”
Egy új (régi) geopolitikai doktrína
A Petro-kormányzat azon kísérleteit követően, hogy megvédje a palesztin népet Izrael támadásával szemben, valamint Washington féltekei geopolitikai napirendjével való számos összecsapását követően Urrea azt állítja, hogy Kolumbia csatlakozott Washington által szervezett regionális ellenőrzési stratégiához: „A szélsőjobboldal felemelkedése, amely jól ismert … E kormányzaton keresztül Kolumbia az amerikai imperializmus régióban való előrenyomulásának újabb előőrsévé vált. És nyilvánvalóan ennek messzemenő következményei vannak Latin-Amerika és különösen a Karib-térség geopolitikájára nézve.”
Továbbá Urrea kiemeli Kolumbia – amely mind a Csendes-óceánhoz, mind a Karib-tengerhez hozzáféréssel rendelkezik – történelmi jelentőségét az Egyesült Államok természeti erőforrások ellenőrzésére irányuló geopolitikai stratégiájában: „Geopolitikai szempontból olyan feltételek teremtődnek, amelyek lehetővé teszik, hogy Kolumbia ismét azon országok egyikévé váljon, amelyek elősegítik az amerikai katonai ellenőrzést – de mindenekelőtt a természeti erőforrások és vagyonok feletti ellenőrzést, amelyek olyannyira áhítottak ebben a korszakban, amikor az Egyesült Államok gazdasági kapacitása, Kínával való vitája és a kritikus ásványi anyagokkal kapcsolatos minden ügy kihívásokkal néz szembe.”
Mit tesz az ellenzék?
Urrea megjegyzi, hogy egyelőre az ellenzéki pártok nem tudtak világos választ megfogalmazni De la Espriella projektjére. Először is rámutat egy bizonyos óvatosságra a háborút és erőszakot előmozdító állami politikával kapcsolatban: „Nyilvánvalóan nagy félelem van a korábban említett intézkedésekkel kapcsolatban – ez az erőszak, halál és gyilkosság nyelvezete. És nyilvánvalóan egy olyan országban, mint Kolumbia, ennek kihatásai vannak a jelenlegi rezsim ellenzőinek cselekvési képességére. Továbbá, mert megnövekedett a társadalmi vezetők célzott gyilkosságainak száma az ország különböző részein, különösen azokon a területeken, amelyeket leginkább érintenek a geopolitikai viták, valamint a gazdasági és kereskedelmi ellenőrzésért, az illegális gazdaságokért stb. folytatott konfliktusok.”
Urrea azonban megjegyzi, hogy kialakulhat a néptömegek koordinált ellenzéke, és a nép békés és jobban koordinált választ kínálhat: „Fontolóra kell vennünk egy inkább a néptömegekből eredő ellenzéket, és ott, úgy gondolom, szintén van félelem azzal kapcsolatban, hogyan kell reagálni egy erőszakos forgatókönyvvel, egy veszélyes forgatókönyvvel és manipulációval szemben. De úgy gondolom, hogy a szervezetek most arra összpontosítanak, hogy elemezzék, melyek lehetnek a fő békés és stratégiai okok a jelenlegi helyzet kezelésére. Úgy tűnik számomra, hogy ezen alapvető szempontok egyike kétségtelenül a környezet védelme, a területek védelme – amelyeket már célba vettek a transznacionális vállalatok a természeti erőforrások ellenőrzése és kiaknázása érdekében –, valamint a fracking kérdése lesz, és ez már formálódik is az országban a népszerveződés és mozgósítás révén.”
Marco Rubio nemrég tett dél-amerikai útja segített bevonni Kolumbiát és Perut az Egyesült Államok geopolitikai és katonai stratégiájába, és igazolta az Egyesült Államok közelmúltbeli katonai akcióit Ecuadorban is.
Amióta Donald Trump amerikai elnök második ciklusa elkezdődött, Latin-Amerika vált az egyik olyan régióvá, amely a legtöbb figyelmet és intézkedést kapja Washingtontól. Marco Rubio külügyminiszterré történő kinevezése csupán előjátéka volt valaminek, amit sokan a hónapok múlásával megerősítettek: Latin-Amerika ismét, és nagy erővel, az Egyesült Államok egyik geopolitikai célkitűzésévé vált.
Eddig a stratégia ragyogóan működött: a jobboldali és szélsőjobboldali elnökjelöltek sorozatos győzelmei következtek be, akik a Trump-kormányzathoz igazodtak, akár az Amerikák Pajzsa nevű megállapodásokon keresztül, akár olyan kereskedelmi megállapodásokon és nyomáson keresztül, amelyek háttérbe szorították más globális versenytársakat, például Kínát (nem is említve a venezuelai katonai műveletet, amely biztosította az olajellátást az Egyesült Államok számára).
Ezért nem meglepő, hogy Marco Rubio szeptember 8. és 10. között beutazta az Andokot, hogy megerősítse kormányának jelenlétét a régióban, és találkozzon a régió két legerősebb gazdaságának újonnan megválasztott jobboldali vezetőjével: Peruval és Kolumbiával, amelyeket most Keiko Fujimori, illetve Abelardo De la Espriella kormányoz.
Kolumbia: régi szövetséges, amely ismét észak felé tekint
Rubio látogatása Kolumbiában kezdődött, ahol De la Espriella elnök fogadta. Ez világos elmozdulást jelez az előző Petro-kormányzathoz képest, amely bár ciklusa végén megpróbálta fenntartani a baráti viszonyt Washingtonnal, a kétoldalú kapcsolatokat számos vita és szócsata tarkította a vezetők között.
Most Rubio azt állítja, hogy „a példátlan együttműködés új korszaka” kezdődik az Egyesült Államok és Kolumbia között, tekintettel a korábban fennálló „távolságra”. „A biztonsági fenyegetések, amelyekkel Kolumbia szembesül, ugyanazok, amelyekkel mi szembesülünk az Egyesült Államokban” – mondta Rubio a kolumbiai Barranquilla városában.
Ezzel kapcsolatban De la Espriella azt mondta, reméli, hogy Kolumbia „ismét az Egyesült Államok elsődleges biztonsági partnere lesz a féltekén”, ami biztosan jól fogadott nyilatkozat volt Washingtonban.
A látogatás növeli annak valószínűségét is – amelyet mindkét fél korábban bejelentett –, hogy amerikai katonai műveletek kezdődnek kolumbiai területen, tekintettel arra, hogy az új kormány felfüggesztette a fegyveres csoportokkal folytatott békefolyamatot, és intenzív támadásokat indított ellenük, legalább 40 halálos áldozatot hagyva maga után. Következésképpen Kolumbia csatlakozott az Amerikák Pajzsához, amely koalícióhoz egyes médiumok szerint Peru is csatlakozott.
Ecuador: kitüntetések és megszilárdítás
Kolumbiai látogatása után Rubio Quitóba, Ecuadorba utazott, ahol szoros szövetségese, a szélsőjobboldali Daniel Noboa elnök fogadta szeptember 9-én. Ez a második hivatalos látogatása Ecuadorban, tükrözve azt a fontos szerepet, amelyet annak az országnak tulajdonít, amely az utóbbi években Washington féltekepolitikájának vitathatatlan szövetségesévé vált.
A kolumbiai kollégájáéval azonos retorikát visszhangozva Noboa azt állította, hogy az amerikai jelenlét Ecuadorban elengedhetetlen a bűnszervezetekkel szembeni fellépéshez, amelyek az országot történelmének legrosszabb erőszakhullámába taszították – olyan válságba, amelyet a kormány ígéretei ellenére sem tudott felszámolni.
„A maffiák nemzetközi üzletté tették a bűnözést. Egyetlen erővé egyesítjük a nemzetközi együttműködést, hogy legyőzzük őket … Közös ellenségeink vannak az Egyesült Államokkal, és megerősítünk egy szövetséget, amely tettekkel bizonyítja magát” – mondta Noboa Rubiónak, miközben átadta neki az ország legmagasabb kitüntetését, a Nemzeti Érdemrend Nagykereszt fokozatát.
Számos ellenzéki csoport azonban bírálta az Egyesült Államok közelmúltbeli katonai műveleteit ecuadori vizeken, amelyek legalább öt hajó megsemmisítését és több tucat ecuadori halász amerikai erők általi őrizetbe vételét eredményezték ecuadori vizeken (akiket egyelőre visszaszállítottak a szárazföldre több napos bizonytalanság és családjaik szenvedése után).
És bár az Egyesült Államok azt állítja, hogy a megsemmisített hajók üzemanyag-utántöltő pontként szolgáltak más, kábítószer-csempészetben érintett hajók számára, a műveleteket nem az ország jogi eljárásainak megfelelően hajtották végre, ami miatt a halászok családjai azzal vádolták a kormányt, hogy nem védi meg polgárait, és szabad utat ad külföldi katonai műveleteknek.
Az ecuadori kormány azonban védi katonai partnere ecuadori területen végzett tevékenységét, míg Rubio látogatása során bejelentette, hogy az Egyesült Államok terrorista szervezetnek fogja minősíteni a Tiguerones-t (egy ecuadori kábítószer-csempész csoportot), és új műveleteket fog végrehajtani a szervezett bűnözés ellen Ecuadorban; ennek érdekében felajánlotta, hogy 45 millió dollárt biztosít Quitónak biztonsági beruházásokra, valamint egy 110 láb hosszú hajót.
Mielőtt Peruba indult volna, Rubio zárt ajtók mögött találkozott Noboával és legközelebbi minisztereivel. A beszélgetés témáját „bizalmasnak” nyilvánították.
Peru: az Amerikák Pajzsának új tagja
Limában Rubio találkozott Peru újonnan megválasztott elnökével, Keiko Fujimorival. Alberto Fujimori perui diktátor lánya megerősítette, hogy Peru csatlakozik az Amerikák Pajzsához, hogy áramvonalasítsa az információcserét és megerősítse a bűnszervezetek elleni küzdelmet.
„Nagy bizalommal távozom, hogy országaink kapcsolata egy nagyon különleges korszakba lép” – mondta Rubio Peruról, egy olyan országról, amely mindig is az Egyesült Államok szövetségese volt, de most teljesen Washington befolyási övezetébe lép.
Valóban, a 20. század folyamán Peru jobboldali és szélsőjobboldali kormányai Washington lojális szövetségesei voltak. Fujimori ezt a pontot hangsúlyozta, és apja kormányzására emlékezve büszkén említette az Egyesült Államok szerepét az olyan felkelőcsoportok elleni küzdelemben, mint a Sendero Luminoso és az MRTA. „Új korszakot kezdünk Peru és az Egyesült Államok kapcsolataiban, és teljesen biztosak vagyunk abban, hogy ezek a kapcsolatok mindkét országot megerősítik” – mondta Fujimori.
Rubio látogatása így világossá tette, hogy Washington biztosította két nagy dél-amerikai ország bevonását geopolitikai és katonai kezdeményezésébe, az Amerikák Pajzsába, amely a bűnszervezetek elleni küzdelmen alapul, és biztosítja katonai jelenlétét Dél-Amerikában, valamint nagyobb gazdasági jelenlétét egy olyan régióban, amelynek fő kereskedelmi partnere Kína. Így az Egyesült Államok ismét megteszi lépéseit, és egyelőre „sakkot” mond.
Ezen ügy következményei messze túlmutatnak Venezuelán. A Nicolás Maduro és Cilia Flores elleni egész eljárás azzal fenyeget, hogy az amerikai bírósági rendszert globális és korlátlan joghatósággal rendelkező rendszerré teszi.
A venezuelai elnök, Nicolás Maduro nem bűnös. Ez a jog és a tény állítása, mivel Madurót semmilyen bűncselekményben nem ítélték el. Minden ellene felhozott vádpontban ártatlannak vallotta magát, és az Egyesült Államok által tett vádak pontosan azok maradnak: vádak. Az ártatlanság vélelme – amelyet az Egyesült Államok alkotmánya és a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 14. cikke is elismer – értelmében a bizonyítási teher teljes egészében a vádlón nyugszik. Nem Madurónak kell ártatlanságát bizonyítania, hanem az Egyesült Államok kormányának kell bűnösségét bizonyítania.
2026. január 3-án az Egyesült Államok erői illegálisan behatoltak Venezuelába, célpontokat támadtak Caracasban és környékén, elfogták Maduro elnököt, feleségét és egy választott tisztségviselőt, Cilia Florest, és az Egyesült Államokba szállították őket. Két nappal később Maduro megbilincselve és sérülten jelent meg egy manhattani szövetségi bíróság előtt. „Ártatlan vagyok. Nem vagyok bűnös” – mondta a bíróságnak. Mindkét vádlott ártatlannak vallotta magát, és jelenleg Brooklyn-ban vannak bebörtönözve, miközben arra a tárgyalásra várnak, amelyet ideiglenesen 2027 júniusára tűztek ki.
A Maduro elleni vádak
Az Egyesült Államok azt állítja, hogy Maduro részt vett kokain behozatalára, géppuskák és pusztító eszközök birtoklására, valamint a Washington által terrorista csoportoknak minősített szervezetekkel való együttműködésre irányuló összeesküvésekben. Ezek a vádak egy olyan vádiratból fejlődtek ki, amelyet Donald Trump első elnöksége idején, 2020 márciusában jelentettek be. Az ügy jelentősen kibővült, miután Madurót egy negyedik, felülíró vádiraton keresztül elrabolták. A vádirat azonban nem a bíróság előtt tesztelt bizonyíték. Ez egy ügyészek által készített dokumentum, amelyet egy nagyesküdtszéki eljáráson hagytak jóvá, ahol a védelem rendszerint nincs képviselve, és nem engedik meg számára, hogy megkérdőjelezze a kormány előadását.
A vád jelentős mértékben arra az elképzelésre támaszkodik, hogy Maduro az úgynevezett Cartel de los Soles-t, azaz a Napok Kartelljét irányította. De még a venezuelai kormánnyal mélyen ellenséges szervezetek is elismerik, hogy ez nem kartell a hagyományos értelemben. A nevet régóta gyűjtőfogalomként használják különböző, állítólag bűncselekményekben érintett venezuelai tisztségviselőkre, jóval azelőtt, hogy Maduro a politikai életbe lépett. Nem ír le olyan szervezetet, amelynek bizonyított tagsága, parancsnoki struktúrája, központja vagy hatásköri láncolata lenne, összehasonlítva például Mexikó Sinaloa Kartelljével. Amikor Washington 2025-ben a Cartel de los Soles-t külföldi terrorista szervezetnek minősítette, az Associated Press megjegyezte, hogy az „nem önmagában egy kartell”.
Ez azért fontos, mert a vád nyelvezete végzi politikai munkájának nagy részét. Az egyéni korrupciós cselekményekre vonatkozó állításokat egy egységes szervezet képévé állítják össze, a szervezetet aztán a venezuelai államnak tulajdonítják, és mindennek, amit állítólag bárki tett e laza hálózaton belül, a felelősséget Maduróra hárítják. A vádiratnak még mindig bizonyítania kell, hogy Maduro tudatosan csatlakozott a konkrétan vádolt összeesküvésekhez. Az állam feletti politikai hatalom, amelyben bűncselekmények történnek, önmagában nem állapítja meg azokért a bűncselekményekért való személyes büntetőjogi felelősséget.
Az ügy halva született
Venezuela nem jelentős kokalevél- vagy kokaintermelő. A fő kokaintermelő országok továbbra is Kolumbia, Peru és Bolívia. Venezuelát tranzitterületként használták, különösen a szomszédos Kolumbiából származó kokain esetében. De egy országon való átutazás nem bizonyítja, hogy annak elnöke irányítja a forgalmat, és nem támasztja alá Venezuela extravagáns politikai képét sem, mint az Egyesült Államokba érkező kábítószerek központi forrását. Az amerikai Kábítószer-ellenes Hivatal saját 2025-ös fenyegetésértékelése túlnyomórészt a mexikói szervezetekre és azok ellátási láncaira összpontosított. A globális kokainkereskedelem elsősorban az andoki régióban történő termelésen, tengeri exportfolyosókon, Közép-Amerikán és Mexikón keresztül működik, nem pedig egyetlen, állítólag a venezuelai elnöki palotából irányított szervezeten keresztül. A Nemzetközi Büntetőbíróság Venezuelában folyó helyzettel kapcsolatos vizsgálata például a joghatósága alá tartozó állítólagos bűncselekmények vizsgálata. Ez nem Maduro elítélése, és nem hozott ellene egyéni bűnösségi ítéletet.
Várható, hogy az amerikai kormány együttműködő tanúkra támaszkodik, köztük Hugo Carvajal volt venezuelai hírszerzési főnökre és Clíver Alcalá volt tábornokra. Mindkét férfi súlyos bűncselekményekben vallotta magát bűnösnek az Egyesült Államokban. Vallomásaik nem kezelhetők elfogulatlan igazságként. Az együttműködő vádlottak remélhetik, hogy az ügyészek segítésével enyhítést kapnak a büntetésükből. Állításaikat ezért meg kell erősíteni és keresztkérdéseknek kell alávetni. Amíg ez nem történik meg, vallomásaik nem állapítják meg Maduro bűnösségét. Valójában jobb ezeket a vallomásokat saját büntetésük enyhítésére és beszennyezett hírnevük tisztára mosására tett kísérletük bizonyítékaként látni.
Az a körülmény, ahogyan Madurót az amerikai bíróság elé vitték, még mélyebb problémát teremt. Washington nem kért kiadatást megállapodott jogi eljárás útján. Katonai erőt alkalmazott egy másik szuverén országban Venezuela beleegyezése vagy az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának felhatalmazása nélkül. Az ENSZ Alapokmányának 2. cikk (4) bekezdése tiltja az erőszak alkalmazását vagy azzal való fenyegetést egy állam területi integritása vagy politikai függetlensége ellen, szűk kivételektől, például az önvédelemtől eltekintve. Egy kábítószer-bűncselekményekkel vádolt személy letartóztatása nem tartozik e kivételek közé. A nemzetközi jog szakértői az műveletet az erőszak illegális alkalmazásaként írták le, míg Brazília, Mexikó és Kína kormányai is elítélték a venezuelai szuverenitás megsértését.
Maduro ügyvédei azzal érveltek, hogy a vád megsérti a hivatalban lévő államfőt megillető mentességet. Venezuela továbbra is Madurót ismerte el alkotmányos elnökének, amikor az Egyesült Államok elfogta őt – ezt a tényt az Egyesült Államok hallgatólagosan elismeri, amikor Delcy Rodríguezt nevezi megbízott elnöknek. Washington nem feltétlenül tudja kioltani egy másik ország államfőjének nemzetközi jogi státuszát pusztán a diplomáciai elismerés megtagadásával. A védelem ezért a mentesség alapján kérte a vádirat elutasítását, és külön megtámadta a kábítószer-terrorizmus vádpontot, mert hiányzik a megfelelő joghatósági kapcsolat az Egyesült Államokkal. E kérdésekről a szóbeli érvelést 2026 novemberére tűzték ki.
Juan Orlando Hernández volt hondurasi elnök ügye leleplezi Washington állítólagos kábítószer-államok elleni háborújának szelektivitását. Hernández 2014 és 2022 közötti elnöksége idején szoros amerikai szövetséges volt. Hivatalából való távozása után kiadták – nem katonai invázióval rabolták el –, és ugyanabban a New York-i szövetségi körzetben állították bíróság elé, ahol Madurót most vádolják. 2024 márciusában egy esküdtszék háromhetes tárgyalás után bűnösnek találta Hernándezt. Az ügyészek bizonyítékot mutattak be arra, hogy több millió dollárt fogadott el csempészektől, a hondurasi rendőrséggel és katonasággal védte a kokainszállítmányokat, és segített több mint 400 tonna kokaint az Egyesült Államok felé mozgatni. 45 év börtönbüntetésre ítélték. A Maduro elleni állításokkal ellentétben ezeket a vádakat vallomások, keresztkérdések és esküdtszéki ítélet útján tesztelték. Mégis, 2025. december 1-jén Donald Trump elnök kegyelmet adott Hernándeznek és biztosította szabadon bocsátását, azt állítva, hogy a volt elnököt tisztességtelenül kezelték.
Az ellentét aligha lehet árulkodóbb. Trump kegyelmet adott egy volt elnöknek, akinek kokaincsempészetben való részvételét amerikai bíróságon állapították meg, miközben fenyegette, majd végül megszállta Venezuelát, hogy elfogjon egy elnököt, akiről nem hoztak ítéletet. Hernández Washington politikai táborához tartozott; Maduro nem. Az egyiket elítélése ellenére szabadon engedték, míg a másikat jogi ártatlansága ellenére elfogták. Ez az eltérés önmagában nem cáfolja a Maduro elleni vádakat, de lerombolja azt az állítást, hogy Washington következetes aggodalomból cselekedett a kábítószerek miatt. A meghatározó különbség a politikai hovatartozás volt, nem a bizonyítékok ereje.
Ezen ügy következményei messze túlmutatnak Maduro és Cilia Flores konkrét körülményein vagy azok Venezuelára gyakorolt következményein. Ha egy külföldi állam felülírhatja egy másik ország jogrendszerének joghatóságát, olyan vádat követhet, amelyre nincs bizonyíték, és olyan tárgyalást folytathat, amelynek nincs alapja a nemzetközi jogban, az hatékonyan globális és korlátlan joghatósággal rendelkező amerikai bírósági rendszert hoz létre. A világ kormányainak ezzel az üggyel kapcsolatos ambivalenciája ezért riasztó, mivel kockázatot jelent a beleegyezés jelzésére és az ilyen durva túlkapás normalizálására. Ez különösen releváns Mexikó számára, amely már szembesül az Egyesült Államok sorozatos, világos politikai következményekkel járó vádjaival és kiadatási követeléseivel. Maduro tárgyalásának kimenetele fontos precedenst teremthet arra nézve, hogyan bánnak Mexikóval – és más országokkal – hasonló körülmények között.
Nicolás Maduro nem bűnös tehát az egyetlen védhető következtetést fejezi ki ebben a szakaszban. Katonai erő alkalmazásával fogták el, annak az államnak a bíróságai elé állították, amely évek óta a megbuktatására törekedett, és egy politikailag konstruált elmélet alapján vádolták meg, amely még nem élte túl a kontradiktórius vizsgálatot. Ártatlan marad, hacsak és amíg elfogadható bizonyíték nem bizonyítja az ellenkezőjét minden észszerű kétséget kizáróan. A szuverenitás nem dísz, a vádirat nem ítélet, és egy hatalmas állam által kiadott vád nem válik igazsággá csupán azért, mert az az állam rendelkezik a vádlott elfogásához szükséges fegyverekkel.
Írta: Stephanie Weatherbee Brito, a Nemzetközi Népek Gyűlése (IPA) társkoordinátora
és
Vijay Prashad, a Tricontinental Kutatóintézet igazgatója
Több mint 60 éve a kubai nép olyan amerikai blokád alatt él, amelyet kifejezetten arra terveztek, hogy nélkülözést, éhínséget és kétségbeesést idézzen elő.
Ma ez a politika egy új és rendkívül veszélyes szakaszba jutott.
Kuba gyakorlatilag egy középkori ostromot visel el: a világ legerősebb országának kísérletét arra, hogy egy tízmilliós szigetet megfosson üzemanyagtól és a mindennapi élet fenntartásához szükséges alapvető eszközöktől.
El tudja bárki képzelni, hogy Nagy-Britannia egy hónapig kibírná olaj vagy üzemanyag nélkül? Kuba nyolc hónapja viseli el ezt a helyzetet.
A tömegközlekedés térdre kényszerült. Havanna jelenleg alig több mint 100 járművel üzemeltet buszjáratot, a szükséges 3000 helyett. De ez nem csupán a benzinről szól. Az üzemanyag hajtja az áramtermelést. Nélküle nincs megbízható áram a világításhoz, főzéshez, hűtéshez vagy a víz szivattyúzásához. Az iskolák és kórházak nem tudnak normálisan működni. Az életfenntartó gépek, az újszülöttek inkubátorai, a lélegeztetőgépek és más nélkülözhetetlen orvosi berendezések olyan generátorokra kényszerülnek, amelyekben alig van elég üzemanyag a működéshez.
A jól dokumentált, 148 százalékos csecsemőhalandóság-növekedés mellett, amely 2018 és 2025 között 1800 csecsemő életének elvesztését jelenti, a rákban meghaltak száma jelentősen emelkedett, és ma már meghaladja a napi 70 halálesetet. A gyermekek és fiatalok körében a rák túlélési aránya 85-ről 65 százalékra esett vissza.
Az ENSZ kubai helyi koordinátora is riadót fújt 32 000 veszélyeztetett terhes nő miatt, akik bizonytalan hozzáféréssel néznek szembe a születés előtti ellátáshoz.
Júniusban az Egyesült Nemzetek emberi jogi főbiztosa, Volker Turk figyelmeztetett, hogy „gyermekek halnak meg, mert az orvosok nem férnek hozzá alapvető ellátmányokhoz és gyógyszerekhez”.
Ezért figyelmeztettek az ENSZ szakértői humanitárius katasztrófára, és írták le a történteket „csendes Gázaként”.
Nevezzük ezt a politikát annak, ami: egy egész nép kollektív megbüntetése. Kuba népirtásnak nevezi. Ez barbár, kegyetlen és kiszámított – egy büszke nép lassú megfullasztása abban a reményben, hogy a szenvedés és a kétségbeesés végül politikai változást kényszerít ki.
A Fehér Ház nem csupán Kuba gazdaságát akarja tönkretenni; meg akarja félemlíteni azokat is, akik nemzetközi szolidaritást építenek a népével. Júliusban az amerikai szolidaritási csoportok mellett a CSC-t is megnevezték az amerikai külügyminisztérium „Kuba: A 21. századi kommunizmus fővárosa” című jelentésében, amely azzal vádolta Kubát és a szolidaritási szervezeteket, hogy egy hatalmas, globális Amerika-ellenes összeesküvés részei.
Nem hagyjuk magunkat megfélemlíteni. Erősíteni fogjuk szolidaritásunkat Kubával. És erre lehetőségünk van a héten a TUC Kongresszuson, ha támogatjuk a Cuba Solidarity Campaign (CSC) keretrendezvényét, és megszavazzuk a POA Kuba-határozatot.
A brit szakszervezetek már nagyszerűen válaszoltak az amerikai fenyegetésre.
Több mint 28 szakszervezeti főtitkár írta alá a CSC Sürgős felhívás a békére és szuverenitásra című dokumentumát, ellenezve az amerikai gazdasági hadviselést és a Kubával szembeni fenyegetéseket.
A szakszervezetek határozatokat fogadtak el, lobbiztak a kormánynál, delegációkat küldtek Kubába és támogatták kampányainkat. Rendkívüli gyakorlati szolidaritást is nyújtottak.
A mozgalom egészében lévő szervezetek, régiók és egyéni tagok gyűjtéseket, szponzorált tevékenységeket, felhívásokat és adománygyűjtő eseményeket szerveztek a Cuba Vive Appeal javára.
Együtt több mint félmillió fontot gyűjtöttünk össze, és 14 szállítmányt, összesen 2,5 millió font értékű életmentő gyógyszert, orvosi berendezést és élelmiszert juttattunk el Kubába.
Ünnepelnünk kell ezt a teljesítményt. De soha nem szabad szem elől tévesztenünk azt a felháborító körülményt, amely ezt szükségessé teszi.
Nem kellene olyan felhívásokat működtetnünk, mint a Cuba Vive. A szakszervezeti tagoknak és a brit közönségnek nem kellene pénzt gyűjteniük olyan gyógyszerek pótlására, amelyeket Kuba nem tud megvásárolni, mert a nemzetközi bankok félnek az amerikai büntetésektől.
Nem kellene orvosi berendezéseket átszállítanunk az Atlanti-óceánon, mert az amerikai alkatrészeket tartalmazó gyártók megtagadják eladásukat a kubai kórházaknak.
És a brit szakszervezetektől nem lehet elvárni, hogy humanitárius segítséget nyújtsanak, miközben a saját kormányunk gyakorlatilag semmit sem nyújt.
Több mint három évtizede Nagy-Britannia a világ elsöprő többségével együtt szavaz az ENSZ-ben az amerikai blokád megszüntetésére.
Ez a szavazás számít. De évente egyszer szavazni, majd hazatérni a szokásos ügymenethez, már nem elég.
Ha a brit kormány úgy véli, hogy a blokád helytelen, akkor ennek megfelelően kell cselekednie. Jelentős humanitárius segítséget kell nyújtania Kubának.
Meg kell védenie a brit vállalatokat, bankokat és szervezeteket az amerikai szankciók területen kívüli hatályától.
És egyértelműen elleneznie kell bármilyen amerikai katonai beavatkozást Kuba ellen. Ez egyre sürgetőbbé válik. Az amerikai kormány legfelsőbb hivatalaiból érkező fenyegető és konfrontatív Kuba-ellenes narratíva kérlelhetetlen.
Trump kijelentette, hogy „megtiszteltetés lenne számára elfoglalni Kubát”, számos alkalommal jelezte, hogy Kuba lenne „a következő”, és nyilvánosan azzal fenyegetőzött, hogy egy repülőgép-hordozót helyez el 100 yardra a kubai partoktól.
Marco Rubio külügyminiszter az amerikai szenátus előtt kijelentette, hogy „szeretne rendszerváltást látni Kubában”. Pete Hegseth hadügyminiszter pedig figyelmeztetett, hogy az Egyesült Államok „felkészült minden eshetőségre” Kubával kapcsolatban az illegálisan megszállt guantánamói haditengerészeti bázisra tett látogatása során.
Ezért olyan fontos a TUC Kongresszus 76. Kuba-határozata. Arra szólítja fel a brit kormányt, hogy ellenezze az amerikai beavatkozást és nyújtson humanitárius segítséget Kubának, valamint támogassa a CSC kampányait és felhívásait.
Sürgetem a küldötteket, hogy elsöprő többséggel támogassák.
De ahogyan a brit kormánytól is azt kérem, hogy tegyen többet, mint az éves ENSZ-szavazás leadása, úgy a küldötteket is arra kérem, hogy ne tekintsék a határozat elfogadását felelősségünk végének sem.
Vigyék vissza szakszervezeteikbe, régióikba és szervezeteikbe. Gyűjtsenek pénzt a Cuba Vive javára. Csatlakozzanak a CSC-hez. Hívjanak meg előadókat. Csatlakozzanak delegációinkhoz és szolidaritási brigádjainkhoz. Írjanak képviselőknek. Követeljenek kormányzati fellépést. Építsenek munkahelyi szolidaritást. Kérdőjelezzék meg a blokád igazolására használt hazugságokat.
Nem állhatunk tétlenül, és nem nézhetjük, ahogy az amerikai kormány lassan megfosztja Kuba népét üzemanyagtól, gyógyszerektől és alapvető ellátmányoktól. A kubai népnek most van szüksége humanitárius segítségre. De mindenekelőtt arra van szüksége, hogy véget érjen az a politika, amely ezt a humanitárius válságot előidézi.
Kuba történetének egyik legnehezebb pillanatában a szolidaritásnak cselekvést kell jelentenie.
Írta: Kevin Courtney, a CSC „End the Siege on Cuba” (Vessünk véget Kuba Ostromának) keretrendezvényének elnöke
Vasárnap, augusztus 30-án Kolumbia újonnan beiktatott elnöke, a szélsőjobboldali Abelardo de la Espriella bejelentette, hogy felfüggeszti a béketárgyalásokat több fegyveres csoporttal, amelyeket Gustavo Petro vezette előző kormányzás alatt kezdtek el.
A tárgyalások a Magdalena Medio Blokkokkal, a Határ Parancsnokságokkal és a Sierra Nevada Hódító Önvédelmi Erőkkel az előző kormányzás alatt kezdődtek meg Petro „Teljes Béke” politikájának részeként, amely új béke folyamatok és megállapodások létrehozására irányult.
„Szeretném bejelenteni az országnak egy döntésemet az úgynevezett ‚teljes béke‘ örökölt folyamataival kapcsolatban, amely nem volt más, mint a szuverenitás feladása a drogterrorizmus előtt. Úgy döntöttem, hogy kilenc határozat kibocsátásával véget vetek három, hamis békéről és hamis párbeszédről szóló folyamatnak” – mondta De la Espriella.
A választási kampány során De la Espriella azzal vádolta Petro volt kormányát, hogy megengedte az erőszak eszkalálódását Kolumbiában a béketárgyalások következtében. Az új elnök így egy olyan történelmi narratívát vett át, amely szorosan kötődik a kolumbiai szélsőjobbhoz, és amely a belső háborút szorgalmazza minden lázadó csoport megsemmisítéséig.
A progresszív erők évtizedes békeküzdelme Kolumbiában
Ezzel az állásponttal ellentétben a centrista és baloldali politikai pártok általában a tárgyalások megkezdését szorgalmazták egy több évtizede dúló belső fegyveres konfliktus lezárása érdekében.
Még a kolumbiai jobboldal nagy része is csatlakozott ehhez az erőfeszítéshez, amelynek legtisztább és legkiemelkedőbb példája Juan Manuel Santos (2010–2018) kormányzása volt, aki 2016-ban aláírta a történelmi békeegyezményt a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erőkkel (FARC).
Ezeket a megállapodásokat azonban elutasította a kolumbiai jobboldal jelentős része, amely a FARC büntetlenségének egy formájaként tekintett rájuk. Ezzel a nézettel ellentétben Santos akkori elnök azt állította, hogy a béke létfontosságú Kolumbia hatalmas vidéki területei számára, amelyek évtizedekig szenvedtek a háború pusztításaitól. „Egy tökéletlen békemegállapodást, amely életeket ment, egy tökéletes háborúnak, amely továbbra is halálokat okoz” – mondta Santos, akit később Nobel-békedíjjal tüntettek ki.
A kolumbiai kormány és a FARC közötti megállapodások alatt és után tárgyalások folytak az ország másik nagy fegyveres csoportjával, a Nemzeti Felszabadítási Hadsereggel (ELN), bár ezek soha nem vezettek a 2016-osokhoz hasonló megállapodásokhoz. Ezenkívül néhány FARC-származék csoport úgy döntött, hogy nem tartja be a megállapodásokat, és közülük sokan, függetlenül fellépve, újrakezdték tevékenységüket.
E csoportok egy része újrakezdte a tárgyalásokat a Petro-kormányzattal egy leszerelési megállapodás elérése érdekében, csakúgy, mint Kolumbia egyes területein működő félkatonai csoportok.
A jobboldali büntetlenségre vonatkozó állítások újraélednek, De la Espriella katonai erőt ígér
De la Espriella azonban más utat választott, és döntését azzal indokolta, hogy ezek a csoportok állítólag büntetlenséget élveztek a béketárgyalások révén, valamint hogy ezek a fegyveres csoportok nem mutattak hajlandóságot a béke útjának követésére.
„Azért hoztam ezt a döntést, mert nincs valódi, ellenőrizhető hajlandóság a béke elérésére, a polgári életbe való visszailleszkedésre vagy az igazságszolgáltatásnak való komoly alávetésre, ami indokolná ezen színjátékok folytatását … Nem engedem, hogy a ‚béke‘ szót továbbra is a büntetlenség ürügyeként használják, és nem engedem, hogy egy tárgyalóasztal menedékké váljon azok számára, akik kitartanak az erőszak és a bűnözés mellett” – mondta De la Espriella.
De la Espriella ezzel visszavonta azokat az engedélyeket, felhatalmazásokat és egyéb hitelesítő okmányokat, amelyek lehetővé tették a kormány és a lázadó fegyveres csoportok küldöttei számára, hogy a leszerelésre irányuló tárgyalásokat folytassanak.
Végül a jelenlegi elnök nyilvános beszédét egy figyelmeztetéssel zárta: „Azokhoz, akik továbbra is fegyvert fognak és bűncselekményeket követnek el, teljes egyértelműséggel azt mondom: szembesülni fognak az állam teljes törvényes erejével. A béke fogalma számomra világos: a békét a fegyveres erők törvényes használata és a köztársaság törvényei garantálják és kényszerítik ki, a jogállamiság keretei között.”
Mielőtt De la Espriella bejelentést tett, Santos volt elnök megvédte a korábbi békeegyezményeket, kijelentve, hogy az ő hivatali ideje alatt a békeegyezményt elfogadó fegyveresek 85%-a továbbra is leszerelt maradt, amit rendkívülinek tartott, tekintve, hogy a békeegyezmények fele az első öt éven belül kudarcot vall.
Arra is sürgette a jelenlegi elnököt, hogy kormányzását a béke felé irányítsa: „El fogja pazarolni az idejét arra az elveszett csatára. Vagy megragad egy aranylehetőséget az ország egyesítésére.”
Azt is kijelentette, hogy az Alkotmány kötelezi a párbeszédre a béke építése érdekében: „Amikor elfoglalja az elnöki széket, szembesülni fog a valósággal. Az Alkotmány és a törvények kifejezetten kimondják, hogy végre kell hajtania a békeegyezményt.”
Az USA által támogatott erőszak előtt áll Kolumbia?
Most, hogy De la Espriella – Washington és szövetségesei szélesebb regionális offenzívájának részeként a fegyveres csoportok ellen – úgy döntött, hogy megszakítja a béketárgyalásokat, Kolumbia biztosan visszatér a belső konfliktus megszokott útjára, annak legújabb formájában.
A kormány nagy lelkesedéssel ünnepelte a katonai műveletek újraindítását, bár sokan attól tartanak, hogy egy ilyen keményvonalas álláspont olajat önt a tűzre, amelyet közel 10 éven át sok kolumbiai arról álmodott, hogy fokozatosan elolt – de most Kolumbiában elfojtották a béke szeleit.
Semmilyen erkölcsi kötelességre való hivatkozás nem kényszerítheti az embereket gyermekvállalásra, amikor a mindennapi élet egy versenyfutás a megpróbáltatásokkal szemben. Az igazi reprodukciós szabadsághoz szükség van mind az anyaság elutasításának jogára, mind azokra az anyagi feltételekre, amelyek lehetővé teszik azt, ha valaki így kívánja.
Augusztus 20-án, az Americas Tanácsa Buenos Aires-i 23. konferenciáján Javier Milei az üzleti elit előtt tartott beszéde végén a „kis zöld kendőket” és a terhesség önkéntes megszakítását (VTP) tette felelőssé a csökkenő születésszámért, a gazdasági növekedés lassulásáért és a nyugdíjrendszer válságáért. A taktika politikailag hatékony: egy globális demográfiai trendet egy helyi bűnbakra redukál.
Azok számára, akik Argentínán kívülről olvassák ezt: a „kis zöld kendők” azok a kendők, amelyek több mint két évtizede lógnak millió argentin nő nyakában. Ezek a Nemzeti Kampány a Legális, Biztonságos és Ingyenes Abortusz Jogáért szimbólumai, egy mozgalom, amelynek 20 évébe telt – 20 évnyi menetelés, vita és nyilvános terekben hímzett kendő –, hogy 2020-ban Argentínában elfogadják a Terhesség Önkéntes Megszakításáról szóló törvényt. Ezt a folyamatot „őrültségnek” nevezni legalábbis szóválasztás kérdése. De a választás nem naiv. Argentínában azokat a nőket is „őrültnek” nevezték, akik az utcára vonultak, hogy igazságot követeljenek eltűnt gyermekeikért. A Plaza de Mayo Anyái körökben vonultak a diktatúra alatt, miközben a társadalom elfordult tőlük, a katonaság pedig téveszméseknek kezelte őket. Argentína történelme hosszú és fájdalmas kapcsolatban áll az „őrült” szóval: arra használják, hogy hiteltelenítsék azokat a nőket, akik az elképzelhetetlent követelik, csak hogy az idő igazolja őket.
Formális foglalkoztatás nélkül nincs megoldás a társadalombiztosításra
A hivatalos narratíva egy valós aggodalomra hivatkozik: egy felosztó-kirovó társadalombiztosítási rendszerben a keresőképes aktív népesség csökkenése veszélyezteti a jövőbeli nyugdíjak fenntarthatóságát. Az érvelés azonban figyelmen kívül hagyja a meghatározó strukturális tényezőt: a munkaerőpiac bizonytalan jellegét.
Az Állandó Háztartás-felmérés (EPH-INDEC) szerint az informális foglalkoztatás a teljes munkaerő 43%-át teszi ki, a fiatalok körében pedig meghaladja a 65%-ot. Más szóval, minden tíz fiatalból közel hét dolgozik társadalombiztosítási járulékfizetés, munkahelyi stabilitás vagy szociális védelem nélkül. A születésszám növekedése a libertariánus modell – amely a munkaerő-piaci rugalmasságot és a deregulációt támogatja – feltételei között nem automatikusan jelent új járulékfizetőket a nyugdíjrendszerben, hanem inkább az informális munka újratermelődését eredményezi. Valójában a jelenlegi gazdasági modell lerombolja a meglévő nyugdíjrendszer anyagi alapjait.
Másrészt a demográfiai adatok azt mutatják, hogy a terhesség önkéntes megszakításának legalizálása nem oka a csökkenő születésszámnak. Valójában Argentína teljes termékenységi arányszáma jóval a Terhesség Önkéntes Megszakításáról szóló 2020-as törvény elfogadása előtt csökkenni kezdett. Az ENSZ Népesedési Alapja szerint Argentínában az élveszületések száma az elmúlt évtizedben nőnként 1,2 gyermekre esett vissza. Sőt, ez a tendencia korántsem helyi jelenség; az egész Latin-Amerikára és a Nyugatra kiterjed, beleértve azokat az országokat is, amelyek szigorúan büntetik az abortuszt, mint például Salvador és Honduras. Ennek a tendenciának a közös oka nem a reprodukciós jogok kivívása, hanem a családi tervek fenntartásának anyagi lehetetlensége a megszorítások, a vásárlóerő csökkenése és a formális foglalkoztatás lerombolásának kontextusában. A pronatalista napirendek anyagi alap nélkül – mint amilyeneket a régió konzervatív rezsimjei vagy Kelet-Európában bevezettek – rendszeresen kudarcot vallottak a demográfiai hanyatlás megfordításában.
Az élet fenntartásának anyagi feltételei
A születésszám gyors csökkenése a hosszú távú átalakulások összetett folyamatának része, amely az elmúlt évtizedben felgyorsult régiónkban. A nők munkaerőpiacra lépését, az oktatáshoz való hozzáférést és a megnövekedett gazdasági önállóságot gyakran említik olyan tényezőkként, amelyek mélyrehatóan átformálták az életkilátásokat és a reprodukciós preferenciákat, lehetővé téve az anyaság elhalasztását.
Ez az átmenet azonban összeütközik a nőket sújtó tartós strukturális akadályokkal, amelyek megnehezítik a munka és a magánélet összeegyeztetését, és befolyásolják az anyaság elhalasztására vagy korlátozására vonatkozó döntést. Ezeket az akadályokat megerősítik és kiterjesztik a munkahelyi bizonytalanság idején és amikor az állami szociális beavatkozások alulfinanszírozottak, ami a másokról való gondoskodásra, támogatásra és az élet fenntarthatóságának biztosítására irányuló összes tevékenységet a háztartásokra hárítja.
Ez az eltolódás közvetlenül a fizetetlen reprodukciós munka növekedését eredményezi. Az Országos Időmérleg-felmérés (INDEC) szerint az országot fenntartó láthatatlan infrastruktúra háromnegyede a nők vállát nyomja, akik naponta több mint 6 órát szentelnek nevelési feladatokra. A hosszabb munkavégzés és gondoskodás mellett, a csökkenő reáljövedelmek és a közlekedési és szolgáltatási támogatások megszüntetése közepette a mindennapi élet újratermelése háztartási adósságok révén történik. A hitel már nem a társadalmi mobilitást vagy tartós fogyasztási cikkeket finanszírozza, hanem a puszta létminimumot: élelmiszert, gyógyszert, lakbért és alapvető szolgáltatásokat. Elsősorban a nők kezelik ezt a napi rést az elégtelen jövedelem és a fix költségek között.
Az élet fenntartása Argentínában kimerítő, privatizált és pénzügyiesített folyamattá vált. Abban a kontextusban, ahol az anyaság fizetetlen munkaórák hozzáadását jelenti egy már amúgy is túlterhelt munkanaphoz, miközben adósságot kell felvenni az alapvető szükségletek fedezésére – óriási mentális egészségügyi költségekkel –, a születésszám csökkenése kevésbé tűnik ideológiai jelenség eredményének, mint inkább racionális válasznak egy ellenséges, felfüggesztett jövőkkel teli környezetre. A reprodukciós döntéseket nem a jogok kivívása teszi költségesebbé és gátolja meg, hanem egy olyan gazdasági modell, amely a túlélést adóssággá változtatja, és lerombolja a társadalmi és közösségi infrastruktúrát, amely támogató rendszerként szolgálna.
A választás szabadsága: vágy kontra erkölcsi kényszer
Paradox, hogy egy olyan politikai program, amely a szabadságot hirdeti, pontosan a testünk és életterveink feletti autonómia területén kívánja azt korlátozni. Az a döntés, hogy valaki anya lesz vagy úgy dönt, hogy nem lesz az, nem termelési input a piac számára, sem pedig változó a társadalombiztosítási számításokhoz. Ez egy intim, létfontosságú és politikai választás a saját testünkkel és jövőbeli terveinkkel kapcsolatban.
A csökkenő születésszámot „munkaerő-kínálati problémára” redukálni az élet haszonelvű felfogását tükrözi, amelyben a terhes testeket kizárólag a tőke szolgálatában álló munkaerő újratermelőinek tekintik. Az Abortusztörvény elfogadása és a reprodukciós autonómia megszilárdítása nem gyengítette az anyaságot, hanem inkább annak kötelező jellegét kérdőjelezte meg. Visszaállította a szabadság és a vágy státuszát az új élet világra hozataláról szóló döntésben, felszabadítva azt a biológiai kényszer és a titkos praxisok alól.
Semmilyen erkölcsi kötelességre való hivatkozás nem kényszerítheti az embereket gyermekvállalásra, amikor a mindennapi élet egy versenyfutás a megpróbáltatásokkal szemben. Az igazi reprodukciós szabadsághoz szükség van mind az anyaság elutasításának jogára, mind azokra az anyagi feltételekre, amelyek lehetővé teszik azt, ha valaki így kívánja. Egy olyan gazdasági modell, amely a túlélést teherré változtatja, nem követelheti meg, hogy a gondoskodás akarata a bizonytalanságból fakadjon. A társadalom válasza nem egy ideológiai dogma: annak megerősítése, hogy a vágyat és az életet nem lehet megfélemlítéssel vagy bűntudatkeltéssel kezelni.
Írta: Maisa Bascuas argentin politológus, a Buenos Aires-i Egyetem professzora. A Tricontinental Társadalomkutató Intézet Globális Dél Feminizmusai Osztályának társkoordinátora, és a Nuestra América regionális irodájának kutatója.
Számos külföldi multinacionális vállalat jelezte érdeklődését a ritkaföldfémek brazíliai kitermelése iránt, noha az ország még nem rendelkezik a feldolgozásukhoz szükséges technikai kapacitással.
Minaçuban, Goiás brazil állam északi részén, a táj őrzi egy korábbi ásványi láz nyomait. Évtizedeken át a város a Cana Brava azbesztbányától függött, melynek virágkora elválaszthatatlan volt a halálos betegségektől és a környezeti károsodások hosszú történetétől. Most Minaçut egy újabb ígért jövőbe sorozták be. A Pela Ema bányában a Serra Verde nyeri ki a villanymotorokhoz, szélturbinákhoz, fejlett elektronikához és fegyverrendszerekhez szükséges ritkaföldfémeket. Az ásvány megváltozott, de a veszély az, hogy a függőség régi struktúrája érintetlen marad.
Brazília a világ ismert ritkaföldfém-készleteinek körülbelül 23%-ával rendelkezik, ezzel Kína után a második. Mégis alig termeli meg a világtermelés 1%-át, és hiányzik belőle az az integrált ipari lánc, amely képes a ritkaföldfémek szétválasztására, fémekké és ötvözetekké alakítására, valamint végleges mágnesek gyártására. Az ország birtokolja a geológiai gazdagságot, míg mások a technológia, a finanszírozás, a feldolgozás és a piacok ellenőrzésére törekszenek.
Ez az ellentmondás áll Brazília kritikus ásványi anyagokkal kapcsolatos vitájának középpontjában. A kérdés nem az, hogy egyáltalán ki kell-e termelni ezeket az ásványokat, bár minden javasolt bányának komoly környezeti és társadalmi vizsgálaton kell átesnie. A közvetlen politikai kérdés az, hogy Brazília ezeket az erőforrásokat szuverén technológiai és ipari kapacitás kiépítésére fogja-e használni, vagy ismét csak könnyen feldolgozott nyersanyagok exportőrévé válik.
A nyomás gyorsan növekszik. Az Egyesült Államok által támogatott USA Rare Earth cég végleges megállapodást kötött a Serra Verde felvásárlására mintegy 2,8 milliárd dollárért. Az amerikai kormány 750 millió dollárt biztosított az ügylethez, és elkötelezte magát több száz millió dollárnyi jövőbeli termelés megvásárlása mellett. A Serra Verde Pela Ema bányája különösen vonzó, mert ionos agyagai diszpróziumot és terbiumot tartalmaznak, amelyek nehéz ritkaföldfémek, nélkülözhetetlenek a nagy teljesítményű mágnesekhez és katonai felszerelésekhez. Washington nem normál kereskedelmi befektetésként tekint erre; inkább úgy látja a Serra Verdét, mint egy Kínán kívüli ellátási lánc kiépítésére irányuló állami irányítású stratégia részét.
Eközben az ausztrál bányavállalatok kiterjedt bányászati jogokat halmoztak fel Minas Geraisban és Bahiában. A Viridis Mining and Minerals a Poços de Caldas körüli Colossus projektet ellenőrzi, míg a Meteoric Resources ugyanebben a geológiai régióban a hatalmas Caldeira projektet birtokolja. Bahiában a Brazilian Rare Earths – neve ellenére egy ausztrál tőzsdén jegyzett vállalat – fejleszti a Borborema projektet. Ma már jól dokumentált, hogy a külföldi cégek rohannak megszerezni a jogokat, mielőtt az ország szigorúbb szabályokat állítana fel a stratégiai ásványokra vonatkozóan.
Ennek a rohamnak a földrajzi helyszíne nem üres. A Observatório da Mineração vizsgálata 187 ritkaföldfém-bányászati kitermelést talált, amelyek öt államban 96 agrármegújítási településsel fedtek át. A Serra Verde önmagában 37 aktív kitermelést folytatott, amelyek Goiásban nyolc települést érintettek. Nova Romában a kanadai tőzsdén jegyzett Aclara Resources Carina projektje kezdetben átfedésben volt a Família Magalhães quilombola közösség területével. A közelben található a Kalunga terület, amely körülbelül 5000 ember otthona, és Brazília legnagyobb quilombola területeként ismert. A bányászati engedélyek a Kalunga földekkel is átfedtek.
A Pela Ema környékén vidéki családok számoltak be a patakok színének és vízhozamának megváltozásáról, a halállomány csökkenéséről és a szarvasmarhák szaporodási problémáiról. Az állami és szövetségi környezetvédelmi ügynökségek ellenőrzései igazolták a Córrego Areia szennyezettségét és az ivóvíz-szabványokat meghaladó anyagok – köztük mangán – koncentrációját. A patak a Cana Brava rendszerbe folyik, amely Minaçut látja el vízzel, és fenntartja a halászatot, a mezőgazdaságot és a turizmust.
Ezeket a költségeket szembe kell állítani azzal, ami Brazíliánál marad. A Serra Verde kevert ritkaföldfém-karbonátot termel, amelyben az értékes elemek egyesítve maradnak. A technológiailag nehéz szakaszok – az egyes oxidok szétválasztása, fémek és ötvözetek előállítása, valamint mágnesek gyártása – külföldön zajlanak. Brazília kap egy bányát, kotrógépeket, feldolgozóberendezéseket, némi foglalkoztatást, adókat és környezeti terheket. A magasabb hozzáadott értékű iparágak, szabadalmak, szakképzett műszaki foglalkoztatás és stratégiai ellenőrzés az Egyesült Államokba és Európába vándorol.
Ez nem csupán egy hiányzó gyárról szól. A szétválasztás a ritkaföldfém-ipar csúcspontja. Mivel a tizenhét ritkaföldfémelem hasonló kémiai tulajdonságokkal rendelkezik, szétválasztásuk összetett hidrometallurgiai rendszereket, ismételt oldószeres extrakciós lépéseket, speciális ismereteket, valamint a víz- és vegyi maradványok szigorú kezelését igényli. A mágnesgyártás további kohászati és mérnöki akadályokat állít fel. Egy olyan ország, amely kevert karbonátot exportál, de mágneseket importál, nem biztosított ritkaföldfém-ellátási láncot. Csak a lánc leginkább környezetromboló és technológiailag leggyengébb szegmensét biztosította.
A külföldi cégek hangsúlyozzák, hogy a brazil ionos agyagok viszonylag olcsó gépekkel megmunkálhatók. A felszínhez közeli lelőhelyeket ki lehet termelni a más bányák által megkövetelt tőkeigényes földalatti infrastruktúra nélkül. Az ércet kiássák, mozgatják, mossák, kilúgozzák és részben dúsítják. Az ilyen projektek éppen azért vonzóak, mert a vállalatok kihasználhatják a bőséges földet és vizet, miközben a technológiailag kifinomultabb szakaszokat máshová helyezik át.
Az „olcsóság” részben számviteli fikció. A gépek olcsók, mert a vállalat nem fizeti meg a sérült víztartó réteg, a szennyezett patak, az erodált domboldal, a kitelepített mezőgazdasági közösség vagy az évtizedes közegészségügyi monitoring teljes költségét. Ezek externaliták: a vállalati mérlegből kikerülő, a családokra, önkormányzatokra és jövő generációkra hárított költségek. A vizet ipari inputként kezelik, még akkor is, ha az egy teljes társadalmi ökológia alapja.
Hogyan csinálta Kína?
Ez a modell még csak nem is technológiailag elkerülhetetlen. Kína ritkaföldfém-ágazatbeli felemelkedése erősen káros bányászati gyakorlatokkal kezdődött, beleértve a kiterjedt ammóniumsó-kilúgozást. A kínai kutatók és állami intézmények azóta beruháztak e károk csökkentésébe. Egy kínai tudóscsapat kifejlesztette az elektrokinetikus bányászatot, amely szabályozott elektromos mezőket használ a ritkaföldfém-ionok mállott agyagon keresztül történő mozgatására. A kezdeti kísérletek 2,6-szor nagyobb kitermelést, 80%-os csökkenést a kilúgozószerekben és 70%-kal kevesebb fém szennyeződést jelentettek a hagyományos technikákhoz képest.
A technika azóta túllépett a laboratóriumon. Egy 5000 tonna ércen végzett ipari méretű kínai kísérlet 95%-os ritkaföldfém-kitermelést ért el, miközben az ammónia-kibocsátás 95%-kal csökkent. Fejlesztői azt is megállapították, hogy a módszer gazdaságilag életképesebb a hagyományos kitermeléshez képest.
Az elektrokinetikus kitermelés nem hatástalan, és nem helyettesíti a további szétválasztási és mágnesipari folyamatokat. De rámutat egy fontos szempontra: nincs műszaki indok arra, hogy Brazília elfogadja a tegnapi vízigényes és vegyszerpazarló kitermelési rendszereket, miközben a külföldi tulajdonosok fenntartják maguknak a fejlett kutatást, finomítást és gyártást. A bányához választott technológia politikai döntés arról, hogy ki viseli a költségeket és ki szerzi meg a tudást.
Lula terve
Luiz Inácio Lula da Silva elnök sürgette a Kongresszust, hogy gyorsítsa fel a kritikus és stratégiai ásványokra vonatkozó nemzeti politika megteremtéséről szóló törvényhozást. A javasolt keret létrehozna egy nemzeti tanácsot, kiterjesztené az állam hatáskörét a külföldi befektetések felülvizsgálatára, és ösztönözné a hazai feldolgozást. Ezek szükséges kezdetek, de az ösztönzés önmagában nem lesz elég.
Lula elnök kijelentette, hogy Brazíliának szüksége van: állami ellenőrzésre az ásványi információk és stratégiai lelőhelyek felett; korlátozásokra a külföldi felvásárlásokra; kötelező hazai szétválasztásra és finomításra; technológiatranszfer-követelményekre; állami beruházásokra a BNDES-en, egyetemeken, a Petrobrason, a Geológiai Szolgálaton és szakosodott kutatóintézeteken keresztül; valamint kötelező célkitűzésekre a brazil oxid-, ötvözet-, mágnes-, akkumulátor- és egyéb késztermék-gyártásra vonatkozóan. A környezetvédelmi engedélyezésnek tartalmaznia kell a vízgyűjtőkre gyakorolt kumulatív hatásokat is, nem csupán az egyes bányák ökológiai lábnyomát. A quilombola, őslakos és agrármegújítási közösségeknek rendelkezniük kell az előzetes, szabad és tájékozott beleegyezésük érvényesíthető jogával. Brazília kiépítheti saját állami kutatását, technológiai tanulását és ipari kapacitását olyan országok intézeteivel és vállalataival, mint például Kína, valódi együttműködés révén.
A kritikus ásványokat azért nevezik kritikusnak, mert a kortárs ipari hatalom középpontjában állnak. Ha Brazília megengedi a külföldi vállalatoknak, hogy birtokolják a lelőhelyeket, elavult kitermelési technológiákat válasszanak, kevert koncentrátumokat exportáljanak, és megtartsák a szabadalmakat és a gyártást külföldön, akkor semmi alapvető nem változott a gyarmati idők óta. A szuverenitás ott kezdődik, ahol a brazil föld alatti gazdagság tudássá, iparrá és a fölötte élő emberek méltó életévé alakul.
Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró. Negyven könyv szerzője, köztük a Washington Bullets, a Red Star Over the Third World, a The Darker Nations: A People’s History of the Third World, a The Poorer Nations: A Possible History of the Global South, valamint a Grieve Chelwával írt How the International Monetary Fund Suffocates Africa. A Tricontinental: Institute for Social Research ügyvezető igazgatója, a Globetrotter vezető tudósítója és a LeftWord Books (Újdelhi) főszerkesztője. Szerepelt a Shadow World (2016) és a Two Meetings (2017) című filmekben is.
Fidel Castro születésének századik évfordulója fontos alkalmat kínál arra, hogy elgondolkodjunk azon a tartós kapcsolaton, amelyet Afrikával kialakított, és azon szolidaritáson, amelyet Kuba az afrikai felszabadítási mozgalmaknak és a függetlenné vált államoknak nyújtott.
Amílcar Cabral, Afrika egyik legjelentősebb gyarmatellenes vezetője és Fidel Castro együtt az 1966-os havannai Tricontinental Konferencián, amely a gyarmatosítással és imperializmussal szembeni ellenállás közös céljaira, valamint a gyarmati nemzeti határokon átívelő szövetség létrehozására összpontosított.
2026. augusztus 13-án a világ megemlékezett Fidel Castro születésének századik évfordulójáról, arról az emberről, aki nemcsak az 1959-es kubai forradalmat vezette és a szocialista államot építette, hanem Afrika 20. századi felszabadítási történelmének egyik kulcsszereplőjévé is vált. Az évforduló Kuba számára nehéz időszakban érkezett. Súlyos gazdasági válság, olajhiány és az amerikai szankciórendszer szigorodása jellemzi ezt az időszakot. De Kuba még ezen súly alatt is áll. És Afrika-szerte Fidelre nem mint a hidegháború távoli alakjára emlékeznek, hanem mint forradalmi internacionalistára, akinek neve belevésődött a kontinens saját felszabadítási történetébe.
Ez az örökség teljesen megérdemelt. Castro forradalma 1959-ben győzött, éppen amikor Afrika belépett a dekolonizáció legdöntőbb évtizedébe. Ekkor még csak Ghána és Guinea állt független szubszaharai államként. Tíz éven belül a kontinens politikai térképe teljesen átalakult. Kuba, egy kis sziget az Egyesült Államoktól kilencven mérföldre, úgy döntött, hogy saját küzdelmét ezzel a kontinentális ébredéssel összefonódva látja.
Castro 1975-ben így fogalmazott, leírva Kuba afrikai származását és a történelem által rájuk rótt adósságot – az ő szavaival élve: egy ígéretet.
„Afrikai vér folyik szabadon ereinkben. Őseink közül sokan rabszolgaként érkeztek Afrikából erre a földre. Rabszolgaként sokat küzdöttek. Harcoltak Kuba felszabadító hadseregének tagjaiként. Testvérei vagyunk Afrika népének, és készek vagyunk harcolni értük.”
Ezt követően hat évtizeden át orvosok, tanárok, katonák, mérnökök és politikai káderek ezrei érkeztek egy kontinensre, amely több ezer kilométerre volt otthonuktól.
Ignacio Ramonet-nek adott interjújában Fidel Castro elmélkedett Kuba más elnyomott nemzetek iránti kötelezettségvállalásairól, beleértve az afrikai függetlenségi harcokat is.
„Kuba hősi szolidaritását afrikai testvérnépeinkkel kellőképpen elismerték. Forradalmi történelmünknek ez a dicsőséges lapja megérdemli, hogy ismertté váljon, még ha csak azért is, hogy bátorítsa a százezernyi internacionalista harcos férfit és nőt, meg kell írni, példaként a jelen és jövő generációi számára, és véleményem szerint az emberek nem ismerik kellőképpen Európa imperialista és neokolonialista fosztogatásának és kifosztásának történetét Afrikában, természetesen az Egyesült Államok és a NATO teljes támogatásával.”
Szolidaritás Afrika felszabadítási harcával
Kubai orvosok 1963-ban érkeztek Algériába – ez egy fontos részlet, amely kiegészíti a kubai internacionalizmusról alkotott, elsősorban katonai központú képet. Kezdettől fogva Kuba afrikai szerepvállalása magában foglalta az orvostudományt, az oktatást és a technikai segítségnyújtást is. De a kongói válság, és különösen Patrice Lumumba meggyilkolása döntő pillanat volt a kubai forradalmi internacionalizmus fejlődésében.
1960 szeptemberében, az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlésén Fidel Castro elítélte a gyarmati érdekek tartós befolyását Kongóban, és határozottan kiállt Lumumba mellett.
„A gyarmati érdek keze egyértelműen és láthatóan jelen volt Kongóban, ezért véleményünk az, hogy a gyarmati érdekeket részesítették előnyben, és minden tény arra utal, hogy az igazság és Kongó népe az egyetlen vezető oldalán áll, aki ott maradt, hogy megvédje országa érdekeit, és ez a vezető Lumumba.”
Castro ezt az érvelést kiterjesztette Algériára is, ahol a francia gyarmatosítás elleni harc még folyt. Kijelentve Kuba támogatását Algéria függetlensége mellett, megkérdőjelezte azt az állítást, hogy Algéria Franciaország kiterjesztése lenne, és elítélte az algériai közösségeken elkövetett erőszakot. Szembeállította a nemzetközi közösség hajlandóságát a Kongóban való beavatkozásra azzal a vonakodásával, hogy szembenézzen a francia gyarmatosítással Algériában.
Castro számára azonban a felszabadítás kérdése túlmutatott a gyarmati uralom formális megszűnésén. Kijelentette:
„Tehát az algériai nép oldalán állunk, ahogy Afrika többi gyarmati népe oldalán is, és azok oldalán, akiket diszkriminálnak a Dél-afrikai Unióban. Hasonlóképpen azoknak a népeknek az oldalán állunk, amelyek szabadok akarnak lenni, nemcsak politikailag, mert nagyon könnyű zászlót, címert, himnuszt és színt szerezni a térképen, hanem gazdaságilag is szabadok, mert van egy igazság, amelyet mindannyiunknak elsődleges fontosságúként kell elismernünk, nevezetesen, hogy nincs politikai függetlenség gazdasági függetlenség nélkül, hogy a gazdasági függetlenség nélküli politikai függetlenség hazugság; ezért támogatjuk minden ország törekvését arra, hogy politikailag és gazdaságilag is szabad legyen. A szabadság nem egy zászló, címer és ENSZ-képviselet birtoklásából áll.”
Kongó és Algéria lett az a központi tézis, amely Kuba későbbi afrikai szerepvállalását megalapozta. Öt évvel később, 1965-ben Che Guevara kubai kontingenset vezetett Kongóba, hogy közvetlenül támogassa a forradalmi harcot. A küldetés nem hozta meg a havannai vezetés által remélt győzelmet, de történelmi jelentősége abban állt, hogy Kuba elkezdett közvetlen anyagi kötelezettségvállalást tenni az afrikai küzdelmek iránt.
Nemzetköziség teljes léptékben
Semmi sem ragadja meg jobban ezen kötelezettségvállalás mértékét, mint Angola. Amikor a portugál gyarmati uralom 1974-ben összeomlott, Angola háromoldalú polgárháborúba süllyedt, és a válság tovább mélyült, amikor Dél-Afrika apartheid kormánya megszállta Namíbiát, hogy szétzúzza a szovjet és kubai támogatású MPLA-t, mielőtt az megszilárdíthatta hatalmát.
Castro válasza a Carlota hadművelet volt, amelyet egy 1843-ban kubai felkelést vezető rabszolganőről neveztek el – ez egy szándékos történelmi keretezés volt, amely a küldetést Kuba saját fekete ellenállási történetéhez kötötte. A kubai csapatok segítettek megállítani a dél-afrikai előrenyomulást Luanda felé, és biztosították az MPLA túlélését a függetlenség idején. Az ezt követő tizenhat év során kubaiak százezrei fordultak meg Angolában, harcoltak, haltak meg, és építettek ki légi és páncélos jelenlétet, amely messze meghaladta azt, amit egy Kuba méretű ország elbírhatott volna egy szuperhatalmi embargóval szemben.
A döntő pillanat 1987–88-ban Cuito Cuanavalénál következett be. A csata megtörte a dél-afrikai apartheid hadsereg legyőzhetetlenségének mítoszát, megváltoztatta a regionális erőviszonyokat, és segített kikényszeríteni a tárgyalásokat, amelyek Namíbia függetlenségéhez és Dél-Afrika Angolából való kivonulásához vezettek. Nehéz túlbecsülni, mit jelentett ez az apartheid-ellenes mozgalom számára: egy kis, blokád alatt álló karibi nemzet hatalmas szolidaritást és áldozatot hozott.
Afrikai vezetők méltatják Fidelt
Fidel karizmája, politikai meggyőződése és a forradalmi internacionalizmus iránti elkötelezettsége szoros kapcsolatba hozta Afrika néhány vezetőjével és forradalmárával, köztük Kwame Nkrumahval, Julius Nyererével, Samora Machellel, Agostinho Netóval, Amílcar Cabralal, Ahmed Sékou Touréval és Thomas Sankarával. Ezek a kapcsolatok egy tágabb politikai konvergencián alapultak a gyarmatosítás-ellenesség, a nemzeti felszabadítás, a szocializmus, a pán-afrikanizmus és az imperializmussal szembeni ellenállás körül.
Míg a nyugati narratívák gyakran vitatott képet festettek Fidel Castróról és örökségéről, sok afrikai felszabadítási mozgalom és nép emlékezetében sokkal kevésbé kétértelmű, hogy Fidel és Kuba mit képviselt. Azok számára, akik megtapasztalták a gyarmatosítást, az apartheidet és a külföldi beavatkozást, Kuba támogatása nem egy elvont hidegháborús szövetség volt. Anyagi szolidaritás volt.
Talán az idő múlásával a történelmi feljegyzések lehetővé teszik Fidel és a kubai nép afrikai tetteinek még teljesebb elismerését.
Amikor Nelson Mandela börtönből való szabadulása után találkozott Fidellel, csodálata tagadhatatlan volt, és ez valami mélyebb dologból fakadt, mint a katonai segítség iránti hála. Mandela ismételten rámutatott Kuba afrikai felszabadításhoz való hozzájárulásának szélességére: a katonákra, akik az afrikai erők oldalán harcoltak, de az orvosokra, tanárokra, mérnökökre és technikusokra is, akik a kontinensen dolgoztak. A kubai internacionalizmus soha nem volt egyszerűen fegyverszállításokra redukálható. Ez egy ajánlat volt az emberi kapacitásról, tudásról, készségekről és intézményekről azoknak a társadalmaknak, amelyek megpróbálták leküzdeni a gyarmatosítást és átalakítani magukat. És sok tekintetben ez a polgári elkötelezettség túlélte a katonait. A kubai csapatok végül kivonultak Angolából, de az orvosi és oktatási együttműködés az 1990-es években is folytatódott, még akkor is, amikor Kuba maga is belépett a Szovjetunió összeomlását követő különleges időszak súlyos gazdasági válságába.
Kuba továbbra is orvosokat és más szakembereket küldött külföldre, amikor saját népe súlyos hiányokkal küzdött otthon.
1998-ra, a dél-afrikai parlamentben elmondott beszédében Fidel számszerűsítette ezen elkötelezettség katonai dimenzióját: 381 432 kubai katona és tiszt szolgált afrikai erők oldalán a függetlenségi harcokban vagy a külföldi agresszió elleni küzdelemben. Ez egy kis ország anyagi és emberi elkötelezettségének mértékét jelenti egy olyan kontinens iránt, amely Kubát soha nem kötelezte arra, hogy segítsen, de amelynek küzdelmeit Fidel és a kubai forradalom a sajátjával elválaszthatatlannak tekintette.
Castro afrikai öröksége egy egyszerű, divatjamúlt meggyőződésre épült: egy nemzet sem szabad elszigetelten, és a szolidaritásnak, hogy bármit is jelentsen, áldozatokba kell kerülnie. Születésének századik évfordulóján és halálának tizedik évfordulóján ez még mindig az oka annak, hogy nevét tisztelettel emlegetik a kontinensen. Ha Afrika emlékszik arra, amit Kuba tett felszabadítási harcaiért, akkor talán eljött az idő, hogy Afrika megkérdezze, mit tehet Kubáért.
Kuba ma gazdasági válsággal és az amerikai blokád és szankciók folyamatos súlyával néz szembe. Mégis az az ország, amely egykor katonákat, orvosokat, tanárokat és technikusokat küldött Afrikába, amikor maga is nagyon kevéssel rendelkezett, továbbra is viseli ezen elkötelezettség következményeit. Ha az internacionalizmus bármit is jelent, akkor a szolidaritásnak kölcsönösnek kell lennie.
Afrika Fidelre való emlékezésének ezért egyben felhívásnak kell lennie a kubai nép iránti konkrét szolidaritásra ma, Kuba szuverenitásának védelmére, a blokád elleni fellépésre és annak elutasítására, hogy egy olyan ország, amely ennyit hozzájárult Afrika felszabadításához, elszigetelten nézzen szembe jelenlegi nehézségeivel.
Latin-Amerika-szerte a dühös hullám magát a társadalmat próbálja átalakítani, nem csupán ezt vagy azt a törvényt elfogadni.
Augusztusban a jobboldali milliárdos, Abelardo de la Espriella lépett hivatalba Kolumbia elnökeként, és megfogadta, hogy szélsőjobboldali programot visz véghez, annak ellenére, hogy kevesebb mint egy százalékponttal győzte le a baloldali jelöltet, Iván Cepedát. Jellemző egy bizonyos típusú szélsőjobbra, hogy bármilyen felhatalmazást magáénak fogad el, és úgy tesz, mintha felhatalmazása lenne arra, hogy társadalmát mérgező mocsarukká alakítsák. A húsz államból, amelyet általában Latin-Amerika részének tekintenek, tizenegyben jelenleg szélsőjobboldali kormány van: Argentína (Javier Milei 2023 óta), Bolívia (Rodrigo Paz 2025 óta), Chile (José Antonio Kast 2026 óta), Kolumbia (de la Espriella 2026 óta), Costa Rica (Laura Fernández 2026 óta), Ecuador (Daniel Noboa 2023 óta), Salvador (Nayib Bukele 2019 óta), Honduras (Nasry Asfura 2026 óta), Panama (José Raúl Mulino 2024 óta), Paraguay (Santiago Peña 2023 óta) és Peru (Keiko Fujimori 2026 óta).
E vezetők többsége nem a régi konzervatív körökből származik, hanem egy új generáció része (Noboa a legfiatalabb a csoportban, 1987-ben született), átlagéletkoruk 52 év. Ezek a férfiak és nők Latin-Amerika régi oligarchiáit képviselik, a mély gyarmati gyökerekkel és hatalmas birtokokkal rendelkező régi családokat, de ezek a vezetők nem rendelkeznek arisztokratikus érzékenységgel, és nem a bevett konzervatív politikai pártokból származnak. Természetüknél fogva libertariánusok, nyílt hűséggel az Egyesült Államokhoz és annak programjához. Hazafiként tüntetik fel magukat, de a hazafiságot félreteszik a Washington és vállalatai iránti feltétlen lojalitásért.
Lőjetek halálra
A szélsőjobb az oligarchia törvénytelen erőszakának hosszú hagyományából ered, amely az őslakosok elleni népirtástól az Operación Cóndor-korszak katonai diktatúráiig nyúlik vissza. Az erőszak büntetlensége volt ezen osztály és politikai képviselői védjegye, így a jelenlegi szélsőjobb nem más, mint osztályához és elődeihez hű. Laura Fernández 1986-ban született, egy évvel azelőtt, hogy Costa Rica elnöke, Óscar Arias Nobel-békedíjat kapott a közép-amerikai konfliktusrendezésben végzett munkájáért (Costa Rica 1949-es alkotmányában megszüntette hadseregét). 2026 májusi beiktatásakor Fernández azt mondta, hogy „vasököllel” válaszol a bűnözésre, és hogy „a keze nem fog megremegni”. Gustavo Petro kísérletei után, hogy békés megoldásokat hozzon Kolumbia konfliktusaiba, de la Espriella azzal a nézettel lépett hivatalba, hogy „a bűnözők is kaphatnak golyót”, ami a hadiállapothoz való visszatérést sugallja.
Nayib Bukele keménykezű megközelítése a bűnözéssel szemben mélyen befolyásolta Latin-Amerika szélsőjobbját, és Salvador tömeges letartóztatásait, katonai bevetéseit, rendkívüli állapotát és óriásbörtöneit regionális politikai modelllé változtatta. Ecuador, Kolumbia, Costa Rica, Peru, Chile és más országok vezetői és jelöltjei egyre inkább háborúként mutatják be a bűnözést, amely rendkívüli állami hatalmat igényel, nem pedig hagyományos rendőri munkát és szociálpolitikát. Bukele népszerűsége segített normalizálni a militarizált utcák, a szigorúbb ítéletek, a bővített börtönök és a gyengébb eljárásjogi garanciák ígéreteit. Bár a kritikusok dokumentálják az önkényes letartóztatásokat és az emberi jogsértéseket, a csodálók úgy állítják be módszereit, mint bizonyítékot arra, hogy határozott, tekintélyelvű vezetés helyreállíthatja a rendet ott, ahol a demokratikus intézmények hatástalannak tűnnek. Eddig a szélsőjobb egy bizonyos típusa a bűnözéssel, sőt a szegénynegyedekkel szembeni illiberális megközelítését az egyetlen hatékony megoldásként mutatta be a drogmaffiák és a nyomornegyedek kisebb bűnözői ellen.
A társadalmi vívmányok visszafordítása
Latin-Amerika-szerte a dühös hullám megpróbálja visszafordítani a feminista vívmányokat az abortusz és a fogamzásgátlás korlátozásával, a nemi alapú erőszakkal foglalkozó intézmények felszámolásával, a szexuális nevelés támadásával, és a feminizmust a hagyományos család fenyegetéseként ábrázolva. Argentínában Javier Milei kormánya bezárta a Nőügyi Minisztériumot, leállította az abortuszgyógyszerek nemzeti szintű terjesztését, és csökkentette a fogamzásgátló és tinédzserterhességi programokat, ezáltal a formális jogok egyre kevésbé hozzáférhetővé váltak, különösen a szegény és munkásosztálybeli nők számára.
Chilében a szélsőjobboldali törvényhozók azt javasolták, hogy a szigorúan korlátozott abortusz előtt kötelezzék a nőket a magzati szívhang meghallgatására, míg több új törvényjavaslat büntetné az állítólagosan „hamis” vádakat, amelyek erőszakkal, szexuális erőszakkal és családon belüli erőszakkal kapcsolatosak. Ezek a javaslatok lehetővé tennék, hogy egy vádlott az ügy elutasítása után eljárást indítson a panaszossal, ezzel megfélemlítve a túlélőket; osztályszempontból ez a fenyegetés leginkább a munkásosztálybeli, vidéki, bevándorló és őslakos nőket sújtja, akiknek nincs ügyvédjük, pénzük és intézményi védelmük, erősítve a patriarchális ellenőrzést, miközben az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférést veszélyesebbé teszi.
Vakság a népirtásra
A szélsőjobb nemcsak hogy a törvénytelen erőszakot tekinti mai fizetőeszközének, de rutinszerűen ünnepli a hódítók amerikai őslakosok elleni történetét, valamint a nyugati civilizáció teljes arzenálját (ahogy Milei tette 2024-es davosi beszédében). A népirtással szembeni vakság a szélsőjobb szokása, ezért nincs semmilyen lelkiismeretfurdalásuk az Egyesült Államokkal és annak politikájával való szoros kapcsolatukban, amely Amerika egész féltekéjének Washington érdekei alá rendelésére irányul. Amikor Washington azt mondja, hogy a hozzá való szoros kapcsolatok útjának Tel Aviven kell átvezetnie, a szélsőjobboldali kormányok sietnek szoros kapcsolatokat kiépíteni Izraellel – a palesztinok folyamatban lévő népirtása ellenére.
2025 júniusában Argentína izraeli nagykövete, Shimon Axel Wahnish rabbi bejelentette az Isaac-egyezményeknek nevezett kezdeményezést, amelynek célja, hogy Latin-Amerika országait szoros kapcsolatba hozza Izraellel. A bejelentés a népirtás megkezdése után közel két évvel történt, bár az Isaac-egyezményeket hivatalosan 2026 áprilisában hozták létre Jeruzsálemben. Míg Argentína és Izrael az egyetlen hivatalos aláíró, májusban egy Buenos Aires-i konferencián Bolívia, Brazília, Chile, Kolumbia, Costa Rica, Ecuador, Salvador, Guatemala, Honduras, Panama, Paraguay és Uruguay tisztviselői vettek részt, akik aláírtak egy nyilatkozatot az Isaac-egyezmények kiterjesztésére. Ennek hiányában Bolívia (2025) és Kolumbia (2026) helyreállította diplomáciai kapcsolatait Izraellel, Venezuela (2026) pedig megújította konzuli szolgáltatásait.
Az elmaradottság fejlesztése
Az elnöki palotákban és a törvényhozásokban a szélsőjobboldali kormányok a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és az amerikai pénzügyminisztérium által kidolgozott gazdasági programokon dolgoznak. A program egyszerű: biztosítani, hogy a nyugati székhelyű multinacionális vállalatok könnyen hozzáférjenek Latin-Amerika nyersanyagaihoz, védeni ezen vállalatok befektetéseit, lehetővé tenni az oligarchia számára a társadalmi vagyon eltulajdonításában való részvételt, és fegyelmezni a szélesebb népességet az azonnali megszorítások valósága és a jövőbeli gazdagság ígérete révén.
A szélsőjobb által kormányzott országok többsége (Argentína, Chile, Ecuador, Salvador, Honduras és Paraguay) IMF-megállapodások alatt áll, más országok pedig az IMF jövőbeli programjainak látókörében vannak. A kulcs nem maga az IMF-program, hanem az IMF újabb törekvése a beruházásorientált liberalizáció biztosítására. Argentína 2024-ben törvénybe iktatott Nagyberuházás-ösztönzési Rendszere (RIGI) keretet biztosít azokhoz a törvényekhez, amelyeket Latin-Amerika-szerte elfogadnak – az IMF-hitelprogram, például Bolíviában, ezen törvények elfogadásától függ, hogy védjék a (többnyire külföldi) beruházásokat az országban. A RIGI, egy hosszú távú alkualku, nagy külföldi befektetéseket vonz azzal, hogy a vállalatoknak széles körű adó-, vám-, valuta- és szabályozási kiváltságokat biztosít akár 30 évre. Szocializálja a környezeti és gazdasági kockázatokat, miközben privatizálja a nyereséget, gyengíti a közbevételeket és korlátozza a jövőbeli kormányok képességét a tőke szabályozására. A munkavállalók nem kapnak ugyanilyen erős garanciákat a stabil foglalkoztatásra, jó bérekre, helyi termelésre vagy közjuttatásokra, miközben a multinacionális befektetők nagyobb hatalmat kapnak Argentína erőforrásainak kitermelésére és a nyereség külföldre vitelére.
A tesztoszteronvezetés visszatérése nem lesz képes megoldani Latin-Amerika népeinek problémáit; de képes megmérgezni a társadalmi kapcsolatokat azzal, hogy az embereket egymás ellen fordítja, ezáltal gyengítve képességüket saját társadalmuk felépítésére. Céljuk a teljes társadalmi átalakulás, nem csupán ezen vagy azon törvény elfogadása. Ez egy heves ellenforradalom a kubai forradalom és a bolivári áramlat hatására elért vívmányok ellen. Ellentmondások kétségtelenül felmerülnek majd, de lassan és óvatosan egy olyan népesség körében, amelyet a bizonytalanság és az újfajta társadalmi jámborság formái osztanak meg.
Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró. Negyven könyv szerzője, köztük a Washington Bullets, a Red Star Over the Third World, a The Darker Nations: A People’s History of the Third World, a The Poorer Nations: A Possible History of the Global South és a How the International Monetary Fund Suffocates Africa című, Grieve Chelwával írt mű. A Tricontinental: Institute for Social Research ügyvezető igazgatója, a Globetrotter vezető tudósítója és a LeftWord Books (New Delhi) főszerkesztője. Szerepelt a Shadow World (2016) és a Two Meetings (2017) című filmekben.
Ezt a cikket a Globetrotter és a No Cold War készítette.
Chile elnöke, Kast alkotmányreformot javasol a hatásköreinek bővítésére
A biztonsággal kapcsolatos törvényhozási reformok, amelyek a régió más, Washingtonnal szövetséges neoliberális kormányainak modelljét követik, alkotmánymódosítást igényelnek ahhoz, hogy a végrehajtó hatalom új típusú rendkívüli állapotot hirdethessen ki.
Ahogy azt választási kampánya során ígérte, a jobboldali elnök, José Antonio Kast reformsorozatot indított a neoliberális agenda radikalizálására Chilében és a bevándorlásellenes politikák fokozására.
Kast egyik legfontosabb ígérete azonban (amely választási kampányának központi pillére volt) egy ambiciózus jogi reform volt a szervezett bűnözés elleni törvény átalakítására.
Augusztus 17-én Kast végül benyújtotta javaslatát a szenátusnak. Az utóbbi években hasonló reformokat végrehajtó más latin-amerikai neoliberális kormányok modelljét követve Kast azt javasolja, hogy a „rendkívüli állapot” váljon a politikai norma egyfajta formájává, amely rendszeresen alkalmazható.
A 20. században a náci filozófus, Carl Schmitt már kijelentette, hogy szuverén az, aki rendkívüli állapotot hirdethet. Az olasz filozófus, Giorgio Agamben pedig továbbvitte ezt a gondolatot, hozzátéve, hogy az új kormányok a rendkívüli állapotot nem valami kivételes dologgá, hanem a kormányzás rutinszerű eszközévé alakítják, amelyet az állampolgárok ellenőrzésére és a demokráciák gyengítésére használnak – olyan eszközzé, amelyhez bármilyen igazolást, például „társadalmi fenyegetést” felhasználnak.
Chile túlságosan is jól ismeri, hogy az erőszak hatalma hogyan képes lerombolni a demokratikus folyamatokat (ahogy azt az USA által támogatott diktátor, Augusto Pinochet is megmutatta). Kast ezzel a történelmi irányzattal próbál formálisan azonosulni.
Ennek érdekében – látszólagos ellentmondásként – azt javasolja, hogy csökkentsék az állam gazdaságszabályozó hatáskörét, miközben (a javasolt törvény szerint) erősítsék annak képességét a bűncselekmények megelőzésére és üldözésére, valamint a „közrend védelmére”.
Chile volt elnöke, a baloldali középhez tartozó Gabriel Boric így nyilatkozott Kast javaslatáról: „A rendkívüli állapot 240 napos bevezetésére irányul, kizárólagos hatáskörrel felruházva a köztársasági elnököt, és a chilei demokráciában példátlan korlátozással a szabadságjogokra.”
Hozzátette: „Nekünk, politikusoknak készen kell állnunk arra, hogy együttműködjünk a kormányzó erővel a nemzeti politika kérdéseiben, ami nem jelenti azt, hogy feladjuk világos meggyőződésünket.”
Mi változna Chilében?
Kast nyolc konkrét alkotmánymódosítást javasol, valamint 30 törvényjavaslatot, amelyek a kormány szerint a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Ellenes Napirend (ACOT) részét képezik.
A reform azt javasolja, hogy az elnök új típusú rendkívüli állapotot hirdethessen ki, amelyet elnöki rendelettel lehet bevezetni, amennyiben „a közbiztonságot súlyos és közvetlen veszély fenyegeti, vagy amikor a közbiztonság súlyosan sérült”. Ez a rendkívüli állapot elnöki rendelettel 120 nappal meghosszabbítható, bár a további hosszabbításokhoz a Nemzeti Kongresszus jóváhagyása szükséges.
E tekintetben az elnök „felfüggesztheti vagy korlátozhatja a személyi szabadságot és a szabad mozgáshoz való jogot, valamint a gyülekezési jogot; korlátozhatja az egyesülési jog gyakorlását; lehallgathatja, felbonthatja vagy átkutathatja az iratokat és mindenféle kommunikációt; és elrendelheti a vagyon lefoglalását.” Martín Arrau biztonsági miniszter szerint az új típusú rendkívüli állapot bevezetése azért indokolt, hogy beavatkozhassanak azokon a területeken, „ahol terroristacsoportok vagy szervezett bűnözői csoportok működnek, és amelyekbe nehéz behatolni” – számolt be az El País.
A rendkívüli állapottá nyilvánított területeken a reform- és törvénycsomag azt javasolja, hogy az államfő által kinevezett vezető vegye át a parancsnokságot, bár nem egyértelmű, hogy ez a tisztviselő polgári, katonai vagy rendőri személy lesz-e.
Emellett a törvénycsomag – más országokhoz hasonlóan – javasolja a szervezett bűnözői és terrorista szervezetek nyilvántartásának létrehozását, amelyekkel szemben az államnak intézkednie kell. A javaslat szerint az elnök jogosult lenne arra, hogy egy adott szervezetet terroristanak minősítsen az Ügyészség vagy a Nemzeti Biztonsági Tanács jelentése alapján.
Fontos megjegyezni, hogy a végrehajtó hatalom javasolja a szociális juttatások (például az egészségügyi ellátás) megvonását a szervezett bűnözésben és terrorizmusban elítéltektől, ami azt jelenti, hogy ezek a foglyok akár orvosi ellátás nélkül is maradhatnak. „Amikor az adófizetők olyan emberek juttatásait finanszírozzák, akik olyan nagy kárt okoztak a társadalomnak, az igazságtalanság érzetét kelti. Ezt szeretnénk orvosolni” – mondta Arrau.
Ezzel összhangban a reformok azt javasolják, hogy az ilyen bűncselekményekben elítélt személyt végleg tiltsák el a közhivatal viselésétől, és 15 évig ne legyen jogosult alternatív büntetési intézkedésekre.
A szenátusnak 15 napja van a javaslat megvitatására és döntésének meghozatalára. Ez a törvényhozási reform- és alkotmánymódosítási csomag Chile történelmének egyik legjelentősebb biztonságpolitikai változását jelentené, és olyan biztonságpolitika felé terelné az országot, amely összhangban van azzal a modellel, amelyet Washington az elmúlt néhány évben javasol. Valóban, az Egyesült Államokkal szövetséges kormányok többsége (az Amerika Pajzsa néven ismert koalícióban) szinte pontosan másolta ezt a modellt.
Látogatása során a hadügyminiszter megállapodások aláírását és csapások végrehajtását jelentette be Latin-Amerikában és a Karib-térségben az Egyesült Államok biztonságát fenyegetőnek tekintett célpontok ellen.
Augusztus 12-én Pete Hegseth amerikai hadügyminiszter Panamába látogatott, ahol részt vett az Amerikák Kartellellenes Koalíciója (A3C) ülésén. Ott találkozott miniszterekkel, miniszterhelyettesekkel, biztonsági és védelmi vezetőkkel, valamint számos magas rangú katonai tiszttel az Amerika Pajzsa elnevezésű, Washington által vezetett új regionális koalícióból, amely a „kábítószer-kereskedelem elleni küzdelemre” összpontosít.
Az Egyesült Államokon kívül a tagországok közé tartozik Argentína, Bolívia, Costa Rica, Ecuador, El Salvador, Guyana, Honduras, Panama, Paraguay, Chile, Guatemala, Peru és a Dominikai Köztársaság (valamint a közelmúltban, a kormányváltást követően Kolumbia is), amelyek mindegyike kinyilvánította politikai és gazdasági elkötelezettségét Washington mellett.
Így Panama néhány napra a Trump-kabinet által vezetett új nemzetközi együttműködési kezdeményezés tervezési és megbeszélési központjává vált, amely elsődleges céljaként a szervezett bűnözés és a kartellek elleni küzdelmet jelölte meg.
Trump második ciklusának kezdetét követően José Raúl Mulino panamai kormánya Washington álláspontjához igazodott, sőt, még attól is elhatárolódott, hogy Kínával kötött megállapodásai legyenek a Panama-csatornáról, amelyet Trump maga fenyegetett meg, hogy „visszavesz”.
Ezzel kapcsolatban Hegseth, második miniszteri útján, a következőket mondta: „Várom, hogy megerősítsük partnerségünket a Panama-csatorna biztonságának megőrzése és a kartellműveletek megzavarása érdekében a régióban.”
Azonban nem minden panamai fogadta tárt karokkal Hegseth második látogatását. Az egyik ilyen csoport a Gazdasági és Szociális Jogok Védelmének Nemzeti Frontja (FRENADESO) volt, amely elutasította az amerikai katonai jelenlétet az országukban. „Panama nem válhat újra egyetlen hatalom katonai platformjává. Nem akarunk bázisokat, enklávékat vagy létesítményeket, amelyek területünket más népek és nemzetek elleni agresszió ugródeszkájaként használhatnák. Azt sem fogadjuk el, hogy mások által hozott döntések Panamát, annak népét vagy a Csatornát olyan konfliktusok katonai célpontjává tegyék, amelyek nem a mi konfliktusaink. Biztonságunk nem a militarizálásban vagy egy szuperhatalom geopolitikai érdekeinek való alárendelődésben rejlik” – áll a FRENADESO közleményében.
A nyilatkozatban a FRENADESO azt is mondta: „[Meg kell védenünk] szuverenitásunkat, semlegességünket, függetlenségünket és önrendelkezésünket, valamint tiszteletteljes és együttműködő kapcsolatokat kell fenntartanunk a világ minden népével. Panama, a béke és a szuverenitás földje! Sem agresszió platformja, sem katonai célpont! Tiszteletben a népek önrendelkezését!”
Új támadások bejelentése
Panamai látogatása során Hegseth beszámolt arról, hogy kormánya „földi” támadásokat tervez „kábítószer-kereskedők és terroristák” ellen az Amerika Pajzsa tagkormányainak jóváhagyásával. Ilyen típusú műveletekre már volt példa Ecuadorban, amikor az amerikai erők az ecuadori fegyveres erőkkel együttműködve állították, hogy támadást hajtottak végre ecuadori területen.
Továbbá fontos felidézni, hogy az Egyesült Államok már számos támadást végrehajtott a Karib-tengern és a Csendes-óceánon, ahol több mint 60, állítólag kábítószert szállító hajót süllyesztett el, ami több mint 200 ember halálát eredményezte.
Hegseth figyelmeztetett, hogy támadások „bárhol” előfordulhatnak, ahol kábítószer-kereskedő csoportok működnek. Kijelentette, hogy az amerikai erők szövetségeseikkel együtt „olyan műveleti képességet” kívánnak bevetni, „amilyet a kábítószer-szállító hajók elleni támadásoknál láttak [a Karib-térségben és a Csendes-óceánon]… Együttműködünk Ecuadorral, Kolumbiával és más partnerekkel, hogy szárazföldön vegyük fel a harcot a DTO-kkal (terrorszervezeteknek minősített szervezetekkel).”
Emellett Hegseth kijelentette, hogy a támadásokat pontosan azért hajtják végre, hogy elkerüljék a bírósági eljárást, és közvetlenül cselekedjenek: „Nem fogjuk átengedni őket egy bírósági eljáráson, ahol tudjuk, hogy szabadon engedik őket. Meg fogjuk semmisíteni ezeket a hálózatokat az Egyesült Államok kormányának minden képességét felhasználva” – mondta a Pentagon vezetője, talán válaszul azokra a kritikákra, amelyeket kormánya az állítólagos törvényen kívüli kivégzések miatt kapott.
A sajtó beszámolt arról, hogy Hegseth egyelőre megállapodásokat kötött Kolumbiával és Ecuadorral. Az előbbit illetően Kolumbia védelmi minisztere amerikai csapatok kolumbiai területen történő telepítését kérte.
„Az újonnan beiktatott elnökön keresztül… Kolumbia már kérte a Hadügyminisztériumot, hogy csatlakozzon Kolumbiához a kábítószer-ellenes terrorizmus elleni harcban, felhatalmazva a közös katonai műveleteket a terroristák és terrorista hálózatok megsemmisítésére” – mondta a Pentagon vezetője.
Az ecuadori Védelmi Minisztérium szerint az Ecuadorral kötött megállapodások – bár még mindig titkosak – arra irányulnak, hogy keretet hozzanak létre az amerikai erők dél-amerikai országban való részvételéhez.
Ily módon az Egyesült Államok nemcsak diplomáciai és gazdasági, hanem katonai eszközökkel is tervezi jelenlétének kiterjesztését Latin-Amerikában. Még várat magára, hogy milyen hatásai lesznek az amerikai katonai műveletek ezen új sorozatának a térségre, és a várakozást a puskapor szaga és nagyfokú ellentmondás fogja jellemezni.
Diplomaták, aktivisták és szakszervezeti tagok gyűléseznek csütörtökön Londonban és szerte a világon Fidel Castro századik születésnapja tiszteletére.
Méltatások sora érkezett a kubai forradalmi vezetőhöz, aki felszabadította országát Batista diktatúrája alól, és a Karib-tengeri szigetet a nemzetköziség jelzőfényévé tette, valamint meghatározó alakja volt a világpolitikának több mint öt évtizeden át; 2016-ban, 90 éves korában hunyt el.
A kampányolók szerint Castro örökségének védelme a kubai forradalom védelmét jelenti, amelyet jelenleg az Egyesült Államokbeli Donald Trump-kormányzat ostromol, amely teljes energetikai blokádot vezetett be, szörnyű emberi következményekkel, évtizedeknyi illegális gazdasági hadviselést, kiterjedt extraterritoriális szankciókat és Kuba elleni terrortámadásokat követően.
A támogatók a kubai nagykövetség által szervezett eseményen gyűlnek össze csütörtökön a National Education Union londoni Hamilton House székházában, míg Havannában a Fidel: Örökség és Jövő című négynapos nemzetközi konferencia utolsó napjához érkezik.
Jeremy Corbyn, a Munkáspárt volt vezetője, aki felszólal a londoni eseményen, azt mondta, Castro élete „magában foglalja a kétségbeeséstől a reményig és a reménytől a teljesítményig vezető utat”.
A Morning Star-nak elmondta, emlékszik az izgalomra, amikor édesanyja 1959-ben közölte vele, hogy „Fidel Havannában van”.
„A legnagyobb csodálattal vagyok a kubaiak iránt, egy olyan nép iránt, akik minden ellenére, amit az Egyesült Államok tett velük, elérték az egyetemes ingyenes oktatást, az egyetemes ingyenes egészségügyet – egyetlen más ország sem érte el ezt egész Amerikában” – mondta.
„Jelenleg a legszégyenteljesebb támadás alatt állnak a Trump-adminisztráció részéről – Nagy-Britannia és az Európai Unió hallgatólagos beleegyezésével, akik nem küldik a segélyt, amelyet küldhetnének. Az üzenetem [Ed Miliband külügyminiszternek]: tegyen valamit! Küldjön segélyt Kubának, mert szüksége van rá.”
Ismara Vargas Walter kubai nagykövet megjegyezte, hogy „az a Kuba, amelyet Castro segített felépíteni, továbbra is erősen áll” annak ellenére, hogy megpróbálták éhínséggel megtörni.
„Ez egy olyan ország, amely egy éven belül felszámolta az írástudatlanságot, és hat évtizede biztosít ingyenes egészségügyi ellátást és oktatást, annak ellenére, hogy ellenségeskedéssel szembesült. Több tízezer orvost is küldött külföldre abban a nemzetközi szellemben, amelyet ő képviselt.”
„Kuba idén ismét súlyos nyomás alatt van, különösen azután, hogy az amerikai kormányzat példátlan szintre szigorította a blokádot. A családok napi áramkimaradásokkal küzdenek. A kórházakból hiányoznak az orvosságok. Tízezreket halasztottak el műtéteket a blokád közvetlen következményeként, amely 1960 óta több mint 170 milliárd dollárba került Kubának.”
Az ENSZ következetesen elítélte a blokádot, és a brit kormány is a blokád elítélése mellett szavazott – mondta.
„Fidel arra tanított minket, hogy internacionalistának lenni és szolidaritást vállalni azt jelenti, hogy törlesztjük adósságunkat az emberiség felé.”
Robert Griffiths, a Cymru Cuba elnöke a Morning Star-nak elmondta: „Fidel Castro túlélte az amerikai merényletkísérletek sokaságát, hogy emberfeletti hozzájárulást nyújtson a kizsákmányolás és elnyomás elleni világméretű küzdelemhez. Hasta la victoria siempre!”
A csütörtöki walesi szolidaritási események között szerepel a Moments with Fidel, a kubai vezetőről szóló dokumentumfilm külön vetítése az aberystwyth-i Aradgoch-ban.
Havannában a Fidel: Örökség és Jövő konferencia nagy nemzetközi közönséget vonzott, követve a múlt héten a kubai fővárosban tartott 24. Nemzetközi Kommunista és Munkáspárti Találkozót.
Miguel Diaz-Canel kubai elnök a megnyitó ülésen több mint 1500 akadémikushoz, művészhez, társadalmi és politikai vezetőhöz és diákhoz szólt öt kontinensről, és megköszönte nekik, hogy „ma Kubába jöttek, a blokád és az imperialista ellenségeskedés fokozódásának közepette – ez a militáns szolidaritás gesztusa, amely megtiszteli Fidelt”.
Január óta, amikor az USA bombázta Venezuelát és elrabolta Nicolas Maduro elnököt, 32 kubai katonát megölve e folyamat során, Washington szankciókat vezetett be minden olyan országgal szemben, amely olajat szállít Kubának. Csak egyetlen tartályhajó érte el a sziget partjait azóta, ami megbénította az ország áramellátását, és súlyosan érintette a közlekedést, az egészségügyet, a létfontosságú szolgáltatásokat és még az élelmiszer-tárolást is.
Donald Trump amerikai elnök katonai fellépéssel is megfenyegette Kubát, és többször kijelentette, hogy kormánya hamarosan megbukik.
De Diaz-Canel elnök felszólította a nemzetközi vendégeket, hogy legyenek „az igazság nagykövetei, tanúi annak, hogy Kuba nem adja fel, egy forradalom útitársai, amely túllép a határokon”.
Azt mondta, a konferenciát nem nosztalgiából tartják, hanem azért, mert „Fidel Castro gondolkodása továbbra is a legpontosabb iránytű, amellyel a kubai nép által megtapasztalt viharban navigálhatunk”.
Köszöntötte „a zseniális ügyvédet, aki önvédelmét politikai programmá alakította. A kitartó foglyot, aki legyőzte fogvatartóit azzal, hogy a börtönt harcosok iskolájává változtatta. A néphadsereg megalapítóját, aki két év alatt legyőzött egy annál többszörösen nagyobb hivatásos hadsereget – és a főparancsnokot, aki felvitte Kubát a világ térképére, és már 34 évesen [1960-ban] helyet szerzett a történelemben, amikor megrázta az ENSZ Közgyűlését a valaha ott elhangzott legfontosabb beszéddel.”
Fidel kitartott a szocializmus mellett a neoliberális globalizáció korszakában is, amelyet korán felismert, mint „a halál birodalmát” – mondta Diaz-Canel úr, és a kubaiak soha nem felejtik el a leckét, miszerint „a szocializmus az egyetlen módja annak, hogy megmentsük az emberiséget a szakadéktól”.
Arra szólított fel, hogy legyen bátorság és bizalom abban, hogy az imperialista támadás vereséget szenved: „A nemzetközi rend vitatott. Az imperialista unilateralizmus erővel próbálja érvényesíteni törvényét, de a többpólusú világ itt marad. Azonban a birodalom fokozza támadásait.”
„Kuba továbbra is az imperialista düh egyik kedvenc célpontja. Nem véletlen, hogy Fidel centenáriumának évében Washington fokozta offenzíváját.”
„A szolidaritást konkrét cselekvésekké kell fordítani” – sürgette, beleértve a blokád elleni kampányokat és a Kubával való tudományos, kulturális és kereskedelmi kapcsolatok bővítését.
Diaz-Canel úr magával Castróval idézte szavait: „Ha mások kompromittálódnak, ha mások hagyják magukat megvesztegetni, ha mások elárulnak, Kuba tudni fogja, hogy példát mutasson egy forradalomból, amely nem adja fel, nem adja fel, nem adja fel – amely nem térdel le.”
